Szerintem az élet

Már a Rákóczi-túrós sem a régi, legalábbis a patinás Jégbüfében. Valami zselatinnal megbűvészkedett vaníliapuddingra emlékeztet az a része, aminek normális esetben túrósnak kellene lennie. Úgyhogy nem fogok rászokni, az biztos. Inkább ettem volna helyette pár sajtos masnit - bár ki tudja, hátha már az sem a régi, ugye.
Viszont a kiszolgálás módja, az még a régi időkből maradt itt: kinézed magadnak a kaját, beállsz a sorba a kasszánál, blokkot váltasz, majd pedig beállsz a sorba a pultnál és egyszer majdcsak megkapod a tányérodat, bár lehet, hogy mire végigasszisztálod mások kéréseit, óhajait-sóhajait és a kiszolgáló hölgy tévedéseit, addigra tulajdonképpen már el is megy a kedved a sütitől.
Különben is, anyák napja jóvoltából olyan tömeg volt mindenütt a városban, mint karácsony előtt. Jöttek-mentek, a virágosok arattak, az embereket a megszokás, a bűntudat, jó esetben a szeretet vitte, sodorta kifelé a temetőkbe, ahol aztán összefutva régi ismerősökkel, lehetett álmélkodni, örvendezni, sőt hangoskodni ("hát ez nem igaz! sziasztok! hogy pont most jöttetek! mondtam is a Sanyinak, mi lenne, ha a Rékáék is épp akkor jönnének ki!") - az anyukák, nagyik, dédmamák lelke meg odafentről fejcsóválva szemlélte ezt a sok nyüzsgő csodabogarat, akik valaha az ő egyetleneik, szemefényeik voltak.
Mi is van kiírva Nagycenken a Széchenyi-család kriptájának bejáratára? "Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu" - ők már tudják, de mi még loholunk, virágot veszünk és kötelességteljesítünk.