Azt mondja egy tévébeszélgetésben tegnap Esztergályos Cecília, hogy most, amikor nincs színház, hála Istennek, hogy ő kerámiázik és fest, mert az neki terápia. Merthogy azalatt ki tud kapcsolni, stb. Erre én meg azt gondoltam magamban, hogy ahhoz azért E.C.-nek, vagy bárki ismert személynek kell lenni, hogy értelme is legyen az alkotásnak. Kapcsolatok kellenek olyan emberekkel, akik segítségével részt vesz kiállításokon, sőt saját kiállításai is vannak. Persze lehet alkotni az embernek saját élvezetből, saját örömére is, de azért az az ideális, ha minden együtt van: élvezi is az alkotási folyamatot, meg valamilyen módon közzé is teszi a munkája végeredményét. De nem csak a művészi alkotással van ez így, hanem például a kézműveskedéssel is: az elkészült tárgy gyönyörködtessen valakit, ha pedig használati tárgy születik, akkor váljon hasznára valakinek.
Sőt, az íráshoz sem árt, ha van közönsége, ha olvassa valaki. Ismertem olyat, aki ha felkeltette érdeklődését egy téma, akkor anyagot gyűjtött hozzá, megírt belőle egy cikket, aztán vagy sikerült elfogadtatnia a szerinte alkalmas folyóirattal (ez az őskorban volt, amikor még nem a neten publikáltunk), vagy nem, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Engem ez mindig megdöbbentett, én nem tudtam a fióknak írni, hanem csak "megrendelésre", amikor kifejezetten megbíztak vele, de hogy csak úgy írjak valamiről, aztán heverjen nálam, azt soha. Ezért nem írtam például naplót sem, mert nem láttam értelmét, kinek írjam, magamnak? Mondom, ez a szemléletem az őskorból eredeztethető, amikor még írás céljára papír, ceruza, toll, esetleg írógép szolgált. Hol volt még az az idő, amikor az ember a saját blogjában keresgél valamit – merthogy a blog a legautentikusabb forrás az életesemények visszaidézésére – és egyszercsak azon veszi észre magát, hogy jé, már mennyi ideje ülök itt és olvasgatom a ki tudja hányadik régi bejegyzést saját magamtól! 😐
Mindez pedig csak arról jutott eszembe, hogy ami engem illet, az elmúlt egy év alatt egyáltalán nem rajzoltam, a legutolsót tavaly tavasszal, éppen egy évvel ezelőtt készítettem, azóta semmit. Pedig ha valamikor kellett volna és kellene a terápia, az éppen ez a nehéz, túlságosan hosszúra nyúlt időszak.
12 megjegyzés:
Nagyon régen volt, amikor magamnak naplót írtam füzettel, tollal. Aztán abbahagytam, és évtizedek óta nem teszem már. "kinek írjam, magamnak?", ahogy te is írod.
A blogom a naplóm, amelybe persze nem írhatok mindenről, de megválogatom, hogy minek van ott a helye, és leírom. Sokszor lényegtelen más számára, olykor a magaméra is, de még publikus.
Sok emlék van a blogomban. Ritkán olvasok a saját blogomban, de ha megteszem, akkor rádöbbenek, hogy jé, ez is megtörtént velem, meg az is, és ezeket gondoltam ekkor és akkor. Ez a naplóm.
Jó, hogy elhoztad egy rajzod. Nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz rajzolni. Csinálnod kellene tovább magad és mások örömére.
Én is azt mondom, amit Éva. Én ugyan tudtam, hogy régen rajzoltál és rajz-körbe is jártál, de nem ismertem a rajzaidat. Érdemes lenne folytatni és itt a blogodban publikálni. Ennek a rajznak is micsoda hangulata van! Tetszik. Nem a fiókodnak rajzolnál, hanem nekünk. :)
Más: Meta is megjelent a szalonnacukorral. Írt egy összefoglalót az elmúlt évről. :)
Ági, nagyon is átérzem, amit a rajzolásról írsz: idő van bőven, csak a motiváció hibádzik!...
Az írásra még-még rá tudom venni magam, füzetbe is, blogba is, valóban naplóféle az utóbbi, de legalább ugyanannyira beszélgetés is az elképzelt - és remélt - olvasókkal.
Tényleg, tegyél fel a rajzaidból néha, nomeg a gondolataidból is, engem is érdekel!
Írásodból nekem úgy tűnik, számodra nem elegendő csupán az alkotás öröme, szükséged van külső visszajelzésre, -jutalomra. De lehet nem értő olvasással olvastam (ritkán járok erre)...Ismered (biztos vagyok benne) amit valahol jól megfogalmaztak (nemtudomki):"... Legyen szó fotóról, zenéről, táncról, irodalomról, rajzról, akár érzelemkifejező írásról, vagy bármilyen más alkotásról, lényünk legmélyéből érkezik, és érzéseinkről, lelkünkről szólnak. Képekkel, metafórákkal a művészet nyelvén mutatnak meg rólunk valamit. Más tudatállapotba kerülve összpontosítunk, képzeletvilágunk elszabadul, eltűnik az időérzék, áramlatélményben van részünk, amikor készítünk..." Nem mindenkinek jön ilyen átalakító ihlet, de ha célja van a "mű"-nek: akár ajándékba ismerősnek, rokonnak...emléket hagyunk neki magunkból...
Értem én, hogy fontos az utilitarista szemlélet IS hozzá, de nem mindig és nem minden alkotáshoz♥ én azt vallom - most különösen - fontos az, hogy örömöt legyen képes nyújtani...
...lehet csak azért gondolom így, mert nem vagyok művész, nem ebből élek...de nekem ebben a karantén idején most nagyszerű érzés, hogy aprólékos kézműves dolgokat (art journal, ajándékdobozkák, kötések, stb) készítek, és már reggel úgy ébredek, hogy azon agyalgok, mi lesz ma az alkotásommal tovább, mi újak jutnak eszembe...és míg tart az alkotás, kiszakadok a napi rutinból: festékeket ecseteket veszek elő, színeket, technikákat próbálok ki, új eszközöket, nekem üdítő, hatalmas élmény (a múltkor egy képeslappal szöszmötöltem napokig, és - mivel BIZTOSAN tudom, hogy nem vagyok fertőző, el is küldtem egy születésnapra a távoli helyre: fantasztikus volt úgy örülni a kézbesülésnek, mint egy kisgyerek)))
nem értek hozzá - nyilván nem is az én elismerésemre szomjazol -, de ez a rajzod varázsaltosan szépséges!
Mindenkinek köszönöm az elismerő szavakat, még ha túlzóak is. :)
És Katalin mondja jól: utilitarista szemlélet, pontosan. Furcsa módon, ahogy öregszem, egyre inkább.
Ági, de ez NEM BAJ! ...az arányokon lehet picit finomítani néha, kicsivel több ön-öröm, a tevékenység adta relaxáció is legyen meg...♥
Oh, mindenkinek művészetterápiás csoportba kellene járnia :) Alkotás, terápia, közönség - minden együtt van. Csak mondom... :D
ha belső szükséglet az alkotás, akkor minden külső elfogadtatás csak utódlagps vagy közömbös
szépen rajzolsz,, kár nem csinálni, mindenképp...
Köszönöm, aliz.
Megjegyzés küldése