2018. július 31., kedd


Ismét egy alapvetően hideg éghajlatú helyet mutatok, Európa legészakibb területét, a Spitzbergák szigetcsoportot. A kamera a főváros, Longyearbyen kikötőjét pásztázza teljesen körbeforogva. 

A Spitzbergákról itt a kontinens belsejében nem sokat tudunk, pedig egyedülállóan érdekes hely. A sarkkörön jóval túl, az északi szélesség 78. foka körül elterülő szigeteket már a 12. században felfedezték a vikingek, de a norvégül Svalbardnak nevezett terület egészen 1920-ig a senki földjének minősült. Akkor egy nemzetközi egyezmény alapján Norvégia birtokába került,  ugyanakkor kimondták, hogy az egyezményhez csatlakozó többi állam (többek közt Magyarország is!) jogosult ott a természeti kincsek és erőforrások kitermelésére és használhatja a szigeteket  halászati, hajózási célból. Ezután még sokáig orosz tulajdonban maradt néhány bányatelepülés, melyek közül ma már csak egy él, a ma is orosz lakosságú Barentsburg. Egy azóta elnéptelenedett másik orosz városba, Pyramidenbe látogatásokat szerveznek a turisták számára, a helyi idegenvezető pedig Szása, az egyetlen hotel igazgatója. Egy ilyen kirándulásról szól az origo érdekes és vicces beszámolója, a világ legészakibb Lenin-szobráról, a csak a mólónál működő mobiltelefonról  és a kizárólag a hegytetőn létesíthető internetkapcsolatról, meg még sok más, nekünk hihetetlen körülményről.)

A Spitzbergákon áprilistól augusztus közepéig nem megy le a nap, így állandóan világos van - és nem is csak a fehér éjszakák módján, hanem úgy igazán - bizonyság erre a tegnap egész naptól ma reggelig óránként 1-1 képet rögzítő bemutató a főváros kikötőjéről:




A fővárosban, Longyearbyen-ben él a teljes lakosság többsége, mintegy 2000 fő - az egész szigetegyüttes lakossága 2800 körül van. A népesség 60 százaléka norvég, a fennmaradó 40% orosz, így nem meglepő, hogy két hivatalos nyelv van, a norvég és az orosz. A települések között nincs úthálózat, hajóval, repülővel, illetve hómobillal lehet közlekedni. 

Hogy miért van mindenkinek fegyvere, miért nem szülnek és miért nem temetnek a szigeten, valamint hogy milyen a négy hónapig tartó sötétség és a négy hónapig tartó világosság - mindezekről lehet olvasni az origo másik cikkében. 
Akinek pedig a fentiek annyira felkeltették az érdeklődését, hogy még többet szeretne megtudni a Spitzbergákról, válogathat a cikkek közt itt.

A Spitzbergák, vagyis Svalvard helye a térképen:





1 megjegyzés:

Èva Kelemen írta...

Megvan nekem az "Egy asszony a Spitzbergákon" c. könyv, bár még nem olvastam folyamatosan végig. Most megint kedvet kaptam hozzá a bejegyzésed kapcsán.
Érdekes dolgot tapasztalok magamon hosszú ideje. Én, aki nagyon nem szeretem a hideget, valahogy nagyon vágyom rá, hogy eljussak Norvégiába, élőben lássam a fjordjait. Hmmm! Hogy lesz-e belőle valami? Ki tudja?