Szerintem az élet

Helyzetjelentés: műtét hétfőn, vasárnap estére kell visszamennem, most pedig már itthon vagyok kimenőn, ahogy ott mondják. Ezzel tulajdonképpen a részletkérdéseket érintő bizonytalansági tényezők kipipálva, már csak át kell vészelnem azt az egy-két nehéz napot, dehát mi az nekem? Mivel hozzájárultam, hogy orvostanhallgatók megkereshessenek (gondoltam, felőlem ugyan jöhetnek, hadd tanuljanak, életemet és véremet az orvostudomány fejlődéséért), ezért aztán amíg a fejleményekre várakoztam, négyen is jöttek, elhurcoltak egy vizsgálóba, ától cettig kikérdeztek, megvizsgáltak, aranyosak voltak, jól elvoltunk. Egy vietnámiféle fiúcska mérte a vérnyomásomat, kétszer is megmérte a lázamat (digitális hőmérő, halkan füttyög az ember hóna alatt, na hiszen, most találkoztam ilyennel életemben először), szóval ilyesmik történtek.
Egyelőre csak jó tapasztalataim, sőt, nagyon jó tapasztalataim vannak. A főnővér háromszor kért elnézést és köszönte meg a türelmemet, mivel kb. fél óráig még nem tudták felszabadítani az ágyamat (az eddigi lakójáért ugyanis nem jött a mentő) és kétszer kérdezett rá, hogy tényleg nem gond-e, ha ugyanezen okból egy ideig a folyosón kell ücsörögnöm. Mindezekből és sok más egyéb jelből is azt szűrtem le, hogy itt aztán nem kezelik az embert érzéketlen fadarabként és amikor ilyesmiről képet alkotok, nem győzöm hangsúlyozni az empátia fontosságát. Mert ez nem pénzkérdés, csupán csak egyszer kell igazán komolyan végiggondolni, hogy a beteg, amikor tele szorongással, félelmekkel és bizonytalansággal, belép egy ilyen intézménybe abból a célból, hogy az ott dolgozókra rábízza az életét, akkor mit él át. Na mármost, ha az orvosegyetemen már az elején felmérnék, képes-e az illető hallgató ilyen empátiára, akkor nem kerülne ki onnan ennyi, már fiatalon elfásult, kedvetlen és érzéketlen doki. De még akiről ott kiderül, hogy nincs igazán birtokában eme képességnek, biztosan annál is lehetne ezt fejleszteni.
Ráadásul a szomszédos ágyon egy ma délelőtt (!) epeműtött fiatalasszony ébredezett, aki saját bevallása szerint is sokkal rosszabbra számított, ám egészen tűrhetően érezte magát, angolul társalgott a vietnámi fiúval és mindössze annyi volt a kellemetlensége, hogy nehezére esett nyitvatartania a szemét. Úgyhogy magamnak is hasonló jókat kívánva némileg megnyugodva kiröppentem a klinika kapuján és hazahúztam, mint a vadlibák.