Szerintem az élet

A Szenior Egyetem kedd esti előadásán megint megbizonyosodtam arról, hogy az eddig elénk kerülő előadók közül R.J. a legjobb. A tegnapi órára is kifejezetten miatta mentem el, vállalva a közösségitömegközlekedésben a csúcsforgalom kellős közepén való kényelmetlen nyomorgást két buszjáraton, de megérte. Annyi anyagot tervez be, amennyivel végezni is tud - na jó, nem mindig, de ez nem zavar bennünket - és úgy adja elő, hogy nem lehet megunni, nem nézek negyedóránként az órámra, hogy de messze még a fél hét és de kényelmetlen ez a szék.  Interaktivitást csak a kellő mértékben alkalmaz, annyira vonja be a hallgatóságot, amennyire kell, néha föltesz egy kérdést pont ott, ahol a hallgatóktól kapott válasszal együtt fejthető ki az a gondolat, az a következtetés, ami szükséges a továbblépéshez. Nem mellesleg pedig az így együtt összehozott következtetés jobban megmarad a fejekben is, ez pedig már pedagógia, akárhány évesek legyenek is azok a padban ülő hallgatók.

Persze az ember összehasonlít, mert az ember már csak olyan. Volt (van is, csak én már negligálom) egy előadó, aki az első órát kb. ilyen szöveggel kezdte: ez és ez vagyok, erről és erről fogok beszélni, de nem is annyira előadni akarok, hanem inkább majd beszélgessünk a témáról.  Ezután folyhatott volna úgy az óra, hogy  a tanárnő próbál beszélgetni a témáról, mi pedig tizenegyen ülünk ott és többnyire hallgatunk, arra ugyanis senki sem készült, hogy a meglehetősen vázlatos előadáscím alapján tartalmas társalgást kell folytatnia valamiről. 

De nem ez történt. Mondjuk, én azonnal sejtettem, mi várható, mert van egy pasas a csoportban, aki a korábbi előadásokon is folyton bele-belemorgott a légtérbe, mindenhez lett volna a bólogatáson kívül is megjegyzése, csak az előző tanárok nem voltak ehhez partnerek. Afféle okostojás, aki nem bírja ki, hogy ne ő legyen a középpont, ehhez valamelyes tudással is bír és ezt amúgy a maga módján meg is akarja osztani a környezetével. Tudtam, hogy ha senki más, de ő biztosan élni fog ezzel a beszélgetésre való felhatalmazással.

És úgy is lett. Hamarosan elkezdett bele-beleszólni a tanárnő mondókájába - ami egyébként eléggé szétfolyó, szerkesztetlen  és koncepciótól mentes volt - így jól elvoltak ők ketten, mi meg néztünk és hallgattunk. Ezzel "csak" az volt a baj, hogy nem ezért mentünk, hanem azért, hogy tanuljunk valamit, ismereteket kapjunk, de nem arról, hogy egy bizonyos csoporttársunk mennyit tud például a görög mitológiából. Úgyhogy mivel ez a tanárnő még négy előadást fog tartani ugyanezen a kurzuson és minden bizonnyal ugyanilyen módszerrel él majd, én bizony gondolatban elbúcsúztam a csoporttól és kerestem magamnak más tantárgyakat, ahol tanulhatok is valamit, ha már odamegyek.

Hát például ilyen különbségek vannak előadó és előadó között, mert az kétségtelen, hogy mindegyikük kivétel nélkül nagy tudású, de más a tudás és más a tudás átadása, ez utóbbihoz szükségeltetik valami plusz.

Ahogy aztán ballagtam kifelé a Reviczky utcán, az jutott eszembe, hogy vajon az óra végén a tanárok tudják-e értelmezni, mi van a felhangzó taps mögött? Mert minden alkalommal tapsolunk köszönetképpen, de azért mindig az alkalomnak megfelelő az a taps: udvariasságból csattan fel, vagy lelkesen zúg. Vajon megérzik-e mögötte a tetszés fokát?

Mindenesetre tegnap este Rozsnyai József előadása végén lelkesen zúgott a taps, teljes joggal. Ő a legjobb, punktum. :)