Sámli

Néha szoktam nézni  a világ vasútállomásainak webkameráit. Sok helyen olyan a peron, hogy a vonatra könnyen fel lehet szállni akkor is, ha az nem alacsonypadlós, márpedig az esetek többségében nem olyan. A kocsiknak van néhány lépcsője és mégsem kell artistamutatvány a beszálláshoz. Ugyanis a peront magasra építik, a sínpálya pedig mélyen fut,  így a kocsik legalsó lépcsőfoka sokszor a peron szintje alá kerül, ezért az utasnak alig egy-két lépcsőfokot kell leküzdenie. 

Eddig egyetlen kivételt láttam: az Amtrak cég állomásait Amerikában. Államot azért nem írok, mert van olyan járatuk, amelyik rettentő hosszan, Chicagótól Los Angelesig közlekedik oda-vissza, és ha jól emlékszem, nyolc államon meg egy keresztül, negyvenvalahány órán át. Na mármost, ezen a vonalon az állomások peronja - kénytelen vagyok párhuzamot vonni - nagyjából ugyanolyan magas, mint nálunk bármelyik állomásé, tehát alacsony, mégpedig nagyon. Emiatt aztán az érkező vonatból leszálló kalauz egy nagy sárga műanyag sámliféle tákolmányt tesz az ajtó elé, hogy az utasok hegymászás nélkül léphessenek be a kocsiba cuccal, guruló bőrönddel, kisgyerekkel. A huszonegyedik században.  És így van ez minden állomás, nemcsak a kisebbek (pl. La Plata, Missouri államban), hanem a nagyobb vasúti csomópontok esetében is (pl. Flagstaff). Ha nem látom a saját szememmel, nem hinném el.
Másik vasútvonalukon láttam egy másfajta megoldást: ott kétlépcsős fellépőt tesznek a beérkező vonat ajtaja elé, ez valamivel kényelmesebb le- és felszállást biztosít, de azért ez se az igazi. Az igazi a normális magasságúra épített peron lenne (vagy a mélyített sínpálya), de ez még az amerikai álomnak sem alapértelmezett tartozéka.

Íme a sámli Ashland és a fellépő Tucson vasútállomásán (a képeket még 2021-ben lőttem, azért vannak maszkban a kalauzok):