2016. november 9., szerda

Az már jó jel, hogy időnként megint blogolok fejben. Például arról, hogy az utóbbi két hónap egy tömény időutazás nálam. Szeptemberben ötvenéves gimnáziumi osztálytalálkozónk volt, nemrég pedig öregdiák-találkozó nekünk, 50 éve érettségizetteknek, az egész 1966-os negyedikes évfolyamnak. 

A szeptemberi összejövetelünkre tizennyolcan gyűltünk össze az eredetileg harmincötös osztálylétszámból még élő 26-ból. Mindig megrázó egy ilyen szembesülés. Legtöbbjükkel kb. 40 éve találkoztam utoljára. És hiába látja az ember sajátmagán az eltelt évtizedek szembeötlő nyomait, a többiek látványán mégis megdöbben. Aztán a sokk múltával pillanatok alatt ugyanolyanok leszünk, mint tizennyolcéves korunkban. Fölemlegetjük a régi sztorikat, az akkori beceneveken szólítjuk egymást és elfelejtjük, hány évesek is vagyunk. A beszámolókban életek elevenednek meg, elhangzanak persze fájdalmak, gyászok, betegségek, műtétek is, de mivel ennyi idősen már mindenkinek vannak hasonló tapasztalatai, ezeket értő bólogatással és kellő empátiával nyugtázzuk, de a hangulatot nem zavarják meg.

Voltak meglepő tapasztalatok is, mert azért mégse maradtunk ugyanolyanok. Amikor azt látod, hogy F-ből micsoda tudálékos, mindenkinél mindent jobban tudó, örökké vitázó, kötekedő pasas lett és próbálod visszaidézni, vajon látszott-e ez benne ötven évvel ezelőtt és arra jutsz, hogy nem látszott. Vagy amikor H-ról egyértelműen kiderül a sunyiság és bár sok illúzióm nem volt vele kapcsolatban régen sem, de azért ez mégis megdöbbent. Vagy például J., a régi nagy mókamester, aki ugyan alkatra-arcra mondhatni ugyanolyan maradt, csak a haja lett fehér, de a nevetése mögött van valami szomorúság és amikor utóbb a bulin készült pillanatfelvételeket nézed, kivétel nélkül mindegyiken szinte sötéten komor az arca. Meg ott van S., aki az osztálytalálkozón, amikor sorban felállva mindenki elmondja az életét, azzal kezdi a saját beszámolóját, hogy ő nem tud "ilyen nagy dolgokról" beszélni, akkor visszaemlékszel, hogy igen, már régen is volt benne valami kisebbrendűségi érzés - nem tudom, akkoriban mi volt ennek az oka, - most pedig itt van körülötte a sok diplomás... és másnap már nagyon sajnálod, hogy nem kerested az alkalmat, hogy külön is beszélgess vele. 

Aztán alig két hete megint összejöttünk az öregdiák-találkozón, most már a régi iskolánkban, majdnem ugyanazok, akik szeptemberben is együtt voltunk. A saját régi osztálytermünkben gyülekeztünk és töltöttünk el egymással három órát a "hivatalos" program kezdetéig. Felidéztünk emlékezetes eseteket, intőket, botrányokat, lebukásokat és örültünk, hogy bizonyos sztorikra mindannyian ugyanúgy és ugyanolyan elevenen emlékszünk. Például azt senki nem felejtette el, amikor másodikban egy szó szerint jéggé fagyott reggelen F.I. lábán korcsolyával suhant be a kapun egyenesen Pécelről! A folyosón végignéztük volt tanáraink fényképeit, beszélgettünk a másik három párhuzamos osztály "gyerekeivel", akik némelyikéről - kölcsönösen - azt se tudtuk, kicsoda. A hivatalos ünnepségen, ami egyébként igazán nagyon jó hangulatúra sikerült, megkaptuk az arany érettségi bizonyítványt, egy aranybetűs oklevelet.

És ott volt mindkét találkozón az osztályfőnökünk, 91 évesen, teljes szellemi frissességben, kedvesen mosolyogva és őszintén örülve a találkozásnak. Mi pedig viccesen megállapítottuk, hogy viszonylagosan, már ami az ő életkorát és a mi korunkat illeti, tulajdonképpen ő tartja magát  a legjobban köztünk. :)

Az időutazás persze ilyenkor nem korlátozódik arra a bizonyos pár órára. Mert vannak már előtte, a szervezés közben is telefonbeszélgetések, címcserék, aztán a találkozó után fotók körbe-szerteküldése és levelek oda-vissza, meg ismét telefonok, örömködések, hogy milyen jó volt együtt, fogadkozások, hogy most majd gyakrabban és megint és egyébként is... Aztán hogy ebből igazából  mi valósul meg, majd meglátjuk.

A fotók közül csak egyet teszek ide, nem művészi, nem szép, még csak nem is mutatós és látszólag semmi érdekes nincs rajta. Csak mi, ötven éve érettségizettek tudjuk, hogy az udvaron ott középen azt a magasított területet mi töltöttük fel és azt a rézsűt mi alakítottuk ki  annak idején: a lányok lapátolták a talicskákba a földet, a fiúk pedig tolták és borogatták ki a megfelelő helyen. Mondhatni, ércnél maradandóbbat alkottunk, mert lám, az udvarnak ama része ma is áll, ugyanúgy, rendületlenül. 


7 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Nekünk is az idén màjusban volt, de nem tudtam elmenni...

martine írta...

:)

aliz írta...

de miért kellett az a már fél évszázados magaslat? piedesztálnka, amire most ráállhattok? :)

amúgy tényleg felkavaróak ezek a találkozók és meg is érdemlünk mindent... mi évente találkozunk szinte, most volt az 55. , de nem lehet megszokni (a tanitványokét se, akikkel lassan összeöregszünk)

Katalin írta...

összeöregszünk, ezt szépen mondtad Aliz

én is szeretem a találkozókat, mi is évente igyekszünk megnézni egymást

Katalin írta...

"micsoda tudálékos, mindenkinél mindent jobban tudó, örökké vitázó, kötekedő pasas lett..." mennyire ismerős szófordulatok, pont olyan "tudálékos", mint az én névtelen jóakaróm

KapitányG írta...

OFF
http://www.ingatlantajolo.hu/ingatlan/elado+csaladi-haz+budapest-xvii-kerulet-rakoskeresztur+pesti-ut/5057980#.WFK8iX35qUl

Ági írta...

Gabi, megáll az eszem. :((((
Mivel nem mindenki kattint rá a linkre, elmondom, hogy a hirdetés szerint eladó a rákoskeresztúri Vigyázó-Podmaniczky kastély, 1 milliárd 650 millióért (már ha jól értelmeztem a nullákat).