Saját tulajdonú, tehermentes, jellegtelen kékeslila színű Pille-székemet ráfizetéssel elcserélném a szemközti második emeleti erkély gyönyörű égszínkék Pille-székére. 

(Örkény után nagyon szabadon)

Nemrég már ajánlottam itt a tévé Mesterember sorozatát, most ismét mutatok belőle egy figyelemre méltó epizódot. Ebben a barlangász foglalkozással ismerkedhet a néző, érdemes megnézni, akkor is, ha valaki nem igazán érez indíttatást barlangokba való leszállásra (én pl. nem érzek...). Viszont a 15. perc táján a riporter és vezetője ellátogat a budai Várnegyed házai alatt húzódó barlangrendszerbe, nekem ettől kezdve lett igazán érdekes. 

Ragyogó napsütés, erős szél, ilyen volt ma a világ Budán, a Tóth Árpád sétány végén:

A Mária Magdolna torony és a jelképes gótikus mérműves ablakkeret, mely mintegy emlékműve a hajdani hatalmas helyőrségi templomnak:

Akkora a szád, mint a Bécsi kapu! - mondta időnként Anyu, ha szerinte túl élénken álltam ki a saját (vélt vagy valós) igazam mellett. Itt látható a szólás alapja, a Bécsi kapu, melyen keresztül annak idején a törökök belopakodtak és alattomosan elfoglalták Buda várát, amint azt Gárdonyitól is olvashattuk. Igaz, hogy ez a kapu már nem az a régi, hanem egy 1936-ban épített új:

És ugye mér' ne rongálnák meg a vandálok a majdnem vadonatúj, pár hónappal ezelőtt felavatott Reformáció Emlékforrást Budán, a Bécsi kapu mellett a levéltár mögötti kevéssé forgalmas helyen? Keressünk pár lefeszegetni való betűt, de honnan is, honnan is? - aha, ezt a szót értjük, nosza, keverjük meg egy kicsit! És  nekiállnak, lefeszegetik a Christus utolsó néhány betűjét, majd pedig (valami ragasztóval, amit előrelátóan magukkal vittek) szorgalmasan vissza is rögzítik, persze össze-vissza, aztán jót röhögnek, lesz mit mesélni a cimbiknek. Valahogy így történhetett. 

Én meg, erről mit sem tudva, ma arra jártam és gondoltam, nem egyenként fotózom a Luther-rózsa szirmait, hanem körbevideózom, úgy egyszerűbb. Közeledvén az ominózus sziromhoz, már láttam, hogy a szó végén két S van, dehát a latinban nincs is olyan szó, aminek a végén két S van - gondoltam, aztán odaértem és minden világos lett. 

Pedig szép az emlékmű, tiszta, egyszerű, világos jelkép. Most, hogy talán tényleg vége lesz a télnek, beindítják majd a vízsugarakat is, melyek fentről a kehely pereméről csobognak alá az öt medencébe. 

Nesze neked tavasz-számláló, le is szedtem az oldalsávból izibe, mert szerinte itt a meteorológiai tavasz, dehát itt van? Nem úgy nézem. Úgyhogy ez a tavasz most már számláló nélkül lesz kénytelen beköszönteni, remélem, úgy is lesz.

Webkamerás ötletekkel tele van nálam a padlás, de jobb lesz, ha nem jövök velük ide mindennap, mert még elfogynak (ami persze nem létezik), vagy inkább megunja a tisztelt publikum, akkor pedig bekövetkezik a blogger rémálma, hogy saját magának írja a blogot. Magamnak pedig nem írok még kockás füzetbe sem, mert később úgyse olvasnám el.

Ma viszont lőttem a környéken két szobrot, pontosabban egy szobrot és két egyforma  domborművet, amolyan bejárati épületdíszt. A szobor  egy ház falán kiugró talapzaton áll és Szent Ferencet ábrázolja - Krivátsy Miklós alkotása 1934-ből, amint ez a talapzaton lévő vésetből kiderül - de hogy miért került éppen arra a házra, azt nem tudom. Régen állhat ott, mert azok a sérülések nagyon gyanúsan golyónyomoknak látszanak. 

Mint ahogy azt sem tudom, miért van egy nagy ház két bejárati ajtaja fölött két, nagyjából egyforma női fej domborítva. Rejtélyek - de hátha egyszer majd kiderül a megfejtésük.

Ilyen szép volt ma a város a várból nézve.

Ma nem írok, ma csak olvasnivalót ajánlok. Van egy óbudai helyi folyóirat, az Óbudai Anziksz, negyedévente jelenik meg és igazán tartalmas, nem csak az Óbudát ismerőknek, hanem bárkinek érdemes olvasgatni.

A képre kattintva előjön a korábbi számok teljes anyaga - úgy látom, a 2017 nyári az utolsó, de itt nem is a pillanatnyi aktualitás a lényeg, mert az egész kiadvány nem afféle kerületi hírhozó, hanem annál sokkal komolyabb várostörténeti, művészeti, irodalmi jellegű.

Minden jel arra utal, hogy sem tegnap, sem ma éjjel nem ütközött nekünk egyetlen aszteroida sem. Legalábbis nekem hajnali negyed 5-kor a legzavaróbb körülmény az volt, hogy valahol az ablakom mellett az eső pár másodpercenként rákoppant valamire. Feltételezem, egészen más zavart volna, ha egy aszteroida becsapódik a közelünkben.

Szóval, kora délelőtt, amikor már takarító néni is távozott a lépcsőházból - nem akarván magyarázkodni neki, mert normális lakótárs így télidőben már nemigen jár ki a kertbe -, kabátot kaptam magamra, zsebrevágtam a munkáskesztyűmet és kimentem. Gondoltam, nem várom meg a délutánt, mire minden felszárad, hanem addig kell felderítenem a zavaró hang forrását, amíg még csöpög a tetőről a víz. Lehet, hogy téglát kell elraknom onnan, vagy valami leesett fémdarabot, műanyagot, akármit, ezért kellett a munkáskesztyű.

Közeledvén a tetthelyhez, miközben a koppanó hang továbbra is ütemesen ismétlődött, máris fény derült a rejtélyre: a szomszéd kertet tőlünk elválasztó drótkerítés túloldalán négy darab üres másfélliteres ásványvizes palack hevert szétszóródva, és azok egyikén koppant a víz időről időre. Pontosan azon a palackon, mely a kerítéshez legközelebb feküdt. Na, gondoltam, én alapvetően megoldáscentrikus típus vagyok, úgyhogy ezt is meg fogom oldani anélkül, hogy bekéredzkednék a szomszédos társasház kertjébe. Szerencsére mi biokertet tartunk fönn, ami jelen esetben úgy értendő, hogy az égvilágon semmit sem csinálunk a kertben, nem műveljük, nem vetünk és nem aratunk, semmit nem irtunk, nem vegyszerezünk, jószerivel nem is használjuk, nem zavarjuk sem a flórát, sem a faunát, ennek következtében nálunk flóra és fauna tobzódik is rendesen. Fészkelnek a madarak, burukkolnak a galambok, cserregnek a szarkák, kopogtatnak a harkályok, és amikor a macskák elkezdenek osonni a fűben, halálos veszélyre figyelmeztetve jajonganak a rigók. A növényzet pedig burjánzik, amerre akar, például a borostyán is igen agresszíven fut szanaszéjjel a maga lassú, de eredményes tempójában. 

Ez volt ma az én szerencsém. Mert az említett borostyán a kerítés alatt is terjeszkedvén átkígyózott a szomszédba, és elég volt csak megrángatnom a hozzám legközelebbi borostyánindát, máris odébbhúzta odaát az ominózus palackot, az pedig gurult vagy fél métert, ily módon kellőképp eltávolodva a tetőről lepottyanó vízcseppek útjából. Probléma megoldva, ezentúl még eső idején is csend lesz mindaddig, míg a szél megint centire pontosan ugyanoda nem görgeti valamelyik palackot. Ám ennek valószínűsége igen kicsi. :)

Maradjunk még egy kicsit a várostörténetnél, annál is inkább, mert már szégyenletesen régen volt az a pillanat, amikor megígértem egy kedves olvasómnak, hogy mutatok még érdekességet a szívéhez oly közel álló környékről, az Astoria-kereszteződésről. Meg aztán nem is tudom, van-e ebben a városban még egy útkereszteződés, amelynek épületeiről ennyit lehet mesélni. Szóval, maradjunk még egy kicsit az Astoria-kereszteződésnél.

Volt ott az Astoria szállodával átellenben egy ház, a Vigyázó-ház, 1837-ben építtette Vigyázó Antal gróf. Ilyen volt:

A ház egy egész évszázadig állt azon a helyen. Földszintjét kereskedők bérelték, az emeleti szobákban pedig az éppen aktuális Vigyázó-leszármazottak laktak, legutoljára Vigyázó Ferenc. Sosem nősült meg, szülei halála után csak két szobát - hálót és dolgozószobát - használt a házból, a többit lezáratta. A közélettől teljesen visszavonultan, egyszerű életet élt, inasával a szomszédos kifőzdéből hozatta az ételt. Mivel utódja nem volt, tudta, hogy vele a család férfiágon kihal, ezért - és néhai szülei akaratát is követve - végrendeletében vagyona nagy részét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. 

Amikor 1928-ban meghalt, az Akadémia a vagyon mellé éveken át húzódó pereskedést is kapott, mert az oldalági rokonság természetesen megtámadta a végrendeletet. Úgyhogy csak a pereskedés lezárulta után, 1935-ben jutott minden az Akadémia birtokába. Többek között az egyemeletes Vigyázó-ház is.

1935-ben a ház mellett felépült a Georgia biztosítótársaság bérháza, úgy tessék érteni, hogy ami a mai képen itt a piros vonaltól jobbra van, eredetileg az volt a Georgia-ház:

(forrás: kep-ter.blogspot.hu)

A kis egyemeletes Vigyázó-ház még három évig állt, aztán 1938-ban lebontották, ott a jobb felső sarokban már jól látszik a Georgia-ház:

A Vigyázó-ház helyére az Akadémia egy év alatt a Georgia-házhoz illeszkedő épületet emeltetett. Így tehát az a bizonyos hatalmas, a mai Rákóczi út és Károly körút sarkán álló épület tulajdonképpen nem egy ház, hanem kettő, egymáshoz ragasztva.

Majd máskor mesélek még a Vigyázó-családról, Rákoskeresztúrról, meg az Akadémiáról, így együtt erről a háromról.

 

Ma ilyen levelet írt nekem a Booking.com: "2017 az év, amikor Ágnes álomútjai valósággá válnak!"

Hát... nem valószínű. Sem 2017-ben, sem máskor. Mert milyen álomútjaim is vannak / voltak énnekem? Régen, tizenéves koromban például Japán, aztán később és még most is nagyon érdekel Izland, a nyolcvanas években pedig komolyan tervezgettem, hogy Kazanyba megyek levéltári kutatómunkára, de aztán mégse. Japán, Izland, a Volga menti Kazany*...

Ehhez képest látni kellett volna, amint tegnap ketten, előzetes időpontegyeztetés után, halált megvető bátorsággal kinyomultunk a társasház ajtaján és - minden lépésre gondosan ügyelve - a jég-hó tömkeleg szélén, majd pedig a virágágyáson L-alakban haladva odaaraszoltunk  a szemetes kukákhoz, hogy két nap bezártság után legalább a háztartási szeméttől megszabaduljunk. Mert azt ugye tudtuk, hogy összekapaszkodni nem szabad, akkor van a legnagyobb baj, ha egymást elrántva zuhanunk el. Csütörtökön reggel még, kissé kalandosan ugyan, de eljutottam egy szakrendelésre a két hónappal (!) ezelőtt szerzett időpontra. Ámbár a (kissé bénácska, pedig élemedett korú) taxis már akkor sem volt hajlandó bejönni az utcába, nekem kellett az éjszaka esett, szó szerint vegyes halmazállapotú csapadékréteg tetején kisasszéznom a főútvonalra, ő pedig rémülten vette tudomásul, hogy majd még a Diós árkon is föl kell hajtania, hűha és jajj, de végül sikerült, hurrá. Szóval, ugyanezt pénteken már tényleg nem tudtam volna megtenni, mert az akkori útviszonyok mellett már taxi se lett volna, meg addigra a Diós árok is tényleg járhatatlan lett. 

Tehát harmadik napja itthon héderelek. Úgyhogy mit nekem Japán, Izland vagy a Volga! Elég nagy kaland az élet itt a városban is. :-)




*Az Ozone Network-ön nemrég láttam egy útifilmet Tatárföldről, rengeteg érdekességet tudtam meg belőle, többek közt Kazanyról is. Nekem nagyon tetszett, érdemes megnézni.

Valamelyik múltkori bejegyzésemben említettem a Lóitató teret, most egy percre visszatérek rá: mitől Lóitató tér a Lóitató tér? 

Attól, hogy valamikor régen, amikor az Istenhegyi úton még nem autók, hanem lovas szekerek szállítottak mindent és mindenkit a hegyre, ezen a helyen álltak meg a hegymenetben elfáradt lovakat megitatni. Az emlékkutat egy Svábhegyen lakó angol hölgy költségén emelték 1940-ben, készítője Andrássy Kurta János szobrász volt. 

Az alkotó a mészkő táblára a bennünket, embereket szolgáló állatok védelméről szóló kedves verset vésett:

Hű állatodat, óh hallgasd meg ember!
Ne üss, ne verj légy hozzám türelemmel.
Ha megdolgoztam adjál innom ennem.
Ha fázom, adj fedelet melegednem.
Erőmön felül terhet ne halmozz rám,
Istennek tetsző, hogyha jó vagy hozzám.

(a kép forrása: panoramio.com)

Nem szeretem, amikor Rákosborzasztónak nevezik a kerületet, ahová születtem és ahol eltöltöttem életem első ötven évét. Sokan sokáig azt hitték, visszavágyom oda, legalábbis hogy jó lenne nekem, ha ott szereznék lakást és ott laknék. De nem, én nem szeretnék már újra ott lakni.  Amikor valami okból odalátogatok, akkor persze jól érzem magam, nosztalgikus érzésekkel járkálok, nézelődöm, de amióta tizennyolc évvel ezelőtt eljöttem, azóta egyszer sem merült föl bennem, hogy valahogy visszaköltözzem oda.

És mégis megüti a szememet, fülemet, ha azt látom vagy hallom, hogy Rákosborzasztó. Általában olyanok mondják, akik sose laktak ott, egyáltalán nem ismerik, csak annyit tudnak róla, hogy az ő fogalmaik szerint nagyon messze van a belvárostól vagy bármitől, ahol ők éppen laknak. Pedig hát... tudnék sorolni még néhány más városrészt is, ami semmivel sincs közelebb és mégse nevezik valamiborzasztónak. Néha még olyanok is mondják, akik ott laknak - hogy őket a lakóhelyükön szerzett rossz tapasztalataik vagy a napi közlekedés viszontagságai indítják-e erre, nem tudom. Mindenesetre valahányszor csak találkozom ezzel az elnevezéssel, mindannyiszor megütközöm rajta. Rosszul hangzik és kicsit rosszul is esik. Így tizennyolc év után is.

Lefelé a Svábhegyről, ma

Hangulatos, nem?

Kukucs! Ott a János-hegy!

Szép régi kőkapu

Pusztulás. Pedig az ott jobbra akár zenepavilon is lehetett valamikor.

Az ott a Hármashatárhegy. Az óbudaiak a másik oldalát látják.

Errefelé minden utca meredek

Lám, én sem tudom átlépni az árnyékomat - különösen, ha ott van egy ilyen szép kapu

Betlehem a Lóitató téren

Ma este mulattunk. Pedig csak a Sparba akartunk menni, dehát mit tegyünk, ha a téren meg sörfesztivál van? Közösségi tér, sörbódék, sörpadok, sörasztalok, no meg persze echte sváb zenekar. A videót kizárólag azért teszem ide, hátha az utca zaja, meg a nagy sárga kukák ellenére is átjön a fíling. Ilyen nálunk az élet ma este. :)

Hát ezt is megértük, annyi szenvedés után végre (nagyjából) elkészült a Moszkva alias Széll Kálmán tér.

Ott középen a szökőkút éppen párásító üzemmódban működik...

... aztán pár perc múlva ismét szöknek a vízoszlopok

Nem az eredeti helyén ugyan, de újra áll a Sellő díszkút, Makrisz Agamemnón és Makrisz Zizi alkotása (utóbbi a csobogók betonkorongjainak mozaikjait készítette).*

*A kút restaurálásáról érdekes cikk olvasható a Kalef blogon.

Ha már várostörténeti kincsvadászatnál tartunk, mutatok egy 1941-ben készült fotót, a hozzáfűzött magyarázat annyi volt, hogy itt éppen a Szent Cecília kórus indul fellépésre.

Gyanúsan ismerős volt nekem a ház. Támpontnak ott van középen a név: Locke Viktor, hát mondom magamban, nézzük csak meg, ki volt, de főleg, hol volt ez a Locke Viktor? Elsőre ki is jött a találat: Locke Viktor borbély, Csaba utca 8. Tehát nem véletlenül volt ismerős a ház, a szemközti buszmegállóban várakozva gyakran nézegettem a lassan már romosnak mondható, lepusztult épületet. Mert a fénykép csak kis részletet mutat meg, de ez egy nagy, négyemeletes sarokház, melynek a többi falfelületén egyszerűségében különleges, egyáltalán nem szokványos díszítések alig-alig-maradványai láthatók.

A google-térkép is a barátunk, megmutatja, hogy a régi fotón látható Csaba utcai homlokzat ma ilyen:

És azt is megmutatom, hogy milyen ma a ház Hajnóczy utcai frontja. A nagyítás miatt kicsit girbe-gurbára sikerültek a vonalak, de azért talán kivehető néhány  eredeti faldísz, már ami egyáltalán megmaradt belőlük:

Hogy aztán Locke Viktor borbélyműhelye 1941-ben ott volt-e még a házban, nem tudni, mert a google-találat, amiből kiderült a címe, egy 1911-es telefonkönyvből való, de ezen a régi képen mindenféle tábla látható - hentes és mészáros, központi tejcsarnok, no meg a Bak sör reklámjának széle - ám borbély sehol. Talán csak véletlenül maradt fenn még a 40-es években is a mester neve a homlokzaton a késő utókor nyomozó munkáját megkönnyítendő. :)

Ezért (is) szeretem én a Facebookot, mert ott ilyenekkel lehet találkozni. Valaki felrak egy régi képet, én meg elkezdem nézegetni és ötleteim támadnak.

Azt írják, a fotó az Oktogonnál készült 1942-ben. Kosztümös, kalapos hölgyek egy ládikó körül, némelyek kezében kicsi perselyszerű doboz, a napernyő tartórúdján lévő táblán jól látható a Gyermeknap szó. Vajon az a láda ott középen mi lehet, milyen célt szolgálhatott? Kicsit trükközök a képpel, kinagyítom, megpróbálom elolvasni a feliratát, a legalsó szó talán Liga, a fölötte levő meg nagy G-vel kezdődik.

És akkor rákeresek a gyermeknap történetére, hát kiderül, hogy annak idején, amikor már Magyarországon is volt gyermeknap - sőt eleinte gyermekhét, - ilyenkor gyűjtést szerveztek a szegénysorsú gyermekek megsegítésére, a gyűjtés mögött pedig az Országos Gyermekvédő Liga állt. Tehát ezek az úriasszonyok a kis perselyekben hozták a saját szűkebb környezetükben gyűjtött pénzt és tették a Liga ládájába.

Hogy mindez éppen az akkori  Abbázia előtt történik, az már várostörténeti érdekesség.

A földalatti táblája azt írja, hogy ez a Vörösmarty tér felé menő vonat megállója. Hogyhogy? A volt Abbázia elől ma a Városliget felé megy a földalatti. Nálunk 1941 óta már jobboldali közlekedés volt, akkor ez korábbi fotó lenne? Aztán kiderül, hogy mégis stimmelhet az évszám, mert bár a közúti közlekedés valóban jobboldali lett 1941-ben, de a földalattit csak jóval később, 1973 végén, a Budapest centenáriumára végzett nagy vonalhosszabbítás idején alakították át balra hajts-ról jobbra hajts-ra, hitted volna?

A többi nézegetni való finomság már csak hab a tortán: a rendőr (nem csendőr!)  fénylő sisakban a hölgyek háta mögött, a fehér zoknis kislányok, a csinos trottőrsarkú cipők a hölgyeken, a szolíd kosztümök, a táskák, az Abbázia teraszának rácsai, a mögöttük üldögélő pár vendég mind-mind tanulmányozásra érdemes pici részletek abból a világból. Pár perc alatt ennyi mindent lehet kiolvasni egy régi fényképből. 

Hogy ne csak a világ másik feléről ajánlgassak webkamerákat, íme itt van a legfrissebb, melyen a Széll Kálmán, lánykori nevén Moszkva tér átalakulását lehet nyomon követni éjjel-nappal. Kétségtelen, hogy a floridai kamerák szórakoztatóbbak, de azért ennek is megvan a maga érdekessége - majdnem azt írtam: bája, de én ezt a szót tán még életemben le nem írtam, ki sem mondtam, legfeljebb ironikus felhanggal, na de a Széll Kálmán tér és báj... hát ez tényleg az összeférhetetlenség maga. :))

Ma délutáni fény- és árnyjáték.

(rákattintás után jobban látszanak a részletek)

Az évenként ismétlődő lomtalanítás hálás anyag lenne egy blogbejegyzéshez, hogy úgy mondjam, blogbejegyzésért kiált. Ám mivel többé-kevésbé mindenki jól ismeri ezt a témát, nem megyek bele mélyebben, elég annyi, hogy ilyenkor egész más képet mutat a jól ismert környék: a helyfoglalásról tudósító barna dobozfedelek az oszlopokon - "az utca két oldala foglalva", - a napok óta betonpárkányon, buszmegállóban dekkoló őrszemek, a lomkupac szélén matriarchális fensőbbséggel ücsörgő nagymama, aki onnan dirigálja a válogató családot, beleértve a gyerekeket is, az utca közepén törökülésben csillagszórókat gyújtogató gyerek, az egymás közt megfelelő árra alkudozó gyűjtögetők párbeszéde, az ócska (illetve jobb) kocsikba zsákmányt pakolók igyekezete... és még hosszan lehetne sorolni a pillanatképeket. Hogy némelyik kitett holmi-egyvelegből sokszor egy egész élet tárgyi környezetét lehetne megrajzolni, talán mondanom se kell. 

Nem baj, holnap délutánra minden elcsöndesedik. Aztán erre a hálás témára egy évig várni kell.

Aki már volt esti társasházi lakóközgyűlésen, az pontosan érti, miért nincs most egyetlen értelmes, posztolásra méltó gondolatom sem. Pedig ma még igazán könnyen megúsztuk, az ezt megelőző két összeröffenésünkhöz képest legalábbis, mert a mai csak egy óráig tartott és senki nem esett a másik torkának se képletesen, se valós értelemben. Megegyezés született, mindenki békében tért meg őseihez otthonába. Nyugodalmas jó éjszakát nekik is, nekünk is, pá!