Védelem

Minden jel arra mutat, hogy a japánok tényleg nagyon tartanak a káros UV-B sugárzástól. Az emberek többsége, felnőtt és gyerek is ellenzős sapkát vagy kalapot hord, sőt, sok nő a legragyogóbb napsütésben is kinyitott ernyőt tartva közlekedik az utcán. De a legviccesebb az volt, amit az előbb láttam, rápillantva a Kongo-hegy kamerájára: egy kis társaság azonos fajtájú kutyáinak fejére szabályos napellenző volt szerelve. Túlzás vagy sem - hiszen az állat szemére ugyanúgy veszélyes lehet a káros sugárzás, mint a miénkre -, mindenesetre érdekes, és számunkra szokatlan látvány.

A vonó

Vonókészítéshez a legjobb faanyag  a fernambuk fa. Egyedül Brazília egy bizonyos vidékén nő, de évekkel ezelőtt felvették a veszélyeztetett fajok listájára, pedig nem a vonókészítők miatt fogy az állomány, hanem kerítések készítéséhez vágnak tarra időnként egy-egy területet. 

A vonó fejlemeze elefántcsontból volt, ami már tiltólistás, de sok hegedűsnek még abból van, és ez problémát okoz az utazgatásnál, különösen Amerikában. A kápa ébenfából volt vagy teknőcpáncélból, ma se egyikből, se másikból nem készülhet. Minden védett, minden.

És ez csak egyetlen tárgy, aminek a minőségi elkészítése a fent említett akadályokba ütközik. 

Mindezt és sok minden mást is egy igazán érdekes műsorban láttam, itt megnézheted, ha érdekel, amit a vonóról tudni lehet.

Dekabrista virág

Hittétek volna, hogy a karácsonyi kaktusz neve oroszul dekabriszt (декабрист)? Tegnap akadtam rá egy blogban és hirtelen nem értettem, milyen virág lehet az? De szerencsére fotó is volt róla, a karácsonyi kaktuszról.  Gondolkodtam, hogy vajon miért nevezik így ezt a növényt, mert arról a szóról, hogy dekabrista, csak a felkelés jutott eszembe, hát hogy jön ide az a virág? Pedig logikus: a karácsonyi kaktusz természete, hogy - jó esetben - decemberben virágzik, a december pedig oroszul декабрь. És persze a dekabristák is a hónapról kapták a nevüket 1825 decemberében, akkor tört ki a felkelés. 

Ilyen egyszerű és ilyen érdekes a nyelv működése. Megint tanultam valamit.

A könyv

Ma tanultam egy új kifejezést: egy könyvél-festővel láttam interjút. Ő olyan festő, aki könyvéleket fest, vagyis könyvek lapjainak éleit, melyek aztán a könyv összecsukott állapotában csodálatos mintákká állnak össze. Elvétve ugyan láttam már ilyen könyveket, de azok mind régiek voltak, és nem tudtam, hogy ez a "műfaj" ma így felvirágzott.

És láttam egy műsort a könyvkötésről, könyvrestaurálásról, könyvművészetről, és ez - mint számomra minden tekintetben kedves téma - odaragasztott engem a képernyő elé. Szeretem a könyveket, még úgy is, ha ma már nagyon ritkán olvasok. Nem bírom, ha a könyvet nem tisztelik. Amikor évekkel ezelőtt a központi könyvtárban bevezették az automata könyv-visszavételt, komolyan mondom, szinte fizikai rossz érzés fogott el, amikor a résen becsúsztatva a visszavitt könyvet, hallottam, ahogy lezuhan. Persze rá a többi, már bedobott könyvre! Nem igaz, hogy ez a művelet nem árt a könyveknek, meg hát egyébként is, könyvet dobálni, már a gondolat is felháborító. Sokakkal ellentétben én nem tartottam jónak annakidején azt a bizonyos "veszíts el egy könyvet" akciót, bár tudom, milyen szándékból született, mégse értettem egyet ezzel a módszerrel sem. 

És az se tetszik, amikor valaki kreatívkodásból már nem használt könyvek lapjait összeragasztja (!) és a borítót, meg a kinyitott könyvmaradványt dekorálja saját kénye-kedve szerint. Ezt úgy aposztrofálják, hogy könyvek újrahasznosítása(!), meg hogy kiselejtezett könyvek így új értelmet nyerhetnek, és hasonló közhelyes magyarázatok is vannak  erre. 

Szerintem pedig könyvet inkább ne hagyjunk sehol, ne veszítsünk el, ne dobáljunk, ne szabjunk át, a könyvet tisztelni kell, még mindig.

Szalad az idő

Nem tudni, mi az oka, de a Föld forgása felgyorsult az utóbbi négy év alatt, mondják a tudósok. Még a végén igaza is lehet annak, aki azt kérdezte tőlem,  nem ettől van-e, hogy újabban ennyire gyorsnak érezzük az idő múlását? Kinevettem, pedig  ettől a gyorsulástól tulajdonképpen rövidebbek lettek a napok, tehát ha úgy vesszük,  az idő gyorsabban telik. És tény, hogy valóban mindenki azt érzékeli és panaszolja – én is! –, hogy az utóbbi években rettentően gyorsan szaladnak a napok, hónapok, évek.

Csak egy baj van ezzel az elmélettel. A Föld forgásának felgyorsulása nem egészen kettő ezredmásodpercben(!) határozható meg. Ezt biztosan nem érezhetjük, viszont az atomóra és az informatikai rendszerek megérezhetik, ami adott esetben beláthatatlan következményekkel járhat, mondják a szakértők. 

Egy szó mint száz, továbbra se tudjuk, mitől, de az idő szalad.

Kell tudni?

Itt bemutatják a műveletet

Annyira jó, hogy a neten olyasmire is találhatok megoldást, amire az égvilágon semmi  szükségem sincs. Mert ugye minek nekem azt tudni, hogy az angliai Blue Anchor vasútállomáson a vonatot fogadó vasutas miért áll be jellegzetes pózba, amikor a vonat közeledik, majd pedig mit ad át és mit vesz el a mozdonyvezetőtől? Egyik karját kb. vízszintesen eltartja magától, a másikat pedig magasra emeli, és abban tart is valamit, valami kerek izét. És amikor a mozdony egészen lelassulva odaér, átadja azt a valamit, az oldalt készenlétbe helyezett másik kezével pedig elvesz egy ugyanolyat a vezetőtől. Mit csinálnak ezek? 

Nos, némi kutakodással kiderítettem, hogy ez a token ring, egy jelzőrendszer része, eszköze, amit kicserél egymással a vonatot fogadó vasutas és a mozdonyvezető, és ezzel a szerelvény mintegy engedélyt kap  az egyvágányú szakaszon való továbbhaladásra.  Régi eredetű ez a rendszer, Indiában máig használatos, Angliában pedig a kis forgalmú egyvágányú vonalakon maradt meg,  némely ismertető egyenesen "old school" kategóriába sorolja. Vicces látvány, ahogy a  közeledő gőzös láttára az elegáns fehér inges vasúti ember  stabilan beáll kis terpeszbe, két karját  a megfelelő helyzetbe hozza, hogy a mellette elhaladó mozdonnyal és annak vezetőjével szinkronban lebonyolódjon a csere egy másodperc alatt. Sőt, már olyan esetet is láttam, amikor az állomáson megállás nélkül áthaladó szerelvény vezetőjével cserélték ki a karikát (Blue Anchorban a hét bizonyos napjain nem állnak meg a vonatok), akkor bizony kicsit meg is rántotta a lendület a vasutast, mert lassan ment ugyan a vonat, de mégsem annyira lassan, mint amikor megállni készül. 
És a kérdésre visszatérve: minek nekem ezt tudni? Hát, mert érdekel, azért. 

Sarki fény

Gondoltad volna, hogy létezik bemutató csillagász munkakör? Pedig van ilyen, még álláshirdetést is láttam, ahol "elhivatott bemutató csillagász munkatársat" keresett az egyik nagy csillagvizsgáló. 

Ez a videó a helyi tévé tegnapi híradójának részlete, és nem véletlenül tették fel a tévé oldalára külön is kivágva ezt a részt, mert Szabó Norton bemutató csillagász úgy beszél a sarki fényről, hogy az is megérti, aki még soha nem hallott róla semmit.

https://hegyvidektv.hu/sarki-feny-meg-sokszor-lathatjuk-magyarorszagrol-is-a-nap-varazslatat/

Sámli

Néha szoktam nézni  a világ vasútállomásainak webkameráit. Sok helyen olyan a peron, hogy a vonatra könnyen fel lehet szállni akkor is, ha az nem alacsonypadlós, márpedig az esetek többségében nem olyan. A kocsiknak van néhány lépcsője és mégsem kell artistamutatvány a beszálláshoz. Ugyanis a peront magasra építik, a sínpálya pedig mélyen fut,  így a kocsik legalsó lépcsőfoka sokszor a peron szintje alá kerül, ezért az utasnak alig egy-két lépcsőfokot kell leküzdenie. 

Eddig egyetlen kivételt láttam: az Amtrak cég állomásait Amerikában. Államot azért nem írok, mert van olyan járatuk, amelyik rettentő hosszan, Chicagótól Los Angelesig közlekedik oda-vissza, és ha jól emlékszem, nyolc államon meg egy keresztül, negyvenvalahány órán át. Na mármost, ezen a vonalon az állomások peronja - kénytelen vagyok párhuzamot vonni - nagyjából ugyanolyan magas, mint nálunk bármelyik állomásé, tehát alacsony, mégpedig nagyon. Emiatt aztán az érkező vonatból leszálló kalauz egy nagy sárga műanyag sámliféle tákolmányt tesz az ajtó elé, hogy az utasok hegymászás nélkül léphessenek be a kocsiba cuccal, guruló bőrönddel, kisgyerekkel. A huszonegyedik században.  És így van ez minden állomás, nemcsak a kisebbek (pl. La Plata, Missouri államban), hanem a nagyobb vasúti csomópontok esetében is (pl. Flagstaff). Ha nem látom a saját szememmel, nem hinném el.
Másik vasútvonalukon láttam egy másfajta megoldást: ott kétlépcsős fellépőt tesznek a beérkező vonat ajtaja elé, ez valamivel kényelmesebb le- és felszállást biztosít, de azért ez se az igazi. Az igazi a normális magasságúra épített peron lenne (vagy a mélyített sínpálya), de ez még az amerikai álomnak sem alapértelmezett tartozéka.

Íme a sámli Ashland és a fellépő Tucson vasútállomásán (a képeket még 2021-ben lőttem, azért vannak maszkban a kalauzok):

Lifelong learning

A tévében egy Békésszentandrásról szóló kisfilmben egyszer csak feltűnnek valami nagyon érdekes tárgyak, fityegők, szinte csipkeszerűek, csak épp nem fehérek, hanem sötét színűek, de mindenképpen gyönyörűek. Aztán elkezd beszélni róluk a készítőjük, Bolgár István kézműves, és kiderül, hogy ezek sallangok, keskeny bőrszíjakból készíti őket fonással, csomózással, rojtozással, aprólékos munkával. Sallang... eddig csak az átvitt értelmű szót ismertem, de ezek szerint vannak ilyen tárgyak is, ami nem is csoda, az átvitt értelmű kifejezések megfogható dolgokból erednek. Utánanéztem: a sallangokat főleg lószerszámok vagy ostorok díszítésére használták és használják ma is, az illető kézművest pedig a helyi újságban úgy említik, hogy bőrdíszműves sallangos.

Ilyenek a sallangos kézműves munkái:

Aztán ma valahol elém került egy másik szó: zsomboly. A hozzá tartozó képen amolyan kráterforma talaj-képződmény látszott. Elbizonytalanodtam, mert nekem erről  a szóról halványan ugyan, de valami növényzethez kapcsolható dolog jutott eszembe, viszont a képen növényzetnek nyoma sem volt. Mit mond az értelmező szótár?

zsomboly: lefelé táguló, olykor 100 m mély, aknaszerű üreg, barlang. Karsztos hegységekben fordul elő.

Ezek szerint a fejemben összekeverem valamivel. Meg is van, nyilván a zsombékkal. Arról pedig így szól az értelmező szótár szócikke:

 

zsombék: 1. Sűrű csomókban növő lápi növényeknek a lápból gyakran egy méter magasságig is kiemelkedő, oszlop- v. kéveszerű, erős, vastag fonadéka. [...]

2. Ingoványos, vizenyős lapályból imitt-amott kiálló gyepes hant, domb.

 

Vajon honnan lehet ismerős ez a szó? A Toldiból, természetesen, valamikor régen, hatvanvalahány éve találkozhattam vele először:

"Toldi a vadaktól így megmenekülvén, Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén..." Szóval, ahová Toldi Miklós leült, az a zsombék, az olyan terület pedig, ahol sok a zsombékká összeállt növénycsomó, az a zsombékos.

Így aztán ma is tanultam valamit, nem is egyet. Lehet, hogy a lifelong learning nem pontosan erre az esetre  használatos, de a "jó pap is holtig tanul" szólás éppen ideillik. Mindig tanulunk valamit, ha akarunk, és miért ne akarnánk, ugye?

 

HA8KW

Rövid tudósítást láttam egy magyar gyorstávírász rádióamatőrről, aki valahol az Alföldön él egy tanyán, és onnan tartja a kapcsolatot a világ rádióamatőreivel. Morzejelekkel kommunikál velük, és már rengeteg QSL-lapja van, mert lényeges, hogy nem csak a naplóba írja be a megtalált "kolléga" azonosítóját, hanem az igazoló lapot is megkapja tőle. Ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az összeköttetés valóban létrejött. Olyan mindentudó készülék előtt ül, hogy annak láttán a sárga irígység foghatja el az összes rádióőrültet.

Amint blogos múltam során többször is említettem, már kora gyerekkoromtól kezdve izgatott a rádióamatőrök élete. Akkoriban úgy gondoltam, ha felnövök, majd rádióamatőr leszek, mert azt hittem, az egy foglalkozás – akkor még nem volt ilyen profitorientált a világ, eszembe se jutott az a szempont, hogy vajon abból meg lehet-e élni. Úgy képzeltem, a rádióamatőr olyan ember, akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, fölötte a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Éjszakánként majd ülök egy sötét szobában a rádiókészülék előtt, fejemen a fülhallgató, csavargatom a gombokat és kapcsolatba lépek a világ másik végén éppen gombokat csavargató kollégával, elbeszélgetünk, aztán csavargatom tovább, megint bejön az éter hullámain egy másik amatőr, és így telik az élet. Milyen érdekes lesz! – gondoltam. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat (megjegyzem, pontosan ugyanez az oka az én webkamerák iránti lelkesedésemnek is: lehetőség a valós idejű megfigyelésre). Ugyanez az indítéka a műsorban szereplő magyar rádióamatőrnek is, hogy a világnak olyan részén élő emberekkel tud beszélni,  ahová talán soha nem fog eljutni.

Aztán évekkel később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem kedvtelés, sport, szenvedély, és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrökről hallok, vagy még inkább, ha filmen, tévéműsorban igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat nézegettük, és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk. Ma már az engedéllyel rendelkező amatőrök oklevelet, diplomát is szerezhetnek,  a világ rádióamatőr szervezetei kibocsátanak ilyeneket. Persze vannak feltételei, például az illetőnek  bizonyos meghatározott számú  összeköttetést   kell igazolnia, sőt, a diplomáknak fokozataik is vannak. Micsoda jövő állt volna előttem, ha a gyerekkori késztetésem nem nyomom el! 😀

Akit érdekel a téma, és szán rá kb. 3 percet, itt a videó a műsorról, 34:25-nél kezdődik a riport:
https://mediaklikk.hu/almarium/video/2024/01/15/almarium-2024-01-15-i-adas-1-resz

Nemrég már ajánlottam itt a tévé Mesterember sorozatát, most ismét mutatok belőle egy figyelemre méltó epizódot. Ebben a barlangász foglalkozással ismerkedhet a néző, érdemes megnézni, akkor is, ha valaki nem igazán érez indíttatást barlangokba való leszállásra (én pl. nem érzek...). Viszont a 15. perc táján a riporter és vezetője ellátogat a budai Várnegyed házai alatt húzódó barlangrendszerbe, nekem ettől kezdve lett igazán érdekes. 

Három hónap kihagyás után most már tényleg vagy visszakapaszkodom a blogíráshoz, vagy végleg abbahagyom. Egyelőre kezdődjön a kapaszkodás!

Először is egy műsort ajánlok annak figyelmébe, akit érdekel, vajon ma hogyan készül a magyar zászló. Három különböző színű anyagot varrnak egymás mellé? Egy anyagot festenek, mondjuk, filmnyomással háromszínűre? Netán piros, fehér és zöld textilszálakból szövik? 

Nos, egyik sem. Előbb speciális papírra nyomtatják a három színt, ha címer is van rajta, akkor azzal együtt, majd pedig a papírról szublimációs technológia segítségével szilárd halmazállapotból gőz halmazállapotban kerül át a festék a textilre. 

A műsor egyik epizódja a Mesterember című sorozatnak, amelyet eredetileg pályaválasztás előtt állóknak szánnak, bemutatva benne ismert vagy kevésbé ismert szakmákat – de bárki számára érdekes lehet a műsor, mivel a legtöbb ilyen szakma  részleteiről nekünk, átlagembereknek a legtöbb esetben fogalmunk sincs. Sőt, némelyikről azt se tudjuk, hogy létezik, vagy egyáltalán mit fed egy szakma hivatalos elnevezése. Ha van szűk 20-25 perced, érdemes megnézni, amelyikre kíváncsi vagy. 

Sajnos, a Médiaklikk gyűjteményben csak a legutóbbi néhány epizód van fent, de a youtube-on a mesterember szóra  rákeresve  sokkal több videót meg lehet találni az elmúlt évek felvételeiből. (Nekem például kedvencem a faápoló szakmáról szóló, melyből többek közt megtudhattam, hogyan lehet megállapítani műszerrel a fatörzs belsejének állapotát.)

A zászlókészítés folyamatáról, a zászlókészítő üzem és a különleges gépek működéséről ITT találod a nagyon érthető és szemléletes videót. 

Még valamikor a karanténkorszak kezdetén mutattam már a Vízművek szép régi épületét az Istenhegyi úton. Mostanában megint arra jártam néhányszor, és látom, hogy árulják vagy bérbeadják. De hogy az egészet-e, vagy csak a raktárnak, irodának használható helyiségeit, az nem derül ki a feliratból.

Óbudán az egy az egyben ugyanilyen típusépületet, az úgynevezett Budaújlaki  gépházat mint "egyedi, impozáns rendezvényhelyszínt" hirdetik esküvőkre, csapatépítő tréningekre, konferenciákra bérelhetően. Ami még érdekes a dologban, hogy tudomásom szerint éppen a budaújlakiból kapja az Istenhegyi úti telep is a vizet (mivel itt kút nincs), tehát műszakilag, gépészetileg változatlanul működnie kell és nyilván működik is mindkettő. 

De mindezektől függetlenül a szélvédett kertekben rendületlenül virágzik a hóvirág, sőt néhol hóvirágrengeteg.

Önkéntes karantén idején jártam egy jó nagyot a szabad levegőn, mert legalább a levegő még nem fertőz.

Ötvenes házaspár sétál felém a járdán, közben a férfi megáll és odanyúl egy fa törzséhez. Az asszony rászól, jönnek tovább, és amikor ideérnek, hallom: "... aztán meg azzal a kézzel hozzányúlsz az orrodhoz" - "nem nyúlok semmihez..." - mondja a férfi - "jó, jó, csak mondom, hogy nem nyúlkálunk sehova..." - magyarázza az asszony.  Megyek tovább, akkor látom, hogy a fa résébe kis sokszorosított szórólapok vannak tűzve, rajtuk valaki valamilyen szolgáltatását hirdeti, nyilván arra volt kíváncsi a férfi. Dehát ilyen idők járnak, jobb, ha nem nyúlkálunk sehova.

******************
Ha  ez a helyzet eltart egy darabig, még a végén az emberek visszaszoknak az erkélyekre. Mert az erkélyt már jószerivel másra nem használták, mint raktározásra, a korlátján virágok tartására és locsolgatására, esetleg néha kiállt a dohányos lakó és elszívott egy cigarettát. De az erkélyen ücsörgés, napozás, ott pihengetés megfigyelésem szerint már rég nem szokás. Most viszont több erkélyen is láttam, hogy ketten beszélgettek, nézelődtek, szerintem éppen most fedezik fel az erkélyes lakásokban lakók, hogy jééé, van erkélyünk!

******************

A városháza előtt ücsörög a napon egy idősebb házaspár, odaköszön nekik, majd leáll beszélgetni egy ismerős idős úr. Tisztes távolságban áll tőlük. Az asszony kérdezi: "És most gyalog mész egész hazáig?" - mire a bácsi nagy hévvel: "Gyalog, gyalog, nem szállok fel semmire!" Hát...  ilyen idők is járnak mostanság.

******************

A Vízművek 1882 óta működő telepén viszont békésen  áll a napsütésben a gépház a maga szép tégláival és stukkóival.  Előtte egy hatalmas műtárgy, ami talán a régi szivattyúnak egy kimetszett, az utókornak megőrzött és bemutatásra szánt darabja. Rajta a felirat: Schlick féle Vasöntöde és Gépgyár RT. Budapest, és az évszám: 1893

Egy százhuszonkét éves kórház épületeinek tégláin kincseket találhat az ember.  Vastag grafitceruzával, tintaceruzával írták, de némelyikük maradandóra szánva bevéste a nevét (vajon mivel?), még a betűtípust is következetesen szépen díszítve.

Csak nevek, dátumok, néha a falu, ahonnan idekerültek, semmi több, de a szavak és számok mögött emberek és sorsok.

Bejöttem 1903 július..... kimentem augusztus 17-én 

Gyurinszky .... (talán Antal)

Vizi János 1929 I 13

Makádi Erzsike

Botka Erzsike

Tóalmás 1944 szept. 8. 

Elszánt lélek vagyok én.  - és lendületesen alákanyarította a nevét

Zority Lajos

Szabó Béla

Gyurik nagy szamár

Kovács Ferencz  Piliscsaba 1927

Szemothi Ferencz

Ozsváth József asztalos

Lakner János 1900. VII.

Itt voltam Küller István 1913

Haitzinger János 

Róla a Budapest téglái FB-csoportban ezt írják:  Az 1910-es "Budapesti Czim- és Lakásjegyzék"-ben az van írva, hogy a foglalkozása üzletvezető és a címe Gizella-út 40. 

Kiss Dániel
Nagy Sárika
 Gyoma 1910
 Vajon szerelem lett-e a kórházi ismeretségből? Vagy már szerelem volt, aztán egyikük idekerült a kórházba, a másik meg felutazott Gyomáról és meglátogatta?

A klinkertéglát nem szokták vakolni, de ha a kórházat egyszer majd tényleg felújítják és a falakat letisztítják, a bevésett nevek kivételével ezek a feliratok mind eltűnnek, kár lenne értük.

Ha van húsz perced és érdekel, mekkora közelről és milyen belülről egy szélkerék, nézd meg ezt a videót, mert ilyet a való életben úgysem tapasztalhatunk meg. Amikor a nyugati országrészben bizonyos tájakon az országútról látjuk ezeket a légies, nagy fehér alkotmányokat, nem is gondolnánk, hogy azok a vékony, könnyed forgólapátok milyen hatalmasak, konkrétan hosszabbak, mint egy tízemeletes ház magassága, valamint azt sem képzeljük, hogy a belsejükben egészen a tetejükig fel lehet menni. Hát ilyesmit is megmutat ez a kisfilm, érdemes megnézni.

Pár nappal ezelőtt betettem az oldalsávba egy kis térképet, ami azt mutatja, hogy honnan látogatják a blogot. Ma rákattintottam és látom, hogy Afrika alatt ott egy kis piros pötty. Az nem lehet, gondoltam, az óceánból senki nem olvas engem - persze hajóról is lehet netezni, dehát elég valószínűtlen, hogy pont az én blogom hiányzik neki ott a nagy vízen. 

Ám perceken belül kiderült, hogy mégis van ott szárazföld, mégpedig a Dél-Afrikai Köztársasághoz tartozó Prince Edward szigetek. Két kicsi szigetből áll, a 17. században fedezték fel őket, de állandó lakosuk nincs. Néhány felfedező (például Cook) ugyan később is megtalálta, de a zord időjárás miatt még partra szállni sem tudtak.

 

Ma a két sziget közül a nagyobbikon, a Marion-szigeten kb. 50 fős meteorológiai és biológiai kutatóállomás működik. A Marion-sziget tulajdonképpen az egyik csúcsa egy tenger alatti vulkánnak, melyet sokáig kialudtnak hittek, de 1980-ban és azóta is produkált már gyengébb kitöréseket, legutóbb most decemberben. 

 

Tudom, eléggé nyilvánvaló, hogy nem egy dél-afrikai kutató olvasgat engem onnan, a Jóreménység fok és az Antarktisz közt félúton fekvő pici szigetről, aki időnként idekattint és csalódottan látja, hogy mennyire ritkán frissül a blogom. Sokkal valószínűbb, hogy  valami automatikusan működő robot talált rám, de azért mégis érdekes.

A tévé német nemzetiségi műsora most 40 éves, és ez alkalomból ma bejátszották 1994-ben készült rövidke filmjüket egy hetvehelyi bognármesterről. Nekem apai ágon nagyapám, sőt dédapám is bognár volt, mégis mindig egy töredékmásodpercig tisztáznom kell gondolatban, mit is készít a bognár - aztán szerencsére  mindig beugrik, hogy nem hordót, mert az a kádár dolga. 😉 Péterrévén a régi házban ott volt hátul a műhely, én is jártam benne nem egyszer, de már más szerszámokkal volt tele,  mert nagyapám után több bognár nem lett a családban, a műhelyben legfeljebb asztalosmunkákat végzett az egyik nagybátyám. 

Én meg szégyenszemre sose tudtam pontosan, hogyan is dolgozott a nagyapám, hogyan dolgozik a bognár, hogyan készül a kocsikerék, vagy a szekér más egyéb része. Ma viszont, ha röviden is, végre láthattam közelről egy bognár munkáját. Épp ideje volt már.

(Az egész műsor a MédiaKlikk oldalon található.)

Mostanában elég gyakran megszólaltatják a Madártani Egyesület szóvivőjét és nem csak a madárbarátok, hanem kivétel nélkül bárki mindig sok ismerettel gazdagodhat tőle a madaraktól és az állatvilágról. Itt például az év madaráról, a vándorsólyomról beszél nagy élvezettel és igen élvezetesen.

Mostanában két olyan írásba is beleütköztem, melyben a nullás vércsoportú emberek (én is az vagyok) tulajdonságairól esik szó. Azt írják, köztudott, hogy különlegesek vagyunk - mondjuk, én ezt nem tudtam, dehát jól van, legyek különleges. Azt is írják, hogy az őseink vadászok voltak - csak a nullásoké, a többieké nem? Mindenesetre érdekes, hogy állítólag Japánban az állásinterjún a jelölt vércsoportjáról is szokás tudakozódni és ott a nullások jobb eséllyel pályázhatnak a felelősséget, jó koncentrálóképességet, elkötelezettséget kívánó munkákra.

Ha valakit a téma bővebben is érdekel, a két cikk itt és itt olvasható.