Kinek jutna eszébe, hogy egy város hangjait megörökítse és felrakja egy oldalra? Pedig van ilyen, méghozzá a Balatonfüreden előforduló néhány jellegzetes hangot lehet megtalálni, rákattintasz arra, amelyikre akarsz, és már szól is.

Legalább itt legyen már nyár, úgyhogy nem érdekel, hogy január van, most igenis nyári képeket mutatok.

Még hónapokkal ezelőtt találtam az Urbanista blogon többek közt ezt a képet a badacsonyi Tátika étteremről 1964-ből és akkor azonnal eszembe jutott, hogy nekünk is van egy, a badacsonyi kikötőben készült fotónk, de azon még nincs ott ez a feltűnő épület. Rövid keresgélés után kiderült, hogy a Tátika étterem 1961-ben épült, mi pedig jóval korábban, 1956 nyarán, egy fonyódi nyaralásunk idején jártunk Badacsonyban. A két kép közt más különbség is felfedezhető, mégpedig hogy azok a bizonyos ostornyeles lámpák is csak később jöttek divatba.

Következik Tihanyrév 1963-ban és ötven évvel később. 

Régen ebben az ufószerű építményben volt a pénztár és persze a váróterem is. Aztán 2013-ban, amikor ott jártam, már kétszintes volt a ház - ettől még jobban hasonlít egy repülő csészealjra - és váróterem sincs már, étterem lett belőle.

Az utolsó képpár pedig a Szántódrév állomásépületét mutatja 1968-ban és 2013-ban. Ez változott a legkevésbé (kivéve persze a világoskékre festést), ámbár nem tudom, most is váróterem-e még, mert elmulasztottam közelebbről megvizsgálni, siettem, hogy elérjem az éppen visszainduló kompot.

A közelítő tél küszöbén kis vigasztalásképpen lássunk egy balatoni kincset*, egy gőzhajó-menetrendet 1847-ből. Az ember olvassa, közben maga elé képzeli a Balaton térképét és lelki szemeivel látja, amint az a régi hajó hajnali 4-kor (!) kipöfög a füredi kikötőből Kenese felé, aztán vissza, majd pedig továbbindul Boglárra és déltájban már ott is van a célállomáson, Keszthelyen. De nekem a visszaút vége a legaranyosabb: miután estefelé megérkezik Kenesére, onnan végül "Füredre megy hálásra". Hálásra! Hát nem édes? (No, ezt próbálnánk egy idegen anyanyelvűnek elmagyarázni, biztosan az őrületbe kergetnénk vele, hogy a mi régi magyar nyelvünk szerint a harangok a toronyban laknak, a hajók meg éjszakai pihenőjükre hálni mennek!)

Azt is megtudjuk, hogy útja során  "megérinti" a közbeeső helységeket, valamint arról is tájékoztat a hirdetmény, hogy a kedves utas Pestről a Tigris vendéglőtől naponta indítandó gyorskocsival juthat el Kenesére, hogy egyáltalán felszállhasson a gőzhajóra. Nevezett vendéglő egyébként a mai Nádor utca és Mérleg utca sarkán lévő 130-szobás Tigris szállodához tartozott (az épület ma is áll és a névadó tigris ma is ott hever a kapu fölött).

Ráadásul a hajóutazás a nevezetes Kisfaludy gőzössel történt, mely csak pár hónapja, 1846 szeptembere óta közlekedett a Balatonon. Ha jól belegondolunk, a kedves utas, miután a gyorskocsival megérkezett Füredre, alighanem kénytelen volt ott megszállni legalább az éjszaka pár rövid órájára, hogy a hajnali négykor induló hajóval elindulhasson Keszthely felé, úgyhogy mai képzeletünkkel elég macerásnak látjuk ezt a kis kirándulást. Dehát bizony így utaztak eleink a Balatonhoz és keresztül-kasul a magyar tengeren cirka 170 évvel ezelőtt. 

A Kisfaludy Füred előtt, korabeli metszeten

*Tiszta véletlen és csak az én lelkemnek külön simogatás, hogy a gőzhajó-menetrend alján ott látom régi kedves munkahelyem pecsétjét, ebből tudom, hogy a lapocska az ő állományuk részét képezi.

Ma elkaptam egy műsor utolsó perceit, egy számomra ismeretlen nő sétált a Balaton partján majdnem szemben Tihannyal, vadkacsák totyogtak mellette, mondtam is magamban, ez Zamárdi, a szabadstrand!  Kísértetiesen ugyanaz volt a kép, a hangulat, mint nyolc éve szeptemberben, amikor én sétáltam ugyanott (mert tényleg a zamárdi szabadstrand volt) egy múltidéző vasárnap délután. A filmben éppen Cseh Tamás és Másik János énekelt, hogy mit, azt tán mondanom sem kell. A nő pedig a következő pillanatban arról beszélt, hogy ő az ötvenes évek Balatonját kergeti, azt a Balatont, ami ma már nincs. Az akármilyen egyszerű házikóban együtt nyaraló családokat említette, ahol a gyerekek együtt játszottak és az anyukák egy-egy hozzávalót a közösbe bedobva készítettek ebédet, vacsorát. Aztán felolvasta egy versét, amiben szó van az úszógumiként használt autóbelsőről, a petrofóron készült paprikás krumpliról, én meg arra gondoltam, ilyen nincs, hogy ennyire egyezzen minden, az én-is-mondhattam-volna tökéletes érzése és pillanata ez. Pedig nem volt több pár percnél az egész, a filmnek máris vége lett, fogalmam sem volt, mi ez a műsor, de még el tudtam olvasni a beszélő nevét, Petrőczi Éva.

Sosem hallottam Petrőczi Éváról, nem tudok róla semmit, milyen író, milyen költő, milyen ember, szeretni illik-e őt manapság, vagy sem, mert mint tudjuk, ilyen világot élünk,  az egyik oldal magasztalja ugyanazt az embert, a másik pocskondiázza - szóval, mondom, nem tudok róla semmit, de hogy ezzel a pár mondatával nagyon "belémtalált", az biztos. És mondhatod, hogy már megint a retró, már megint a múlt, minek ez? De kérdem én, ha tudnád, hogy megdöbbentően szóról szóra ugyanezeket élted át annak idején, amiről ő beszélt és verselt - kivéve,  hogy a versbeli "sosem-látott" apa helyére bebörtönzött nagynénit írhatnék - akkor ugye, jogos a múltidézés?

Itt vannak a bizonyítékaim is: egy fonyódligeti üres telken közös sátorozás egy ismerős családdal (a háttérben az a ház a szomszéd telken állt, egy akkor neves operaénekesnő nyaralója volt), ott a petrofór középen - hogy akkor épp mi főtt benne, nem tudom, de paprikás krumpli többször is, - meg itt van a klasszikus úszógumi is, a másik házaspár Csabi nevű kisfiával együtt ringat bennünket a Balaton. Anno Domini 1958.

(Aki pedig még mostanra sem unt rá a múltidézéseimre, megnézheti a nyolc évvel ezelőtti Zamárdiban tett bóklászásomról a két blogbejegyzést, az egyiket és a másikat is.)

A balatonfüredi Hidegfürdőről a múltkori kánikula idején kellett volna írnom, de talán most is érdekes lesz.

Itt van róla egy 1930 körüli légifelvétel, hogy el lehessen képzelni, hol is volt, nagyjából a mai szívkórházzal egy vonalban:

Az első hidegfürdő még 1783-ban épült, kezdetleges alkotmány volt, amit a víz hamarosan elsodort és összetört. Utána még többször is próbálkoztak mindenféle fából szerkesztett és a vizben rögzített kosárszerű építményekkel.

A 19. század második felében, amikor Jókai és Laborfalvi Róza rendszeresen Füreden töltötte az év egy részét, már komolyabb építmény volt a fürdőház, így ír róla Jókai unokahúga, Váli Mari:

"A Balatonparton akkor még csak rövidke sétány volt, s a parttól a fürdőházig nyúló térséget  - a gőzhajó-járat helyét kivéve - sűrű nádas lepte el. Hosszú hídon kellett akkor is a fából alkotott fürdőházhoz bemenni, egy igénytelen, kicsiny deszkákból összerótt előcsarnokon keresztül."

(Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról)

1866-ban nagyobb fürdőház épült, erről később, 1878-ban Jalsovics Aladár ezt írta:

"Az épület jobbra eső része a hölgyek, a balra eső pedig a férfiaké. Itt vannak: az uszoda, zuhany, s kosár vagy elkülönített magán hideg fürdők. Épült 1866-ban. Az uszni tanulók itt értekezhetnek az illető uszómesterrel. – Ebeket a fürdőbe vinni nem szabad. A fürdők árát lásd: az árjegyzékben ... Megjegyezzük, hogy ideges egyének, kik félnek első izben – bár alap nélkül – a vizbe bemenni, szólitsák föl az illető uszómestert, s ez fog a nőknek fürdős leányt, a férfiaknak pedig fürdőszolgát adni, hogy első izben aggodalmaikban valaki mellettük legyen. – Magától értendő, hogy erre csak az első izbeni fürdésnél van szükség.”  

1889-ben új, tizenkéttornyos fürdőház épült, ez aztán évtizedekig szolgálta a közönséget. A II. világháború idején, 1943 tavaszára a jég összeroppantotta a házhoz vezető hidat, de ezt katonákkal helyreállíttatták. Viszont 1945-ben az épületben felhalmozott rengeteg német robbanóanyag tisztázatlan okokból  felrobbant és a víz alatti tartó cölöpöket csak jóval később, 1952-ben távolították el.

1940-es évek

1933

1935

1945 tavaszára ennyi maradt a Hidegfürdőből

Az ember olyan sokszor lel kincsre a neten. Az előbb például ezt találtam, remélem, másnál se lóg ki a rendelkezésre álló keretből, de muszáj a legnagyobb méretben idetennem:

Mert ezt ki kell nagyítani, nézegetni kell, fürkészni az apró részleteket. A ruhákat, a cipőket, a fehér vásznon fehér fonallal hímező, azsúrozó  lányokat, akik mielőtt kijöttek volna a balatonfüredi parti sétányra, felöltöztek szépen. Az egyik matrózblúzt és rakott szoknyát vett föl, a másik három pedig a sötét ruhájára csipkegallért és csipkemandzsettát tett, a csipkét fekete bársonyszalaggal ráerősítették a ruha nyakára és ujjára. Hosszasan fésülködtek, ez a baloldali kettő diabóló-frizurát művészkedett a hajából, belebújtak a gondosan kisuvickolt cipőjükbe,  majd pedig fogták a hetek óta  varrogatott kézimunkájukat és kiültek a sétány melletti fűre, ketten padra, ketten meg olyan összecsukható székekre, amilyenek a vendéglők kerthelyiségeiben voltak használatosak. És azóta hímeznek. Semmit se tudunk róluk, mi a nevük, milyen leányiskolába járnak, vasárnap délután van-e, vagy hétköznapi kézimunkaórán kísérte-e őket a tanárnő ide a partra, és azt se tudjuk, milyen évet írtak akkor és ki készítette a képet.

Semmit se tudunk róluk és mégis mennyi minden kiderült. Pedig csak pár percig figyeltünk  egy múlt századi, örökre kimerevített pillanatot.

A hűtőmágnesek és én... nem jöttünk össze sohasem - folytathatnám a régi slágerrel, de ez ma már nem egészen igaz. Mert kezdettől fogva tetszett a hűtőmágnes mint műfaj, de nekem még akkor nem volt egy sem. Aztán egyszer úgy adódott, hogy ajándékba vettem kettőt, és gondoltam,  addig is, míg majd odaadom,  felrakom a saját hűtőmre, vajon hogy mutatnak?

Felraktam.  Később jöttem-mentem a lakásban, a hűtő oldala pont a fürdőszobaajtóval szemben volt és ahányszor onnan kijöttem, minden alkalommal megijedtem: mi ez a hűtőn, valami bogár, vagy micsoda??? Mindig kellett egy másodperc, mire rájöttem, mi az, de addigra már frászt kaptam. És ez így ment később is, valahányszor valamilyen okból hűtőmágnest próbáltam odatenni, úgyhogy lemondtam róluk, megleszek nélkülük, ennél nagyobb hiányom sose legyen.

De egyszer megtetszett egy kis  hőmérő, olyan aranyos volt és bár mágnessel rögzíthető, megvettem. Máshová nem tudtam tenni - falra nem ragad, fémpolcom meg nincs - felcsaptam a hűtőre. A színe nem üt el a szekrénytől, szinte az egész fehér, nem zavart. Aztán úgy két éve kaptam egy mágnest Moszkvából, jó nehéz kerámia, a Blazsennij van rajta domborítással megformázva, nem bírtam ki, hogy föl ne tegyem. Majd pedig az idén megint kaptam ugyanonnan egyet, ez a Megváltó Krisztus templomot ábrázolja, az is felragadt a másik mellé. 

Tavaly  Sopronban, hirtelen ötlettől vezérelve vettem magamnak egy mágnest a Tűztorony képével, majd pedig az idén, amikor Balatonfüreden, régi jó szokás szerint, szuvenírt kerestem kifejezetten magamnak, már célzottan a hűtőmágnesek közt kezdtem válogatni. Mondanom sem kell, olyan gazdag választék volt belőlük, hogy beletelt vagy negyedórámba, mire végül dönteni tudtam.

Mostanra úgy néz ki a hűtőm oldala, ahogy a mellékelt ábra mutatja. És már nem zavarnak a kis bigyók a fehér szekrényen, minden jel arra mutat, hogy megbarátkoztam a hűtőmágnesekkel. :)

 

Amint már korábban jeleztem, volt Füreden meglepetés is, csalódás is. Kezdem a jóval.

A kellemes meglepetés a Városi Múzeum volt. Dióhéjban összefoglalva: gazdag gyűjtemény színvonalas tálalásban, ötletes megoldásokkal, lelkes munkatársakkal. Élvezet volt végigjárni a helyiségeket, csak ajánlhatom mindenkinek, aki még nem látta. A kiállítás bemutatja a város, a balatoni hajózás, az Anna-bál, a füredi színház történetét és a helyi gyógyforrásokon alapuló fürdőkultúrát. Ez utóbbi témához például nagyon ügyes bemutató "tablót" készítettek, ahol a becsukott ablakocskákon a főbb betegségcsoportok neve látható, kinyitogatva őket pedig a híres nagy-magyarországi fürdőhelyek kivilágított képe tűnik elő.

Az utolsó ablakot - melyen csak egy kérdőjel van - kinyitva a következő szöveget találjuk:  "Ha ön beteg, ne fürdőre menjen, hanem orvoshoz! Fürdőre szórakozni járnak az emberek."   :)

A csalódást a nagy nevű patinás cukrászda szolgáltatta, ami manapság, úgy látszik, enyhén szólva sem a régi, de kedvesnek végképp nem mondható. A fagyi nagyon is felejtős volt, hirtelen itt a közelünkben legalább három sokkal finomabb fagylaltot árusító helyet tudnék mondani. A süteménykészlet úgy másfél-két órával a zárás előtt meghökkentően minimális volt, mindössze három-négyfajta csoffadt, maradék süti árválkodott a nagy pult belsejében, ami választéknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.  A környezet, a hangulat pedig... kritikán aluli.  Zavaróan erősen szólt a  rádió, a hölgyek a pult mögött a jelenlevő vendégeket levegőnek nézve, hangosan kiabálva beszélgettek és arra sem ügyeltek, hogy pakolás, mosogatás közben lehetőleg ne fülsiketítően csattanjon a tálca és csörrenjen az edény - lárma volt és zörgés-csattogás, mint egy rossz nagyüzemi konyhán.

Vasárnap délután volt és alig jött be egy-két vendég, én meg visszaemlékeztem a nyolcvanas évek füredi vasárnapjaira, amikor alig fértünk be a helyiségbe, annyi volt a betérő vendég egész nap. A kávé erős volt és aromás, a sütemények sokfélék és finomak, mert ez a füredi  híres cukrászda azelőtt évtizedekig  minőséget   jelentett - akkor még. Nagy kár érte. :(

Tárgyak a Jókai-házból. Ami persze nem úgy értendő, hogy elhoztam, hanem csak megörökítettem őket és most megmutatom. Aki már unja, hogy megint Füreddel jövök, sőt immár sokadszorra Jókaival, az bátran lapozzon tovább, semmi gond, nincs harag. :)

Szebbnél szebb porcelán kávéscsészék minden mennyiségben, Jókai nagy kávékedvelő volt. Unokahúga, Váli Mari minden részletre kiterjedő visszaemlékezéseiből* tudjuk, hogy Laborfalvi Róza már hajnalban megfőzte a fekete nedűt a háztartás valamelyik kávéfőző masinája segítségével és mire férje felébredt, készen várta őt a kávé, friss tej kíséretében.

Az első kettő Jókai csészéje volt, a harmadikat pedig a világosi fegyverletétel utáni bujdosásuk idején használták (később Róza visszatért Pestre, Jókai pedig egyedül rejtőzött el Tardonán mindaddig, míg felesége ki nem eszközölte számára a menlevelet).

Borszeszégős, láthatóan sűrűn használt kávéfőző

Jókait a természettudományok is vonzották, erről regényeit olvasva is számtalanszor megbizonyosodhatunk. Itt van a zsebmikroszkópja (megjegyzem, az elnevezés kicsit sántít, mert elég nagy zseb kellett volna hozzá), valamint a barométere, melyen érdemes megfigyelni a feliratokat is, nekem különösen tetszik az igen száraz kifejezés.

Jókai zsebmikroszkópja...

... és Calderoni márkájú barométere

És a teraszon ott van a Svábhegyről nyaranta lehozott távcső, melyről Váli Mari ezt írja:
"...  három magas lábon nyugvó, forgatható nagy teleszkóp, melyen át Móric bátyám a Svábhegyen is nagy kedvteléssel szokta vizsgálni az éjjeli égbolt ragyogó világát."

De a távcsőnek egyéb szerepe is volt. Akkoriban a villától még szabad kilátás nyílt a tóra, amit ma elég nehezen tudunk elképzelni, hiszen a szemben lévő telken ott a  Vaszary-villa, ami azonban  csak jóval később, 1892-ben épült. Váli Mari  leírja, hogyan figyelték a távollévő Jókai érkezését:

"A Jókai- és Éczy-villák előtt elterülő Balaton-part azon részén, melyen most a hercegprímás nyaralója áll, széles nádassal határolt puszta telek volt akkor még. [...] ... a déltájban érkező gőzhajó feltűntével már messziről megláttuk az árbocra felvont nagy nemzetiszínű zászlót. Ez a zászlódísz azt szokta jelenteni, hogy valami hírneves utast hoz a hajó. Róza néni sietett kicserélni a teraszon lévő nagy távcső égboltvizsgáló apparátusát a földi távolságokat közelhozó lencsével, s a teleszkóp csövét a hajó felé irányítva csakhamar felkiáltott: - Csakugyan bátyátok jön!"

Fotókerámia eljárással "matricázott" díszpohár a házaspár arcképével és a füredi gyógykutak, a savanyúkút és a savókút ábrázolásával

Álljon itt egy "női" tárgy is, Laborfalvi Róza varródoboza, elefántcsont-, ezüst- és malachit-berakásokkal. Kis rekeszekkel, egymásba illeszthető skatulyákkal, praktikusan és mutatósan kialakítva. Elfogadnám én is, azt hiszem.

Arról pedig, hogy miként teltek az esték a füredi házban, így ír Váli Mari:

"Alkonyat felé rendesen a villa körüli ültetvényekkel mulatta magát Móric bátyám. [...] a fundus elején díszlő rózsák ápolásán mindig talált annyi szórakozást az egész napi munka után, hogy eszébe sem jutott otthonából kimozdulni.

Mikor pedig teljesen beesteledett, és vendég nem volt náluk, elragadóan szép énekével gyönyörködtetett bennünket; régi magyar népdalok, szent énekek, operaáriák zendültek ajkán. Nem vette rossz néven, ha mi is belekontárkodtunk néha éneke kiséretébe, s ha Róza néni kifogásolta egyik-másik 'kontárkodó' hamis hangját, azt mondta rá Móric bátyánk az ő áldott türelmével: - Nem tesz semmit! Kedves az azért az Isten előtt!"

*Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról. Szépirod. Kvk., 1955.

Igazán nagy kár, hogy május van, vagyis tegnap nem április elseje volt. Mert bizony a publikum simán bevette a tegnapi videót, ámbár kicsit tartottam tőle, hogy lesz egy szemfüles, akinek feltűnik, hogy a félelmetes hullámokkal valami nem stimmel (merthogy nem mozognak), de úgy látszik, nem gyanakodott senki.

Szóval, bocs', de átverés volt. :) A videót vasárnap készítettem a balatonfüredi Vitorlázeum  nevű vitorlástörténeti kiállítás szimulátorában ülve. Úgy kell elképzelni, hogy beleülsz egy nagyjából gömb alakú kis fülkébe, aztán elindítják a gépezetet és a kabin billegni, rázkódni kezd, majdnem úgy, mintha a viharos Balatonon lennél, közben pedig körben panorámaszerűen nézheted a balatoni vihart morajlással, cikázó villámokkal együtt, ami csak belefér.  Közben ugyan megállapítod, hogy az élmény meg se közelíti a valódit, mert hol van ez a rázkódás, dülöngélés attól, amit annak idején egy balatoni vizibuszban átéltél, amikor Füred és Tihany közt elkapott  a vihar, dehát szórakozásnak ez is jó.

És amint látható, a blogger még a múzeumban is blogger, a viharszimulátorban ülve is anyagot gyűjt a nagyközönség számára. :)

Mához négy hétre már ülünk a vonaton és Balatonfüred felé robogunk, bár ez a szó túlzás arra a tempóra és menetidőre, ami a balatoni vonatokat jellemzi, egy közvetlen személy pillanatnyilag 2 óra 12 perc alatt teszi meg a 132 kilométeres távot. Ideje lenne már gondolatban készülődni, legalábbis ami a pár nap alatt bejárandó helyeket illeti. Ha még nincs is hangulatom a tervezgetésre, legalább a menetrendet megnéztem, miheztartás végett. És mélyen elcsodálkoztam.

Megállapítottam - bármilyen furcsán és csúnyán is hangzik, - hogy a vasútnál kifejezett visszafejlődés tapasztalható. Mert ugyebár szoktunk azzal élcelődni, hogy a váci vonat menetideje ma is nagyjából ugyanannyi, mint amikor első vonatozása hatása alatt Petőfi azt a bizonyos versét megírta, de ez nem egészen igaz, mert annak idején egy óra alatt értek Vácra, ma pedig kb. háromnegyed óra az út.  Viszont az biztos, hogy a tapolcai vonalon két évvel ezelőtt még tudtam első osztályon utazni, most már viszont nem lehet választani, mert kizárólag másodosztályú kocsik vannak. Valamint ugyanezen a vonalon egy nap folyamán nagyítóval kereshetjük az átszállás nélküli megoldásokat és ha megtaláltuk, nem akarunk hinni a szemünknek, mert 24 óra alatt  írd és mondd, összvissz 3, azaz három közvetlen járat van, a többiről szállhatsz át Fehérváron. Úgyhogy jogosnak érzem, ha eme hiányosságokat visszafejlődésnek, hanyatlásnak merészelem nevezni.

Azt már ne is említsük, hogy valamikor régen, például a nyolcvanas években még léteztek kifejezetten Balatonfüredig közlekedő és Balatonfüredről induló vonatok is. Hogy egy fárasztó nap után fölszálltál Füreden a bent álló szerelvényre, lerogytál és ha hosszú út is állt előtted, de legalább a felszállás-elhelyezkedés stresszétől megmenekültél. Mint egy álom, nem? A  mai állapotokhoz képest igazi luxuskategória.

Vasutas őseim  a hanyatlás láttán forognak a sírjukban és egyáltalán nem csodálják, hogy én mindenhol csak ott lenni szeretek, utazni nem.

Balatonfüred 4.

Adós vagyok még az utolsó balatonfüredi epizóddal, de ez most már inkább csak képekből áll. A Jókai Emlékházról van szó, ahol a Jókai-család vagy húsz éven át töltötte a nyarakat, majd pedig Laborfalvi Róza halála után Jókai eladta a házat.

Balatonfüred 3.

Ha már Füred, akkor persze Tihanyt sem lehetett kihagyni. Aznap már nem volt szép az idő, de legalább nem esett, csak mindent csúf, szürke fátyol borított. A füredi vasútállomástól induló busz 30 perc alatt fent van a faluban, csak előbb még végiggurul a félsziget keleti szélén, néha közvetlenül a víz mellett haladva, majd pedig a révnél kanyarodik egy nagyot és felfelé veszi az irányt. A falunak az az utcája, amelyen a buszmegállótól a templomhoz jutunk, már teljesen a turizmusra van berendezkedve. Ehetsz, ihatsz, fagyizhatsz és vásárolhatsz mindent, ami az emléktárgy kategóriába csak belefér (a kép forrása: norc.hu). 

A templom környékét minden irányban nagyon szépen kialakították, mindenütt fák, bokrok és megint sok pad, olyanok, mint Füreden. Az, hogy a látogatóközpontban kell jó pénzért jegyet váltanom, hogy beléphessek a templomba - igaz, a hozzá kapcsolt egyéb kiállítóterekbe is - nekem még furcsa, pedig lassan meg kell szoknom, mivel a saját fővárosom saját Mátyás-templomába is "recepciós" pultok közt áthaladva léphetek be már évek óta.

Korábban úgy terveztem, hogy miután odafent megnéztem a megnézni valókat, lemegyek a révhez. Gyalog, gondoltam én, hát hiszen annak idején is nem egyszer megtettük azt az utat lefelé.  Na persze, annak idején, amikor én tizenéves voltam, anyámék meg olyan negyven körüliek. Aztán amikor reggel a busz felfelé kapaszkodott velem, nagyon figyeltem, hogy van-e járda végig a műút mellett. Hát... járda, az volt, viszont arra nem emlékeztem, hogy ez az út ennyire hosszú és be kellett látnom, nem vagyok én már ilyesmire hitelesítve, még lejtmenetben sem. :)

Dehát a kompot semmiképp se lehetett kihagyni, ugyebár, mivel annak is van már vagy 50 éve, hogy utoljára utaztam rajta, épp ideje volt újra átélni azt az élményt. Tehát busszal le a révig és még elértem az épp indulásra kész kompot. Aztán ültem a felső fedélzeten, nézelődtem körbe-körbe és csak azt bántam, hogy olyan gyorsan átértünk Szántódra.

(még mindig folyt. köv.)

Balatonfüred 2.

A szállást úgy választottam ki, hogy ne legyen túl messze sem a vasútállomástól, sem a központtól. Ebből az tényleg bejött, hogy az állomás alig 5 percnyi járásra esett és tulajdonképpen a központ sem volt messze, mármint ha légvonalban nézzük. Csak azok a fránya utcák, azok kanyarodnak és csatlakoznak úgy egymáshoz, hogy  a háztól nem lehet egyenest lejutni sem a kikötőhöz, sem a felső városrészbe vezető útra, úgyhogy bőven volt alkalmam a gyaloglásra, azóta is nyögöm rendesen. Ámbár ért ez ügyben kellemes meglepetés is, mert ugyan itthon még indulás előtt jól végigjártam a Norc street view nézetének segítségével a panziót környező utcákat és ott úgy látszott, mintha a szomszéd utcából nem lehetne kijutni a főútra, pedig igen. :)

Nem emlékszem már pontosan, mikor is jártam utoljára Balatonfüreden, legfeljebb úgy 1990 körül, később már biztosan nem, tehát akárhogy számolom, legalább 22-23 éve lehetett. Mégis minden ismerős volt, akármerre fordultam. Szoktam mondani, hogy egy város van, amit Budapest után a legjobban ismerek és ez Sopron, de ha belegondolok, Sopron után a második meg Balatonfüred. A kikötőtől Arácson át - ami azóta már nem külön falu, hanem Füred része - a Koloska-forrásig, meg a  vasúton túl a piros templomig nem tévednék el sehol.  

Természetesen nagyon sok változás történt azóta, mióta nem jártam Füreden. A Tagore sétányról eltűnt a bazársor,  a szuvenírárusok, halsütők és egyebek, ehelyett a kikötőtől ellenkező irányban alakítottak ki korzót és ott vannak az üzletek is az arcátlanul drága emléktárgyakkal és számtalan egyéb, nyaralókat csábító árucikkekkel és vendéglátóhelyekkel. Egyébként ez az út ma már az 1991-ben elhunyt Zákonyi Ferenc Balaton-kutató nevét viseli.

A Tagore sétányt és környékét szépen átépítették, a gyalogút mellett - de jól elkülönítve - kerékpárút is vezet, a horgászok pedig ugyanúgy ücsörögnek a part mentén, mint régen. Egyáltalán nem láttam hattyút, vadkacsákat viszont szép számmal, sőt egy vadkacsapár egészen fönt, a kórház gazdasági bejárata közelében lakik (ahogy egy kórházi beutalt asszony mesélte, egy bokor alatt fészkük is van két tojással), magam is láttam, amint ott bóklásztak az ivókút mellett, majd pedig repültek vissza a partra.

A Kedves cukrászda zárva volt, a felirat szerint ugyan áprilisra tervezték a szünetelést, dehát úgy látszik, valami közbejött még májusra is, a közvetlen szomszédjában lévő helyhez pedig nem volt bizalmam, mert az mégsem ugyanaz. A Horváth-ház látszólag üres, legalábbis kihalt, tökéletesen felújítva  áll ott a kórházzal szemben és állítólag eladó/kiadó lakások vannak benne. Ahhoz képest, hogy régebben bányász-üdülő volt és egy időben a kórház is használta, elég nehezen tudom elképzelni lakóháznak, dehát az építészeknek semmi sem lehetetlen. Azért a bejáratát kicsit eltúlozták azokkal a túlságosan hivalkodó vörösmárvány oszlopokkal, mert az oszlopok ugyan eredetileg is megvoltak, csak nem ilyen feltűnő és az épülettől teljesen elütő anyagból, de a ház maga tényleg szép lett.

A kikötőben láttam oda nem illő gagyi "műtárgyakat", bocca della veritá feliratú csúf szekrényszerű tákolmányokat, nem is egyet. Gondolom, valaki nagy hasznot remél ebből - nem figyeltem meg, mennyiért dughatja bele a kezét a kuncsaft -, de azért magamban nagyon csodáltam, hogy a városvezetés, amely láthatóan nagy erőket és pénzeket fordít arra, hogy minél stílusosabban és a hagyományhoz igazodva alakítsa a patinás település képét, hogy adhatott erre engedélyt. Pedig a kikötő is megszépült, az L-alakú móló külső, vízbe nyúló rövidebb szárán is igazán szép környezetet teremtettek,  sok pihenőpadot helyeztek el és meghagyták a ma már nagyra nőtt, árnyékot adó fákat is. Egyébként is az egész városban rengeteg a pad, nemcsak a sétányon, de mindenütt, még némelyik mellékutcában is. Szemmel láthatóan az egységes külsőre törekedve, két-három változatban tervezték meg őket és nem sajnálták rájuk a pénzt, lett belőlük elegendő, bárhol le lehet ülni. (Némelyik képemen látható belőlük egy-kettő, az egyik fajta a kórház előtti, a másik pedig a kőszínház lépcsőjénél lévő, ez utóbbiból van a legtöbb a városban.)

Ami a legfurcsább volt, hogy bár hetek óta nyárias az idő és rengeteg a vendég, hazaiak és külföldiek egyaránt, a kereskedők mintha nem akarnának tudomást venni ezekről a forgalomnövelő tényezőkről,  sok üzlet és vendéglátóhely még ki sem nyitott. Ha pedig valaki az üdülés ideje alatt netán maga akarja megoldani a család étkezését és főzne, hát kösse föl jól a felkötni valóját, mert a vasúton innen csak a Coop létezik mint nagyobb élelmiszeráruház, drágán és igen gyatra választékkal. Persze kocsival könnyebb, mert annak, aki megbízik a teszkós élelmiszerekben, ott a Tesco, meg ott van még a Spar - ez a kettő szinte egymás mellett, de gyalogosan jó messzire a központtól. Én is főzésre akartam berendezkedni, ebből aztán annyi teljesült, hogy első este zacskós levest főztem a három napra és ott tartózkodásom alatt ez alkotta a meleg, főtt ételt. Az más kérdés, hogy az utolsó délután fedeztem fel az Annabellával szemközti üzletsoron a három palacsintázót, dehát naponta úgyse gyalogoltam volna el odáig, meg egyébként  palacsintaebéd elég egyszer is. :)

Itt most hirtelen abbahagyom, nézegessétek kicsit a képeket, aztán majd még mesélek tovább és mutatok más képeket is.

Balatonfüred 1.

Ajándék, mellyel meglepem ... magam magam. Ez lett a hétvégi út, péntektől hétfő reggelig Balatonfüreden voltam. Nem jártam ott már legalább 22-23 éve, azelőtt viszont elég gyakran, mert szinte évente kísértem Aput le a szívkórházba, majd a háromhetes kúra után vissza, a közbeeső vasárnapokon pedig látogatás Anyuval együtt, szóval, elég sok emlékem volt, persze főleg a kikötő környékéről és a hozzá közel eső reformkori városközpontról. Régebben, a  gyerekkori nyaralások idején is többször megfordultunk Füreden, mert bár mindig a déli parton laktunk, de ha elromlott az idő és fürödni nem lehetett, olyankor következett a kirándulás, ami vagy Tihanyt, vagy Füredet jelentette, esetleg a kettőt összekapcsolva, netán a Füred és Arács fölötti Koloska-völgyet is beleértve. Ezért aztán vannak itthon gyerekkori, meg a nyolcvanas évekből való fényképek is, melyeket sajnos, nem vittem magammal, így az akkor megörökített helyeket nem tudtam pontosan ugyanabból a szögből belőni, de még így is érdekes volt utólag összehasonlítani az akkori és a mostani fotókat.

Itt van például az Anna-bálok helyszíne, ma Anna Grand Hotel, de amikor az első kép készült, 1961-ben vagy '62-ben, akkor éppen SZOT-szanatórium volt.

Ez pedig már nem az üdülőtelep, hanem a felső városrészben az úgynevezett piros templom, ahol szintén jártunk valamikor a hatvanas évek elején. A környezete teljesen megváltozott azóta.

A kihagyhatatlan két figura a kikötőben, a Halász és a Révész, az első kép 1986 decemberében készült egy vasárnapi látogatás alkalmával.

A bal oldali képen én ülök a Blaha Lujza emlékpadon 1984-ben egy nyáriasan meleg októberi napon.

Apu 1983-ban az első magyar dunántúli kőszínház oszlopai előtt - ma pedig ugyanaz az emlékhely ilyen képet mutat.

És végül játszottam kicsit a technikával, kép a képben, múlt a jelenben: a belső fekete-fehér képet ugyanazon a fent említett '84 októberi napon készítettem Apuról a mólón.

Egyelőre ennyi, majd még jövök és mesélek.

Van még néhány képem Zamárdiból, idesorakoztatom őket.

A zamárdi nemzetőrök emlékműve


Margó Ede allegorikus szobra, A Magyar Fájdalom (a trianoni döntés hatására készítette és ajándékozta a községnek, sok hányattatás után a szobron csak 1991-ben állították helyre a régi feliratot)


Tihany a távolban és közelre varázsolva

Távolban egy (meg még néhány) fehér vitorla


A vadkacsák bátran kitotyogtak a partra zsákmányt csipegetni a fűben

És aztán délután, már a vonatban ülve így búcsúzott a Balaton Aligánál. Ugyanolyan volt, mint amikor negyvenvalahány éve minden hazautazáskor a vonatból az utolsó pillanatig néztük a tavat, amíg csak láttuk, aztán itt Aligánál egyszercsak eltűnt a víz és tudtuk, vége a nyárnak. Isten veled, Balaton!