Kis abszurd

Nem olyan jó... ez nem az igazi... nem, ilyet nem veszek legközelebb... - mondom  magamban, miközben két pofára sorban kapkodom be az apró nápolyikockák szétesett, eltört lapkáit. Kizárólag csak a selejtet, végül is az jogos.

Megkérdeztem az AI-t...

..hogy a tudomány mai állása szerint mikor egészségesebb gyümölcsöt enni, étkezés előtt vagy után? Ezt válaszolta:

 

Nincs tudományosan igazolt „egészségesebb” időpont a gyümölcs fogyasztására. A kutatások szerint bármikor eheted, és a szervezeted ugyanúgy hasznosítja a tápanyagokat. De vannak különbségek abban, hogy milyen hatást szeretnél elérni, és ezek alapján érdemes választani.

Mikor érdemes étkezés előtt gyümölcsöt enni?

Akkor jó választás, ha: 

- szeretnél hamarabb jóllakni, kevesebbet enni a főételből – a gyümölcs rost- és víztartalma telít
- szeretnéd elkerülni a túlevést
- könnyebb, gyorsabb emésztést szeretnél

Előnyök:

- stabilabb étvágykontroll
- alacsonyabb kalóriabevitel
- kevésbé terheli meg a gyomrot

 Mikor jó étkezés után gyümölcsöt enni?

Akkor jó, ha:

- desszertként kívánod
- nem okoz számodra puffadást vagy teltségérzetet
- a főétel után szeretnél valami édeset, de egészségesebben

Mit mond a tudomány?

Nincs bizonyíték arra, hogy a gyümölcsöt rossz lenne étkezés után enni. A választás inkább egyéni emésztés, életmód és célok kérdése. 

 

Nos, akkor most már mindent tudunk, tehát együnk gyümölcsöt bármikor, ha jólesik.    

 

Piláf

Kiderült, hogy tudok piláfot készíteni. Mert amikor zöldségeket kis olajon megpárolok, fűszerezem, sózom, majd pedig a néhányszor átmosott bulgurt ráöntöm, és az egészet vízzel felöntve megfőzöm, állítólag ez a  piláf.  Ezek szerint évek óta főzök piláfot, csak nem tudtam róla.

Alap

A rádiós műsorvezető azt kérdezi a hallgatóktól, szerintük  mi az az élelmiszer, aminek minden körülmények közt lennie kell otthon, illetve amire mindig ügyelnek, hogy ki ne fogyjon a háztartásból. 

Elgondolkodtam, mi az, ami nálam mindig van itthon. Például sajt, alma, banán. Ez a három biztosan alapélelmiszer nekem. Meg kenyér, tej, májkrém, krumpli. A többi csak plusz. És legyen leveles tészta, hogy villámgyorsan süthessek belőle valami sósat, amihez nem kell gyúrni, nyújtani, szaggatni.

Ha még Kinder tejszelet is van itthon, az már a habzsidőzsi teteje - de általában van itthon. Alapból.

De gustibus non est disputandum - mondja a latin, vagyis hogy az ízlésről nem lehet, nem érdemes vitatkozni. Ezt nem feledve, vagyis mindenki ízlését tiszteletben tartva mondom el a mai napom nagy tanulságát: répatortát többé nem sütök. Poénosan szólva: kétszer sütöttem, először és utoljára.

Vannak ilyen ételek, melyeknek már  a neve is böki a fülemet és a képzeletemet. Sajttorta, csirketorta, répatorta - ne, ne kezdje el bizonygatni senki, hogy ezek milyen finomak, mert ahogy fentebb említettem, de gustibus... satöbbi. Az első kettő nekem különösen brrr... tehát azok az én konyhámban soha nem jöhetnek szóba.  De  miután évek óta mindenfelől hallom, olvasom, hogy a répatorta széles körben mennyire kedvelt sütemény, sőt gyakran születésnapi gyerekbulik kívánságtortája, gondoltam, egyszer már én is kipróbálom. A gyártási folyamatot nem részletezem, ráment a délelőttöm bőven, mert ugye már a sárgarépa pucolása, lereszelése se két perc, és akkor még jön utána a többi macera. 

Na, de egyszer aztán mégis kész lett a nagy mű, illata kellemes volt már sülés közben is, szépen föl is magasodott a tepsiben. Aztán következett volna a máz, amit e szerint a recept szerint porcukorból, vajból és natúr krémsajtból kellett kikavarni. Hát kérem, az valami rettenet. Megkóstoltam a krémet, aztán ránéztem  a kész répás piskótára és azt mondtam magamban, hogy a piskótát még csak meg lehet enni, de ha rákenem ezt a borzalmas ízű katyvaszt, attól kezdve már az is ehetetlen lesz. Ja, mellesleg a különböző répatorta-receptekhez hozzászólók szerint ha valaki nem tudja, miből készült, észre sem veszi a sárgarépaízt benne. De, de, de!!! észreveszi, igenis! Ettől még persze ehető ez a süti, csak valami egész mást kell rákenni, csokimázt, cukormázt, marcipánmázt, akármit, csak krémsajtost ne.

Így végződött az én első és utolsó répatortám szomorú története. A továbbiakban maradok a normális, hagyományos piskótánál és kevert sütiknél, ha pedig lereszelem a sárgarépát, arra citromlét teszek és mézet, ahogy eddig, mert nekem úgy tényleg nyamm. Nem akarok én reformer lenni már ebben az életemben, mindenki jobban jár így. :-)

Ma is tanultam valamit. Azt mindenképpen, hogy a halászlét felszolgáló étteremben (éttermekben?) védőöltözetet biztosítanak a vendégnek.

Amíg a levesre vártunk a kerthelyiségben, bejött egy házaspár és leültek. Mire pár perc múlva odanéztem, már mindkettőjükön egy-egy fehér mellényszerű valami volt, nem olyan, mint egy szokványos partedli, inkább mint egy mentőmellény, a vállukat, sőt a hátuk egy részét is fedte a ruhadarab. Sajnáltam, hogy a közbeeső eseményeket kihagytam és nem láttam, mikor és hogyan került föl rájuk az az izé, a pincér adta-e nekik, vagy netán magukkal hozták... teljes kétségek közt vergődtem és tudtam, az lesz a rejtély kulcsa, ha kiderül, milyen étekhez jár ez a felszerelés. Kisvártatva hozták is a megrendelt fogást, valószínűleg halászlé lehetett (mégiscsak egy halnevű vendéglőről van szó), mégpedig két kis állványos bográcsban.

És akkor megvilágosodtam: mivel ezt az ételt a vendég saját kezűleg meri ki a bográcsból, a paprikás lé könnyen kifröccsenhet a ruhájára, ezt hivatott megelőzni a fehér előke (mert a kuncsafttól minden kitelik, még egy levest se képes baj nélkül kimerni a tányérjába). Feltevésemet igazolta, hogy időközben bejött két másik vendég, akiken hamarosan szintén megjelent a fehér mellény (megintcsak nem láttam, honnan, mikor, kitől stb.) és tádádádámmm! ők is ugyanolyan bográcsos fogást fogyasztottak.

Persze könnyen lehet, hogy a gyakran étterembe járók számára ez nem újdonság, de én még sosem láttam ilyesmit, úgyhogy igen hasznos információval gazdagodtam ma. Ezentúl, ha bográcsos halászlére ülök be valahová  (sosem fogok, de tegyük fel), nem leszek meglepve, ha beöltöztetnek. 

Mint kiderült, ma van a palacsinta világnapja, de nem azért, mert február 9-dike van, hanem mert húshagyó kedd van.
Pedig én ma biztos, hogy nem fogok palacsintát sütni. Majd valamikor később kinevezek magamnak egy palacsintavilágnapot és majd akkor, akkor sütök palacsintát, kereket, szögletest, kicsit, nagyot, almást, túróst, lekvárost, akármilyet, legjobb lenne így, az említett sorrendben mindenfélét. Mert van-e ember ezen a  világon, aki ne szeretné a palacsintát?

A Kínából származó, fóliába és vékony hálóba csomagolt pomelo gyümölcsön van egy keskeny papírszalag. Ma megnéztem, mi van ráírva: 

Konserviert mit/treated with/tratado con

Orthophenylphenol, Thiabendazol, 

Imazalil, Prochloraz

Na mármost, utánaolvastam, ezek növényvédő, penészgátló és gombaölő szerek, az emberi szervezetre több mint károsak és a sok-sok kilométerről szállított citrusfélék és egyéb déligyümölcsök (pl. banán) héját azért kezelik velük, hogy a hosszú úton ne induljanak romlásnak. Némelyik közülük csak a héj felszínén tapad meg, de van, amelyik a kamionban töltött hetek alatt szép lassan bele is szívódik - szerencsére (talán) nem a gyümölcs húsába, csak a héj belsejébe.

Ennek ismeretében tehát nagyon rossz ötlet például a narancs vagy citrom héját belereszelni a süteménybe, még akkor is, ha előbb alaposan lesúroljuk a gyümölcsöt. Már lehet találni ötleteket gyümölcsmosó folyadék készítéséhez, nem nagy ördöngösség, egyszerű összetevőkből áll, ecet, citromlé, szóda, ilyesmi. Egyes leírások az ezzel való lemosást ajánlják, mások a folyadékban való áztatást javasolják, lehet választani, de csak úgy mosatlanul nekiesni a citrusféléknek, lefejteni a héját, aztán azzal a kézzel (!) összefogdosni a gerezdeket, szintén nem jó megoldás. 

És hogy valami retró ide is jusson: elgondolkodtam, hogy vajon a mi gyerekkorunkban is ilyen módon vegyszerezték a citromot? Azért említem csak ezt, mert se narancs, se banán nem volt akkoriban, de a citromhéjat  tényleg mindenki teljes nyugalommal reszelte mindenbe, amibe csak kellett. Később pedig, amikor már időnként narancshoz is hozzá lehetett jutni, nagy divat volt  készíteni cukrozott narancshéjat.

Szóval, az ilyen felfedezés kicsit elrontja az ember örömét, amikor például az igazán kellemes ízű pomelót falja. De azért ne hagyjuk magunkat, csak mossuk, áztassuk, súroljuk, fogyasszuk, mert a pomelo  jó és amilyen vastag héjú, talán nem tud elérni a méreg a gyümölcshúsig, bízzunk benne. 

Lassan én is olyan leszek, mint a reklámban a bácsi, aki azon búsong, hogy milyen kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi. Dehát mit csináljak, ha megint találtam valamit, ami a régi neve ellenére nem is hasonlít arra a megszokottra, ez pedig a búrkifli. 

Van-e, aki emlékszik, milyen is volt a búrkifli *? Könnyű, levelekre szétomló tésztájú, belül diós vagy mákos tölteléket rejtő, kövér kiflialakú sütemény volt, tetején porcukorral. Tegnap a gyorspékségben nézelődve észrevettem a feliratot: dejós búrkifli. Nem dió van benne, csak diópótló, sebaj, idejét se tudom, mikor ettem utoljára búrkiflit, megkívántam, megvettem. Meséljem, milyen volt? Hát... nem könnyű, levelekre szétomló tésztájú, hanem a szokásos fagyasztott egyentésztából sütött, kicsit gumiszerűen nyúlós, foggal cincálós izé. A dejó volt benne az egyetlen élvezhető elem, annak legalább volt valami dióíze és jó édes volt. Búrkiflit se eszem többet, ez van. Hát élet ez így, se marcipánburgonya, se búrkifli?

(És ha már sütemény, szólok, hogy állítólag máris megnyílt az új Jégbüfé a Petőfi Sándor utcában, aki nosztalgiázni akar, vagy csepülni a sok évvel ezelőttire tényleg nem hasonlító termékeit, mehet múltba révedni. Én még nem láttam, de ami késik, nem múlik.)

*tudja valaki, honnan ez a név?

Amikor ma a nagyon ismert nevű pékség pultján szememmel a sajtos rolót kerestem (nem volt), váratlanul megláttam a táblácskát: marcipán burgonya. Na, mondom magamban, tényleg létezik, meg kell tudnom, milyen. Egyetlen darab árválkodott a tálcán, megvettem. És fejben már fogalmaztam a bejegyzést, ahogy majd leírom, hogy most eszem a múltkor emlegetett nagy burgonyát, rajta a kakaóporral és közben rátok gondolok. :)

Hazahoztam, kibontottam a csomagolást, nézegettem a nevezetes darabot. Kakaópor bőven volt rajta, kicsit göcsörtös volt a felülete, de az nem baj, régen sem volt tökéletes gömb alakú, ez is formátlan, de az enyém. Aztán beleharaptam. És ekkor huss! elszállt az illúzió. Mert ez az izé még csak nem is ugatta azt a régit, köszönő viszonyban sem volt vele. Két piskótaféle réteg közt egy kegyetlenül fekete kakaós, túl édes miszmász és az egész beburkolva marcipánra hasonlító gyurmába, majd pedig kakaóporba hengergetve. A kakaópor volt az egyetlen hasonlóság, más semmi. Ez nem a régi nagy burgonya, akárhogy nevezik.

Kerestem receptet, érdemes elolvasni, még ha az elkészítéséhez nem is fogunk hozzá, én legalábbis nem vállalkozom rá, mert elég macerás. De ahogy  a leírás szerint elképzelem, ez legalább hasonlíthat a régire.

Tessék, itt a dokumentáció, megörökítettem a mai nagy zsákmányt eredeti és megbontott állapotjában is:

Még egyszer arról a bizonyos retróbüféről*, ami, be kell vallanunk, már régóta csak árnyéka volt önmagának. Mind a legutóbbi időkig megtartották azt a régi blokkolási-árukiadási módot, ami talán már csak egyedül itt létezett: pénztárnál fizetés, majd pedig a blokkal a pulthoz sorolás, kikérés, tányérral-sütivel balra el, állópultnál ablakon kibámulva eszegetés. Nemrég szűnt meg ez a hagyományos forma, eltűnt a pénztár és a kiadó pultnál lehetett fizetni is.

A Jégbüfé újkori süteményeiről és megkopott légköréről én is szösszentem évekkel ezelőtt:

2007. május 7., hétfő

Már a Rákóczi-túrós sem a régi, legalábbis a patinás [...]büfében. Valami zselatinnal megbűvészkedett vaníliapuddingra emlékeztet az a része, aminek normális esetben túrósnak kellene lennie. Úgyhogy nem fogok rászokni, az biztos. Inkább ettem volna helyette pár sajtos masnit - bár ki tudja, hátha már az sem a régi, ugye.
Viszont a kiszolgálás módja, az még a régi időkből maradt itt: kinézed magadnak a kaját, beállsz a sorba a kasszánál, blokkot váltasz, majd pedig beállsz a sorba a pultnál és egyszer majdcsak megkapod a tányérodat, bár lehet, hogy mire végigasszisztálod mások kéréseit, óhajait-sóhajait és a kiszolgáló hölgy tévedéseit, addigra tulajdonképpen már el is megy a kedved a sütitől.

Azt már most teszem hozzá, hogy a krémesük is ugyanazzal a zselatinos vaníliapuddinggal volt töltve, a franciakrémes legfelső rétege sosem a hagyományos karamellfondant volt, hanem valami egészen más,  a gesztenyepüré sok-sok műtejszínhabja rengeteg darabolt mogyoróval (vagy mi a csudával) volt megszórva, egyedül talán a sarokház hasonlított a régire, csak ne lett volna az ő  tetején is az a rengeteg mogyoródarab (szerintem a mi gyerekkorunk sarokházaira egyáltalán nem tettek mogyorót). És persze nem volt kisburgonya, nagyburgonya** - ha ugyan valaki tudja még, mi is az - amibe ha gyerekkorodban beleharaptál, legtöbbször óvatlanul beszippantottad a gömböcskét borító kakaóport, ettől lett még érdekesebb a nassolás. :)

Mint látható, az elmúlt néhány évben igazán szorgalmasan kísérleteztem a patinás hely termékeinek meózásával, nem adtam fel, én tényleg akartam őket szeretni, próbálkoztam, hátha valami ugyanolyan ott, mint negyven évvel ezelőtt. De ha nem is találtam meg a régi ízeket, most ettől függetlenül sajnálom, hogy bezárták és nincs többé.

*amikor megírtam ezt a posztot, eszembe jutott, hogy hiába zárt be, azért nyilvánvalóan létezik egy cég mögötte, nehogy már bíróságra hurcoljanak hírnévcsorbításért, így aztán inkább kihagytam a nevet, úgyis tudjuk, miről van szó, de legalább a kereső ne dobja ki.

**hosszabb időt ugyan nem fordítottam a keresésre, de az azért elég különös, hogy beírva a gugliba ezt a két szót mindenféle módon, egybe írva és külön írva is, csakis a gyorséttermek sült krumplijára vonatkozó találatok jönnek elő, hát kérem, nem akarom elhinni, hogy ma már tényleg nem tudják, mi volt ez a finomság???  Még a mindmegette.hu sem ismeri. Pedig biztos, hogy létezett, Budapest különböző városrészeiben felnőtt akkori gyerekek egyöntetűen emlékszünk rá.

Legalább öt éve nem ettem azt a bizonyos fajta nápolyiszeletet (a nevét nem írom ki, még beperel a pozsonyi gyártó hitelrontásért), amit most a napokban a boltban bolyongva annyira megkívántam, hogy lekaptam a polcról és megvettem. Aztán itthon egy alkalmas pillanatban kibontottam és eszegetni kezdtem. Hát, izé... ahogy fogyott a szelet, úgy erősödött bennem egyre határozottabban a kérdés, hogy ugyan hogy voltam én képes ezt évekig enni??? Egy tömény édes zsíros masszával rétegezett ostyaszelet az egész, hogy én ezen mit szerettem, el se tudom képzelni. (Megjegyzem, nem véletlen, hogy annak idején, amikor erről és még egy-két -  de tényleg csak egy-két - hasonló társáról lemondtam, a következő három hónap alatt egyből fogytam 5, azaz öt kilót. Mit művelhet ez a szervezetben, na, azt jobb, ha nem is tudjuk.) 

Az internet elidegenít, legalábbis a konyhától. Feltettem a gázra a kínai kelt szépen, ahogy kell, kicsit lepirítottam, aztán bele a fűszerek, megvártam, míg kevés levet ereszt, majd rá a fedőt és hadd dinsztelődjön magában. Ezzel beültem a gép elé és belefeledkeztem. Mire megéreztem a kozmás szagot - mit tudom én, mennyi idő múlva, sokára - a kel odakint leégett. Na nem teljesen, csak annyira, hogy gyors mozdulatokkal le tudtam bontani a felső, ehető réteget, melynek a pörzsanyag  igazi ínyenceknek való különleges  ízharmóniát kölcsönzött. Az ínyenc csemege alatt viszont feltárult a szomorú valóság és első pillantásra úgy látszott, ennek a lábasnak befellegzett.

Aztán mégsem. Tömény ecet beleönt, mosószóda beleszór, alágyújt, oszt'  hadd forrjon. És a lábas olyan lett, mint az új, pedig az régen volt, amikor ez a szerencsétlen még új volt, van vagy negyven éves, de lehet, hogy még annál is több.
Az akció eredményeképpen eleinte csak káposztaszagú, aztán kozmás szagú, végül ecetszagú is volt az egész lakás. Szerencse, hogy nyár van, a nyitott ablakok jóvoltából estére mindezek szépen elillantak.

Mindennek az internet az oka, mondom én. :)

Amint már korábban jeleztem, volt Füreden meglepetés is, csalódás is. Kezdem a jóval.

A kellemes meglepetés a Városi Múzeum volt. Dióhéjban összefoglalva: gazdag gyűjtemény színvonalas tálalásban, ötletes megoldásokkal, lelkes munkatársakkal. Élvezet volt végigjárni a helyiségeket, csak ajánlhatom mindenkinek, aki még nem látta. A kiállítás bemutatja a város, a balatoni hajózás, az Anna-bál, a füredi színház történetét és a helyi gyógyforrásokon alapuló fürdőkultúrát. Ez utóbbi témához például nagyon ügyes bemutató "tablót" készítettek, ahol a becsukott ablakocskákon a főbb betegségcsoportok neve látható, kinyitogatva őket pedig a híres nagy-magyarországi fürdőhelyek kivilágított képe tűnik elő.

Az utolsó ablakot - melyen csak egy kérdőjel van - kinyitva a következő szöveget találjuk:  "Ha ön beteg, ne fürdőre menjen, hanem orvoshoz! Fürdőre szórakozni járnak az emberek."   :)

A csalódást a nagy nevű patinás cukrászda szolgáltatta, ami manapság, úgy látszik, enyhén szólva sem a régi, de kedvesnek végképp nem mondható. A fagyi nagyon is felejtős volt, hirtelen itt a közelünkben legalább három sokkal finomabb fagylaltot árusító helyet tudnék mondani. A süteménykészlet úgy másfél-két órával a zárás előtt meghökkentően minimális volt, mindössze három-négyfajta csoffadt, maradék süti árválkodott a nagy pult belsejében, ami választéknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.  A környezet, a hangulat pedig... kritikán aluli.  Zavaróan erősen szólt a  rádió, a hölgyek a pult mögött a jelenlevő vendégeket levegőnek nézve, hangosan kiabálva beszélgettek és arra sem ügyeltek, hogy pakolás, mosogatás közben lehetőleg ne fülsiketítően csattanjon a tálca és csörrenjen az edény - lárma volt és zörgés-csattogás, mint egy rossz nagyüzemi konyhán.

Vasárnap délután volt és alig jött be egy-két vendég, én meg visszaemlékeztem a nyolcvanas évek füredi vasárnapjaira, amikor alig fértünk be a helyiségbe, annyi volt a betérő vendég egész nap. A kávé erős volt és aromás, a sütemények sokfélék és finomak, mert ez a füredi  híres cukrászda azelőtt évtizedekig  minőséget   jelentett - akkor még. Nagy kár érte. :(

Lassan már olyan, mintha csupa találós kérdéssel jöttem volna haza Füredről, itt van még egy:  tegye föl a kezét, aki tudja (még a gugli se segít, tényleg), mi az, hogy mókusmentes sütemény. Nevezetesen mókusmentes rétes, mert így volt kiírva egy füredi jó hírű rétesbolt táblájára.

Bementünk, és miközben a kis hölgy csomagolta a sütinket, megkérdeztük, mire elnéző mosollyal világosított  fel bennünket, hogy az ő réteseik mindenféle mesterséges adalékanyag nélkül készülnek. Hát kérem, ennyivel is okosabbak lettünk. 

Korábban a magunk józan esze szerint találgattunk, például arra gondoltunk, hogy mivel a mogyoró sokakban allergiás reakciót válthat ki, esetleg így akarták szellemesen közölni, hogy a rétesükben a mókusokhoz igencsak közel álló mogyoró még nyomokban sincs. Dehát a megoldás nem ennyire szellemes, sőt logika se fedezhető fel benne. Ne firtassuk hát, miért éppen a mókus, az az aranyos, cuki, ugribugri állatka jelzi a csúnya, káros mesterséges adalékanyagokat, mert nekem lenne néhány egyéb ötletem is az állatvilágból erre a célra. Mindegy, ha mókus, legyen nekik mókus.  Sőt mókusmentes. :)

Hogy mik vannak! Nem is tudtam, hogy ilyen létezik:

Grillázs Majális lesz Lajosmizsén, mint olvasom: "A Magyar Cukor Napján Magyarország legjobb égetett cukortorta készítői mérik össze tudásukat, mérettetik meg magukat a nagyközönség előtt." Mondjuk, azt se tudtam eddig, hogy van Magyar Cukor Napja.

Ami engem illet, sose szerettem a grillázst, pont azt nem szeretem benne, ami a lényege, a ropogósságát, no meg túl édes is nekem. Bezzeg ha lenne például Tátracsúcs Majális, vagy Oroszkrém Majális, netán Franciakrémes Majális, ezek bármelyikén ott lenne a helyem. De főleg, ha Fagylalt Majális lenne, azt ki nem hagynám. :)

Ezek így, ebben a sorrendben, bármikor jöhetnek, majális vagy juniális, vagy akármilyen alkalomból, nyammm...

A mai nap tanulsága az volt, hogy a jövőre nézve melyik (viszonylag) nagyhírű cukrászdát fogom elfelejteni. Azon kívül, hogy nagyhírűnek számítanak, még arról is nevezetesek, hogy  vasárnap zárva tartanak. Egy cukrászda, amelyik a sűrűn lakott belbudai utcában vasárnap ki sem nyit, ez szerintem kuriózum.

No, de ami engem végképp elriasztott tőlük, az a mai élményem. Szinte a szomszédjukban volt dolgom, kettő is, és a kettő közt váratlanul felszabaduló negyedórámban meg akarván ajándékozni magam egy kis nassolnivalóval, betértem hozzájuk. Kis hezitálás után kiválasztottam a madártej torta nevű finomságot, meg is kaptam, beültem az üres belső helyiségbe és hozzáfogtam. Körülbelül a harmadik falatnál kiderült, hogy a tortának meggyel tarkított egyik rétege recseg-ropog az apró meggymagdaraboktól és a további óvatos próbálkozásaim is ezt mutatták, pedig nagyon valószínű, hogy az eredeti recept hozzávalói között az őrölt meggymag nem található. 

Azt hiszem, nem meglepő, hogy el sem kezdődött reményteljes kapcsolatunk ezzel be is zárult, nem leszünk barátok. Dehát úgy kell nekem, miért nem krémest választottam. Bár ahol apróra tört mag kerül a tortába, ott bármelyik süteménybe bármi kerülhet, úgyhogy a bizalom végleg elveszett, igazán  sajnálom.

Van valaki, akit a spenót inspirál? - már persze azon a csajon kívül, aki az iglo-reklámban olvadozik egészen oda nem illő romantikus mimikát produkálva. "A jó spenót inspirál engem!" - mondja, de engem például nem inspirál semmire, sok minden tud inspirálni, de spenót nem. Tésztára/tésztához meg pláne nem tenném, hogyne, hogy ott legyen rajta, közte  az a zöld izé, vagy megszínezze zöldre a tésztát, undorító, huhh... Jól van, tudom, de gustibus non est disputandum, akinek tetszik, hát egye a tésztát zölden, engem riaszt.

Viszont amúgy hagyományosan elkészítve tényleg finom lett az a bizonyos márkás parajpüré. Jó fokhagymásan, mellé bundás kenyér, nyamm. Valamikor régen én voltam az a kivételes gyerek, aki szerette a spenótot, az volt az egyik kedvencem, a másik meg a sárgarépafőzelék, ami tudom, sokaknak brrr-kategória, de én szerettem. Aztán óvónéni koromban megismertem a finomfőzeléket (akkor ettem először, mert otthon nálunk nem volt divatban), ami másoknak utálni való, de nekem nagyon ízlett és ma is előfordul, hogy kicsit lebutított formában, sárgarépa-zöldborsó kombóként elkészítem.

Szóval, tegnap bundás kenyérrel* ettem a spenótot, de a főzelék fele még megvan, ma tükörtojás lesz hozzá. És lehet, hogy még bundáskenyér is. Habzsidőzsi, tudok én élni, na. :)



*Nem tartozik a témához, de: utólag utánanéztem, jó-e a bundás kenyér egybeírva? És kiderült, hogy külön kell írni. Akkor már heccből megnéztem a tükörtojást is (tényleg heccből, mert nem is akartam különírni), de persze egybeírandó. Végül - de ezt már tényleg csak kíváncsiságból - megnéztem a zsíros kenyeret is, mert úgy emlékszem, azt gyerekkoromban egybeírtuk, aztán később ez változott. Na, most már tényleg külön kell írni. Nem értem én a nyelvészeket. Különösen akkor, amikor az utánanézős oldalon olyan magyarázatokat adnak a megoldás indoklásaként, hogy "A minőségjelzős kapcsolatok tagjait általában különírjuk egymástól." Érted? Általában!  Mintha kivételek nem is lennének, pedig vannak, kacifántos szabályszerűségekkel tűzdelt, bonyolult nyelv a mi anyanyelvünk, mint tudjuk. 
Hát jól van, akkor legyen bundás kenyér, kijavítottam. :)

Húshagyó kedd van ma, és mint  megtudtam, ez egyúttal a palacsinta világnapja is. Ámbár a keleti és nyugati keresztény vallások nem minden évben ünneplik egyazon napon a húsvétot (tudod, Julianus-naptár meg Gergely-naptár) és így a húshagyó keddet sem, hát akkor hogy is van ez? Például az idén az ortodox keresztényeknél egy héttel később kezdődik a Nagyböjt, úgyhogy náluk mához egy hétre lesz húshagyó kedd, amit többek között - minő érdekes! - блинный вторник-nak is hívnak. Igen, azt jelenti, palacsintás kedd. :)

Nagyon örvendetes, hogy az immár megszámlálhatatlan és egyre csak sokasodó világnap közt helyet kap a palacsintáé is, de részemről kifejezetten sajnálom, hogy nem tudtam eddig erről, mert így ma elmaradt a palacsintasütés. Pedig ha valamit nagyon-nagyon szeretek az ennivalók közül akkor az a palacsinta. Kerek palacsinta, szögletes palacsinta, édes palacsinta, sós palacsinta, kicsi palacsinta, nagy palacsinta, lekváros, túrós, almás, diós, húsos, mindegy, csak palacsinta legyen. Ha gyerekkoromban beteg voltam és semmit nem tudtak belémdiktálni, csak annyi kellett, hogy anyám megkérdezze, süssön-e palacsintát, arra bármikor, lázasan,  félholtan is vevő voltam, a palacsinta volt az egyetlen, amiből betegen is tudtam enni. Dehát van-e a (palacsintát ismerő) világon olyan ember, aki ne szeretné a palacsintát?

A fotó is saját, meg az almás palacsinta is saját... volt 2008-ban  :)

Néhány héttel ezelőtt, mint szokásosan, vettem az egyik nagy üzletlánc boltjában néhány zsemlét. Naponta egyszer, reggelire eszem kenyérfélét, és már évekkel ezelőtt kikísérleteztem, mi éri meg nekem jobban. Ha rendes vekni kenyeret veszek, amit vagy fel tudok vágni normálisan, vagy nem (elárulom: sosem, mert esik szét, mállik, törik, szakad, mindent csinál, csak szelet nem lesz belőle) és a héját sem biztos, hogy el tudom fogyasztani, illetve ha veszek zsemlét, amit kettévágok és egyetlen morzsája sem vész kárba. No igen, ettől kezdve mindig zsemlét vettem,  19 forintból megvolt a napi kenyérfélém.

Aztán pár hete teljesen véletlenül észrevettem a vajjal megkent, finom zsemlémben valamit. Pesti, ám kültelki gyerek vagyok, úgyhogy láttam életemben már elégszer egér-végterméket, hát mit mondjak... bár nem vetettem vegyelemzés alá azt a kis fekete izét, ami kifordult a zsemle belsejéből, de simán lehetett az, amire gondolok. És áldom jó sorsomat, hogy nem a számból fordult ki, ugyebár, de ez csak a véletlen szerencsén múlott.

Na mármost, azóta valahogy nincs gusztusom a zsemléhez, mert az mégse megoldás, hogy ezentúl apró katonákra cincáljam szét  és darabonként átvizslassam az ő belsejét, mielőtt bekapom.  Ettől kezdve gyárilag szeletelt toast-kenyeret vásároltam. Nem szeretem ezeket a műkenyereket, ráadásul most legutoljára csak barnát kaptam, és nekem ugyan azt tanították gyerekkoromban, hogy kenyérre sose mondjuk, hogy rossz, de ez a kenyér rossz volt, alig bírtam vele  reggelenként és örültem, amikor elfogyott belőle az utolsó szelet is. Majd pedig zsúrkenyérrel próbálkoztam, ami tulajdonképpen ízlett, csak azt az illatot szagot tudnám feledni, ami közvetlenül a pirítás után felszáll belőle.  Még kísérletezem.

Nyílt üzenetem minden kis- és nagyüzemi pékségnek, kenyérgyárnak, mifenének: ezennel kikérem magamnak, hogy emberi lelkiismeretlenség miatt ne ehessem meg a napi egy péksüteményemet, mert attól félek, hogy egérbogyóval tarkított zsemlét akarnak lenyomni a torkomon. :((( És amelyik pékségnek nem inge, ne vegye magára, hanem szóljon, hogy az ő termékeikben ilyen biztosan nem fordulhat elő, akkor ezentúl odamegyek és tőlük veszem a  napi betevő  TISZTA zsemlécskéimet. Grrr...  :(