Szerintem az élet

Hogy vagyok? Pocsékul, ez a legjobb kifejezés. Front van szerintem, mert a szívem is fáj, pedig már egy-két éve felhagyott ezzel a rossz szokásával. Aztán meg fel kellett állnom az esti film elől, amikor a leány vigasztalhatatlanul zokogott, mert úgy éreztem, megfulladok, ha nem bőghetem ki magam (hozzáteszem, hogy alkatilag egyáltalán nem vagyok amolyan romantikus_filmeken_sírós típus). De nem lett jobb utána sem. Közben pedig kétségbeesetten kergették egymást a fejemben a gondolatok, például, hogy mennyi minden nincs megoldva körülöttem, meg hogy pánikszerű gyorsasággal mégis rá kellene szánnom magam, hogy húzzunk el innen mindenestül, de minél előbb.

Viszont tegnap láttam egy hihetetlenül érdekes riportot egy fiatal nőről, aki balesetben elveszítette az egyik karját és most olyan szuper robot-művégtagot kapott, amivel egészen finomnak számító mozdulatokat is tud végezni. Ami a legfantasztikusabb, hogy ezt a remek eredményt úgy érték el az alkotók, hogy a műkart tulajdonképpen a mellizmokon keresztülfutó ingerületek mozgatják, ugyanis ezek az ingerületek már a mozdulatok gondolatára is létrejönnek! Szinte hihetetlen, hogy van megszerkesztve az ember, nem?

Aztán ugyancsak tegnap láttam a körzeti híradóban, hogy a Nyugati téri aluljáróban kísérleti céllal ráapplikálták Budapest légi fotóját a padlózatra. Na, most tényleg óriási szerencse, hogy nem járok be naponta, mert szerintem minden ebédidőmet ott tölteném. Aranyos volt, ahogy az ötlet egyik gazdája, egy fiatal hölgy lelkesen magyarázta, hogy az ott járkáló embereknek mennyire előjön a gyermeki énjük, ahogy keresik a képen az ismerős helyeket, böngészik a lábuk alatt elterülő képet és tényleg, úgy is volt: a máskor komor, bezárt arccal rohanó tömeg helyén embercsoportok toporogtak leszegett fejjel és fel-felkiáltottak a felfedezés örömével: "nézd, ott az iskolabusz!", "nahát, látszik a suli!". Sőt, megszólaltattak egy tanárt, aki közölte, hogy időnként ki fognak jönni a gyerekekkel tanulmányozni a "térképet".

Az előbb pedig nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy Pamina a két hete született pici lányának magától értetődően énekelget népdalokat, gyerekdalokat. Mert azt írja: "...milyen érdekes, ha kisbabám van, muszáj énekelnem neki." Ez gyönyörű, tényleg. Van remény.