Szerintem az élet

Telnek a napok, hetek, vasárnapok, én meg nem írok ide semmit, nem szép tőlem, tudom én azt. De semmi eget rengető nem történik. Lassan enyhül a farkasordító hideg, már nem fagy le a lábam, ha kimegyek, és bár a kertben a havon macska- és madárléptek nyomai húzódnak keresztül-kasul, alighanem hamarosan kibújnak a hóvirágok, persze majd csak akkor, ha eltűnik a hó. Csend van nappal is, éjszaka is, és pár nap alatt megszoktam, hogy ha zörejt hallok, nem kell frászt kapnom, hogy vajon milyen állat motoz a padláson vagy  az ajtónál, mert csak a ház lakói élnek és mozognak körülöttem. Vonat nem jár az ablak előtt, de kutyaugatás sincs - már előre élvezem, hogy majd nyáron nyitva hagyhatom éjszakára az ablakot, mert se Rudi, se Maci, se Gina nem fog ugatni tőlem 3-4 méternyire.

Néha felülök egy buszra, és mint a ráérő nyugdíjasok, elvitetem magam a végállomásig, körülnézek, aztán visszautazom, ez most az én saját ismerd meg hazádat programom. Végül is nem árt, ha jobban megismerem azt a vidéket, ahol hátralevő éveimet tölteni fogom. A fennmaradó időben pedig akklimatizálódom, főleg azt igyekszem megszokni, hogy bármi lehetséges: negyedóra alatt a belvárosban lehetek, a távolságokat villamos- és buszmegállókban kell számolni és nem órákban, nem képtelen ötlet egy este kezdődő program, valamint hogy ha leesik is a hó, mégis tudok közlekedni. Túl sokáig laktam mindentől távol, és most nemcsak az utolsó 10 évre gondolok, hanem az azt megelőző időkre, évtizedekre, merthogy én amióta az eszemet tudom, mindig, de mindig messze laktam mindentől.

Azt viszont kifejezetten érzem, hogy a nagyvárostól alaposan elszoktam az utóbbi pár évben, amikor már nem jártam be naponta. Nem is a forgalom a furcsa, hanem az emberek, a rohanás, az, hogy simán elsodorják egymást járdán, zebrán, mindenhol, ez szokatlan nekem. És még mindig köszönök, ha belépek egy boltba, sőt, ma befordultam az utcánkba és jött egy ismeretlen nő, hát majdnem köszöntem annak is. :)

Azért még naponta rákattintok ama kies mezőváros nem hivatalos oldalára, ez eltart majd egy darabig, aztán nyilván leszokom róla. De nosztalgiáról szó nincs, sőt. Ha elgondolom, hogy mennyi idő telik még el, mire ott elolvad majd az odafagyott hó az állomástól a házig vezető úton! Hát brrr és háromszor is brrr...  :)