Retró múlt

Időnként megnézem az Odesszában élő Marina videóit, melyekben rendszeresen hétköznapi dolgokat oszt meg a saját életükről. Múltkor éppen a kislányával járta végig az egyik hosszú utcát, ahol a járda mindkét szélén emberek árulják rendszeresen a saját felesleges tárgyaikat takarókra, abroszokra szétterítve. Ő ugyan рынок-nak nevezi, piacnak, de sokkal  inkább zsibvásárnak lehet mondani, apróságok és kisebb-nagyobb holmik kirakva, dísztárgyak, használati tárgyak, konyhai eszközök, egyebek. A kislány legfeljebb ötéves lehet, megáll egy "gyűjtemény" előtt, rámutat valamire és azt mondja,  "будильник!"(vekker) – a tárgy ismerős nekem, egy jellegzetes, nyolcvanas években használatos telefon az, ugyanilyen volt a moszkvai, meg a leningrádi szállodai szobákban is a nyolcvanas évek elején, amikor ott jártam. Vajszínű, kissé elsárgult, a tárcsa a hosszúkás doboznak nem a közepén, hanem az egyik felén helyezkedik el. "Нет, телефон" – mondja Marina nevetve, és lehajolva meg is mutatja, hogyan kellett tárcsázni azzal az érdekes kerékkel, ami a doboz tetején van. 

A kicsi lány sose látott ilyet, még hasonlót sem, és hogy egy telefonon a számokat nem nyomogatva kell előhozni, az végképp ismeretlen számára. Nekünk retró, neki érdekes újdonság.

 

A Sopron anno oldalra feltöltöttek egy 1967-ben kiadott Soproni kis útitárs című füzetet. Fakó fekete-fehér képekkel illusztrált, csak a lényegre szorítkozó útikalauz ez a látnivalók, kirándulási lehetőségek listájával, fontosabb címekkel, közlekedési tudnivalókkal és pár lokálpatrióta verssel. Én ugyan akkoriban még nem jártam Sopronban, de az oldalakat böngészgetve megállapítottam, hogy 8-9 évvel azután, amikor már évente visszatérő nyaralóvendégek voltunk, akkor sem volt sok változás az 1967-es állapothoz képest. 

Szinte hihetetlen, de 1967-ben csak három helyi autóbuszjárat volt. Az 1-es és a 2-es még a Lackner Kristóf utcai buszpályaudvartól indult (a mai lenti végállomásuk, a Jereván lakótelep csak a 70-es évek elején épült). Az 1-es az egyik, a 2-es a másik irányban ment föl a körúton, a fenti végállomásuk pedig a mostani Lövér szálló előtt volt, amit akkor még Fenyves szállónak hívtak. A harmadik buszjárat, a 3-as pedig kiment Bánfalvára. Érdemes megnézni a távolsági buszjáratokat is, főleg az árakat! Sopron - Budapest 100 Ft 80 fillér!

Nézegetem az oldalakat és látom a "modern fordászkombinát" reklámját a Fenyves szálló mellett. Elgondolkodtam, hol lehetett ott fodrászat, nem a szállodában, hanem kívül, aztán beugrott! Hát persze, tényleg, a buszvégállomásnál a sarkon, ami most étterem (és például remek forró csokit lehet náluk kapni), az  a 70-80-as években még fodrászat volt! Esténként, amikor vártuk a lefelé induló buszt, az épület üvegablakain benézve láttuk, hogy még olyankor is mindig volt bent egy-két vendég. 

Aki kicsit is szereti és ismeri Sopront, lapozgassa végig a prospektust (katt a képre) és garantáltan egészen a 60-as években fogja érezni magát. Ja, és érdemes a hagyományos soproni babrétes recepjét is végigolvasni, de ezt már tényleg csak a szórakozás kedvéért, mert alig hiszem, hogy bárki kedvet kap az elkészítéséhez. :-)

Olvastam egy írást retró tárgyakról és dolgokról, közben pedig azon nevettem, hogy a cikk írója mennyi olyasmit tekint retrónak, amit az én korosztályom már csak felnőttként - de legalábbis nem gyerekként -  ismert meg, vagyis mi nem ezeken nőttünk fel. Hozzáteszem, hogy ettől persze még simán retrónak vehetjük a nyolcvanas évek közismert tárgyait is, de mégis vicces végignézni, a felsoroltak közül mi minden nem volt még a mi gyerekkorunkban.

A cikkben említett dolgok közül például nem volt Gazdálkodj okosan (legfeljebb Capitaly, ha a szülőknél megmaradt régről), mert azt csak a hatvanas évek közepén adták ki nálunk, a Police 07 pedig végképp sokkal később, csak a nyolcvanas években jött ki. Volt viszont Ki nevet a végén a maga dobókockájával és különböző színű figuráival, volt Marokkó, meg kártyajátékok. 

Nem volt tévé, ennek megfelelően nem ismertük a Lolka és Bolkát, de a Ну, погоди́! című, mára kultikussá vált szovjet rajzfilmet sem és a Mikrobit sem, mert ez utóbbi csak a 70-es évek szülötte, nem is beszélve a Skála-reklámokról, melyek már bőven felnőttként másztak a fülünkbe olyannyira, hogy felfokozott nosztalgikus hangulatban némelyiket a mai napig el tudjuk danászni. 

Nem volt metró sem, mi még általában vonattal mentünk a Keletiig és onnan buszoztunk vagy villamosoztunk tovább a város belseje felé. De Gödöllő és Cinkota felől a HÉV is a Keletiig járt annak idején, az érkezési oldalnál volt a végállomása és odáig járt a mi kerületünk központjából a 67-es busz is, az is alternatívaként szolgált, ha a rákosmenti embert be akart menni "Pestre", mert így mondta mindenki: bemegyek Pestre. 

Egyáltalán nem voltak még használatban az  NDK-ból származó  AKA-cikkek, a party-grill, a kézi mixer habverő és dagasztó karokkal. Hogy AKA hajszárító mikortól létezett, nem emlékszem,  de az biztos, hogy nálunk a szegedi kollégiumban még 1970 környékén is csak a vecsési gyártmányú citromsárga, éktelenül zörgő hajszárítót lehetett elkérni (!) a portáról. De gyerekkoromban még senkinek nem volt otthon hajszárítója, legalábbis sehol, egyetlen ismerős családnál se láttam ilyesmit, nyáron a napon szárítottuk a hajunkat, télen meg a kályha fölé hajolva. Ja, és Rakéta porszívója is csak annak volt, aki Szovjetunióbeli turistaútról hazacipelte. Söpörtünk, felmostunk, évente néhányszor vikszeltünk és a Tangó pasztával frissen átkent hajópadlót ronggyal fényesítettük - ez utóbbit általában én műveltem, nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, mondanom se kell.

Említ a cikk fogkrémmárkákat is, de hogy mivel mostuk a fogunkat gyerekkoromban, arra egyáltalán nem emlékszem, talán Odol lehetett, vagy Ovenall? A Kolynos, Amodent, Fluorita, Elmex viszont csak valamikor húszas éveim táján volt kapható,  de a 60-as évek végén volt még egy jellegzetes fogkrém, a Pomorin, bolgár gyártmány és állítólag tengeri só volt a hatóanyaga, pocsék íze volt - dehát már ez se gyerekkori emlék, mert tudom, hogy  egyetemista koromban  használtam.

És végül a Négercsók is benne van a cikkben, a hetvenes évek terméke volt ez az émelyítően édes és émelyítően habos édesség. A hatvanas években, igaz, úgy középiskolás éveim táján már létezett a Pilóta keksz, elég drága mulatság volt az akkori árakhoz képest, viszont nagyon szerettük, finom volt. Főleg ajándékba szokták/szoktuk adni és aki ilyet kapott, megbecsült rokonnak vagy barátnak érezhette magát. :)

Hogy ennyi mindent fel tudok sorolni, ami a ma retrónak nevezett dolgokhoz képest sokkal, de nagyon sokkal korábban létezett és hogy számomra ezek az igazán "retrók", ez mit bizonyít? Hát... fogalmazzunk finoman: ennyire régen voltam gyerek. :)

A Forsyte saga legutóbb vetített epizódjának ez volt a címe: In the web. Egy pillanatra meghökkentő volt látni ez a szót, web, az eredeti jelentésében. Mert legyünk őszinték, nekünk már ez a háló jut róla elsőre eszünkbe, ez, amin most is vagyunk, és nem a szőtt, fonott, konkrét, tárgyias, megfogható háló.

Egyébként feltűnő, hogy technikáját tekintve mennyire rossz minőségű ez a film, pedig 1974-ből való, de a 40-es években készült fekete-fehér filmek sokkal élvezhetőbbek, összehasonlíthatatlanul jobb minőségűek még ma is.

De most a látványtól függetlenül is,  ahányszor csak nézem, mindig eltűnődöm, mit ettünk mi ezen 1970 körül? A színészi játék is erősen eltúlzott, no meg a téma... hát hogy is mondjam, eléggé érdektelen lehetett már negyven évvel ezelőtt is a nézők számára. És bármennyire sajnálom,  de ugyanezt éreztem a múltkor, amikor belepillantottam az Onedin család című sorozat egyik epizódjába, pedig az igazán nagy kedvenc volt, amolyan kiürültek-az-utcák-aznap-este szintű, szenvedélyesen rajongott sorozat. Most meg pár perc után - miután kiálmélkodtam magam, hogy jé,  itt van Mr. Baines, meg jé, ez itt a szép  Elisabeth - úgy lekapcsoltam, mint a pinty. Sic transit gloria... még James Onedin-é, meg a többieké is, ez a helyzet. :)

**********
Rózsa kommentjét olvasva fogtam gyanút. Azt írja, ő ezeket már nem látta, de én emlékszem, hogy már a kollégiumban (más szobatársakkal)  rendszeresen élcelődtünk a Forsyte sagá-ból vett kifejezésekkel. Például ha valamelyikünk a mellékes helyiségbe távozott, ezt úgy jelentette be: "visszavonulok". :) És mivel ez úgy 1969-70-71-72-ben történt, ekkor már ismernünk kellett a FS-t.
Akkor hát mikori is ez a film? Nyilvánvalóan nem 1974-es,  honnan vettem ezt az évszámot, nem tudom, de hogy nem néztem utána a gugliban, az biztos. Most viszont pótoltam, úgyhogy  javítom is üstöllést (na, mit szóltok, ilyet tudok, hogy üstöllést).
A Forsyte saga című nagy klasszikus tévésorozatot tehát 1967-ben készítette a BBC és talán azért ilyen rossz minőségben maradt ránk, mert tévésorozat és nem mozifilm. Gondolom, a tévéfilmgyártás technikailag akkor még ilyen fokon állt, ilyen képet tudott produkálni.

Múltkor a retrótévén elcsíptem egy 1985 decemberi műsort, a Módi '85 divatmagazint. Hát kérem... csak néztem, néztem és mondhatom, volt miről nosztalgiázni. 

Karácsonyi ajándékötleteket javasoltak benne, persze főleg ruha- és cipőféléket, mutatták a Petőfi Sándor utca legelején a Dáma ruhaházat, meg a Tímea márkájú kozmetikumokat, miközben aláfestő zeneként a Modern Talking és a Foreigner számai mentek. Aztán bemutatták a csurgói Napsugár Szövetkezetet  és felsőruházati termékeiket, majd pedig részletesen beszéltek az Ez a Divat Évkönyvről abból az alkalomból, hogy éppen tizedszer jelent meg akkor, 1985 decemberében.

Közben persze mindig az éppen emlegetett ruhákban férfi és női manökenek vonultak ide-oda, fel lehetett ismerni köztük a nyolcvanas években plakátokon, reklámokban, tévében gyakran látott arcokat, de ami a legfeltűnőbb volt, hogy mindegyikük mosolygott és mindegyik más volt, hogy is  mondjam,  egyéniség volt! Nem betanult, agresszív, támadó arckifejezésű egyforma lárvaarccal bámultak a kamerába, hanem élet volt a tekintetükben. Az akkori modelliskolákban úgy látszik, ez volt a divat.

Hol van már a Dáma ruhaház (sehol), a Tímea kozmetikumok az ő jellegzetes kék színű tégelyeikkel (úgyszintén sehol), az Ez a Divat Évkönyv (legfeljebb a vaterán), és hol van a csurgói Napsugár Szövetkezet (régi formájában az sincs már)...  és hol vannak a normális, emberi arcú manö... bocsánat, modellek, mert ma már csak modellek léteznek. Mint ahogy divattervező sincs, csak stylist.  

Az akkori divat pedig... no igen, kétségtelen, hogy nagyon szórakoztató volt nézni a nyolcvanas évek uralkodó szabásvonalait és megállapítani, hogy ja kérem, akkoriban még ez is jól állt, meg az is ott, ni!  :)

Valamelyik nap valamelyik tévén belefutottam egy dokumentumfilmbe, pontosabban csak az utolsó néhány percét láttam, aminek alapján aztán muszáj volt felkutatnom a helyet, ahol az egészet megnézhetem. Ajánlom azoknak, akiknek netán még volt idegen országbéli - pl. orosz - levelezőpartnerük, meg azoknak is, akik még nem is éltek akkoriban, amikor ez dívott nálunk. Ajánlom azoknak is, akiket érdekel a 30-40 évvel ezelőtti élet nálunk és a nagy keleti szomszédnál, meg azoknak is, akiket érdekel a mai élet a nagy keleti (márnemközvetlen) szomszédnál. Mindez, meg még sok más is benne van, ha csak félmondatnyi, villanásnyi képekkel is ebben a filmben, érdemes megnézni. Aki ért oroszul, annak külön is érdekes lesz.

A film címe A szovjet levelezőpajtás, készítője Papp Gábor Zsigmond, aki iskolásként 1980-1983 között egy moszkvai kislánnyal levelezett, aztán 30 év elteltével elindult, hogy  megkeresse levelezőpartnerét.

Lassan én is olyan leszek, mint a reklámban a bácsi, aki azon búsong, hogy milyen kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi. Dehát mit csináljak, ha megint találtam valamit, ami a régi neve ellenére nem is hasonlít arra a megszokottra, ez pedig a búrkifli. 

Van-e, aki emlékszik, milyen is volt a búrkifli *? Könnyű, levelekre szétomló tésztájú, belül diós vagy mákos tölteléket rejtő, kövér kiflialakú sütemény volt, tetején porcukorral. Tegnap a gyorspékségben nézelődve észrevettem a feliratot: dejós búrkifli. Nem dió van benne, csak diópótló, sebaj, idejét se tudom, mikor ettem utoljára búrkiflit, megkívántam, megvettem. Meséljem, milyen volt? Hát... nem könnyű, levelekre szétomló tésztájú, hanem a szokásos fagyasztott egyentésztából sütött, kicsit gumiszerűen nyúlós, foggal cincálós izé. A dejó volt benne az egyetlen élvezhető elem, annak legalább volt valami dióíze és jó édes volt. Búrkiflit se eszem többet, ez van. Hát élet ez így, se marcipánburgonya, se búrkifli?

(És ha már sütemény, szólok, hogy állítólag máris megnyílt az új Jégbüfé a Petőfi Sándor utcában, aki nosztalgiázni akar, vagy csepülni a sok évvel ezelőttire tényleg nem hasonlító termékeit, mehet múltba révedni. Én még nem láttam, de ami késik, nem múlik.)

*tudja valaki, honnan ez a név?

Amikor ma a nagyon ismert nevű pékség pultján szememmel a sajtos rolót kerestem (nem volt), váratlanul megláttam a táblácskát: marcipán burgonya. Na, mondom magamban, tényleg létezik, meg kell tudnom, milyen. Egyetlen darab árválkodott a tálcán, megvettem. És fejben már fogalmaztam a bejegyzést, ahogy majd leírom, hogy most eszem a múltkor emlegetett nagy burgonyát, rajta a kakaóporral és közben rátok gondolok. :)

Hazahoztam, kibontottam a csomagolást, nézegettem a nevezetes darabot. Kakaópor bőven volt rajta, kicsit göcsörtös volt a felülete, de az nem baj, régen sem volt tökéletes gömb alakú, ez is formátlan, de az enyém. Aztán beleharaptam. És ekkor huss! elszállt az illúzió. Mert ez az izé még csak nem is ugatta azt a régit, köszönő viszonyban sem volt vele. Két piskótaféle réteg közt egy kegyetlenül fekete kakaós, túl édes miszmász és az egész beburkolva marcipánra hasonlító gyurmába, majd pedig kakaóporba hengergetve. A kakaópor volt az egyetlen hasonlóság, más semmi. Ez nem a régi nagy burgonya, akárhogy nevezik.

Kerestem receptet, érdemes elolvasni, még ha az elkészítéséhez nem is fogunk hozzá, én legalábbis nem vállalkozom rá, mert elég macerás. De ahogy  a leírás szerint elképzelem, ez legalább hasonlíthat a régire.

Tessék, itt a dokumentáció, megörökítettem a mai nagy zsákmányt eredeti és megbontott állapotjában is:

A retrócsatornán néha belenézek a Szomszédok ki tudja hányadszori ismétlésébe. Amikor az epizód végén lefut a stáblista és megjelenik a felvétel dátuma, mindig amolyan hogy-is-volt érzés fog el: mi is volt akkor, milyen is volt az életem akkoriban, mi is történt velem abban az időben? 

Mostanában éppen az 1997. év nyári hónapjai futnak, azt is érdekes látni, mi foglalkoztatta akkor az embereket, hogyan öltöztek, milyen frizuradivat volt, milyen autók, milyen buszok jártak az utcákon, stb. Eléggé megrázó, hogy azóta még húsz év se telt el, de máris retrónak tekintjük azt az időt és ha elgondolom, tényleg olyan, mintha egy egész más történelmi korban élnénk, annyi volt azóta a változás körülöttünk.

Még egyszer arról a bizonyos retróbüféről*, ami, be kell vallanunk, már régóta csak árnyéka volt önmagának. Mind a legutóbbi időkig megtartották azt a régi blokkolási-árukiadási módot, ami talán már csak egyedül itt létezett: pénztárnál fizetés, majd pedig a blokkal a pulthoz sorolás, kikérés, tányérral-sütivel balra el, állópultnál ablakon kibámulva eszegetés. Nemrég szűnt meg ez a hagyományos forma, eltűnt a pénztár és a kiadó pultnál lehetett fizetni is.

A Jégbüfé újkori süteményeiről és megkopott légköréről én is szösszentem évekkel ezelőtt:

2007. május 7., hétfő

Már a Rákóczi-túrós sem a régi, legalábbis a patinás [...]büfében. Valami zselatinnal megbűvészkedett vaníliapuddingra emlékeztet az a része, aminek normális esetben túrósnak kellene lennie. Úgyhogy nem fogok rászokni, az biztos. Inkább ettem volna helyette pár sajtos masnit - bár ki tudja, hátha már az sem a régi, ugye.
Viszont a kiszolgálás módja, az még a régi időkből maradt itt: kinézed magadnak a kaját, beállsz a sorba a kasszánál, blokkot váltasz, majd pedig beállsz a sorba a pultnál és egyszer majdcsak megkapod a tányérodat, bár lehet, hogy mire végigasszisztálod mások kéréseit, óhajait-sóhajait és a kiszolgáló hölgy tévedéseit, addigra tulajdonképpen már el is megy a kedved a sütitől.

Azt már most teszem hozzá, hogy a krémesük is ugyanazzal a zselatinos vaníliapuddinggal volt töltve, a franciakrémes legfelső rétege sosem a hagyományos karamellfondant volt, hanem valami egészen más,  a gesztenyepüré sok-sok műtejszínhabja rengeteg darabolt mogyoróval (vagy mi a csudával) volt megszórva, egyedül talán a sarokház hasonlított a régire, csak ne lett volna az ő  tetején is az a rengeteg mogyoródarab (szerintem a mi gyerekkorunk sarokházaira egyáltalán nem tettek mogyorót). És persze nem volt kisburgonya, nagyburgonya** - ha ugyan valaki tudja még, mi is az - amibe ha gyerekkorodban beleharaptál, legtöbbször óvatlanul beszippantottad a gömböcskét borító kakaóport, ettől lett még érdekesebb a nassolás. :)

Mint látható, az elmúlt néhány évben igazán szorgalmasan kísérleteztem a patinás hely termékeinek meózásával, nem adtam fel, én tényleg akartam őket szeretni, próbálkoztam, hátha valami ugyanolyan ott, mint negyven évvel ezelőtt. De ha nem is találtam meg a régi ízeket, most ettől függetlenül sajnálom, hogy bezárták és nincs többé.

*amikor megírtam ezt a posztot, eszembe jutott, hogy hiába zárt be, azért nyilvánvalóan létezik egy cég mögötte, nehogy már bíróságra hurcoljanak hírnévcsorbításért, így aztán inkább kihagytam a nevet, úgyis tudjuk, miről van szó, de legalább a kereső ne dobja ki.

**hosszabb időt ugyan nem fordítottam a keresésre, de az azért elég különös, hogy beírva a gugliba ezt a két szót mindenféle módon, egybe írva és külön írva is, csakis a gyorséttermek sült krumplijára vonatkozó találatok jönnek elő, hát kérem, nem akarom elhinni, hogy ma már tényleg nem tudják, mi volt ez a finomság???  Még a mindmegette.hu sem ismeri. Pedig biztos, hogy létezett, Budapest különböző városrészeiben felnőtt akkori gyerekek egyöntetűen emlékszünk rá.

Egy ideje már nem vagyok naprakész itt a blogban és ez még így lesz jó néhány hétig. Hogy ennek ellenére mivel is tartsam meg a kedves olvasókat, akik megérdemlik, hogy legalább időnként találjanak itt valamit, ha már hűségesen be-benéznek hozzám - szóval, ezen még gondolkodom, de igyekszem nem hagyni elárvulni a blogot.

Most így hirtelen egy írást ajánlok figyelmetekbe, a 63 évi működés után nemrég bezárt Jégbüféről szól, melynek utolsó napjára igazán szervezhettünk volna egy kis nosztalgia-látogatást, de késő bánat, erről már lecsúsztunk. A híradások hangsúlyozták ugyan, hogy felújításról van szó, de az a "határozatlan időre bezár" kifejezés több mint gyanús, különösen, ha tudjuk, hogy egy külföldi tulajdonba került gyönyörű ház földszinti üzletéről van szó. De azért reménykedjünk, hátha egyszer majd megint lesz Jégbüfé.

Blaha Lujza tér, 1960

És kicsit más szögből, de nagyjából ugyanaz a hely napjainkban a Google térképről kiollózva, ugyanazok a házak - kivéve persze azt az üvegcsodát ott az Akácfa utca sarkán. Az én gyerekkoromban és ifjúságomban ott egy foghíj éktelenkedett (látszik is a fenti képen, hogy a legközelebbi háznak a tűzfala néz a foghíjas sarokra), majd pedig az utcában továbbhaladva a következő ház a Gorkij mozi volt.

Itt van egy kép, melyen jól látszik, hogy valóban üres telek volt az Akácfa utca első házhelyén még jóval az én gyerekkorom után is. Honnan tudom? Mert a tűzfalon ott a Skála-reklám, márpedig az legfeljebb a 70-es évek második felében kerülhetett oda, hiszen az első Skála Áruház csak 1976-ban nyílt meg. Ámbár igaz, ami igaz, 1-2 évvel korábban létezett már a Skálának egy diszkontáruháza  a Nemzetközi Vásár területén (voltam ott, vásároltunk is benne, akkor ismerkedtünk a diszkontáruház fogalmával). 

No, de ez itt az Akácfa utca eleje, a Gorkij mozi cégérét pedig csak úgy fedezhetjük fel, ha ott a jobb alsó sarokban az emberek feje fölött átleskelődünk a busz ablakán.

(forrás: fortepan.hu)

De a következő már tényleg a gyerekkorom idejéből való kép, ilyen volt 1958-ban Gorkij mozi. Itt látható a régi neonreklám vagy neoncégér, ekkor még a profilját idegen nyelvű filmek mozijaként határozták meg, de persze főleg szovjet filmek mentek benne. Egy esetre emlékszem, amikor láttunk ott valamilyen filmet, de valahogy nem rémlik, hogy orosz nyelvű lett volna, sőt valami Walt Disney mesefilm rémlik.

Érdekes, hogy a Gorkijt csak jóval később, 1975-től nyilvánították hivatalosan a szovjet filmek mozijának.

(forrás: retro.network.hu)

Egy kép, egy utcasarok, egy emlék abban az utcában egy régi moziról, ami már rég nem mozi és egyébként is alig emlékszik már rá valaki - így lesz egy véletlenül megpillantott fotóból pármondatos várostörténeti poszt. És persze retró poszt, természetesen. :)

Ééés... akkor még az egészet elindító első kép előterében látható abroncsos alsószoknyás ruháról egy szót sem ejtettünk! Persze az már nem várostörténet, hanem divattörténet lenne, de retrónak nagyon is retró. :)

Ma még nem volt sem alkalmam, sem okom a nevetésre, sőt. De az előbb akkorát nevettem itt magányomban, nyitott ablakok mellett, hogy direkt jólesett. Az történt, hogy kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, visszatettem oda egy kis mindentudó füzetkét és ezzel a mozdulattal kicsit odébb is taszajtottam ott minden bedobált holmit. És abban a pillanatban nagy hangerővel megszólalt valamiféle ének, ha jól sejtem, szlovák népzene. Döbbenten meredtem a fiókba bele, telefonok egész másutt, rádió szintén, a tévé meg velem szemben a másik falnál... de akkor ki ordít onnan a fiókból szlovák népdalt???

Aztán rájöttem. Hagyhatnám, hogy tippelgessetek kicsit, de úgyse találja ki senki, mi történt. A fiók mélyén leghátul ott lapul egy hetvenes évekből származó Sokol rádió. Amolyan igazi régi Sokol, benne a több éve beléhelyezett elemmel, barna bőrtokban, csavarható két gombbal az oldalán és persze csak középhullámot meg hosszúhullámot tud, de azt nagyon. Nyilván a mozdulatommal meglökhettem ott hátul valami mást, ami hozzáért az oldalsó bekapcsoló tárcsához, még föl is nyomta a hangerőt, aztán zumek, jött a danászás. Hát, ilyet tud a retró Sokol. :)

Ilyen ő. 1975 óta szolgált nálunk hűségesen, ha jól számolom, ez kemény negyven év. A fogantyúja, a bőrszíj már elvásott, pár éve vágtam le róla. De egyébként tökéletes. Csak éppen ma már nemigen használja senki a középhullámot sem, mert alig van ott adó - a hosszúhullámon meg régen is főleg csak Moszkva jött be -, de például az MR4 (a Magyar Rádió nemzetiségi adásai) csak középhullámon foghatók, ezért is volt odatekerve a skálája, valószínűleg egy régi áramszünet idején hallgattam, jobb híján.

(Mit művel a blogspot? De most komolyan, egy fekvő formátumú képet állóra tesz be??? Félórája küzdök vele, de nem és nem, nem hajlandó megérteni, hogy az fekszik! Azért sok őrülettel találkoztam már, amit blogmotorok produkáltak, de ilyet még nem pipáltam, tényleg, ez hihetetlen. :((((((   )

----------------------------------------------------

Írok még hozzá pótlólag, kommentbe túl hosszú lenne.

Szóval, Rózsa megjegyzi, hogy a Szokol elnyűhetetlen, és valóban. Azon kívül, hogy a potenciométere (az a kis alkatrész, ami a bekapcsoló-kikapcsoló tárcsához csatlakozik belül) már kicsit elhasználódott és emiatt recseg a kapcsoló, más baja semmi sincs. Ámbár úgy emlékszem, a potmétert már cseréltük benne valamikor régebben, mert bizony ilyesmiket lehetett ám kapni az ántivilágban, mégpedig a rádióalkatrész boltokban vagy Ezermester boltban. A Rákóczi úton a Hauer cukrászdának is otthont adó házban pedig ott volt az egyik Tungsram márkabolt, ami főleg alkatrészeket árusított, tehát ha a tévé belsejében kiégett egy bigyó  - mert hát a régi tévékben még csövek voltak, meg ellenállások, meg diódák, ilyen ma már ismeretlen holmik - akkor felírtuk a pontos számát az illető kütyünek és irány a bolt. Na, azt a potenciométert is ott szereztem be, aztán apám beleforrasztotta a Szokolba. Ja, a Leningrádban vett forrasztópákával, természetesen, ami még ma is megvan valahol és működik is, csak az én kezem már nem alkalmas az ilyen finomműszerészi műveletekre. :)

A szovjet műszaki cikkek többsége általában elnyűhetetlen volt, Szaratov hűtő, Rakéta porszívó, VEF táskarádió, hirtelen ezekre emlékszem, no meg az 1975-ben Moszkvából hozott ventilátoromra, ami olyan nehéz volt, mint egy többkilós súlyzó, de legalább 30 évig használtuk és végül csak azért dobtam ki, mert úgy zörgött, mint egy traktor, nem lehetett elviselni a lármáját.

Viszont nagyritkán azért kifogott az ember egy-egy kevésbé tartós szovjet gyártmányú gépet is. Például 1982-ben vettem a Nyevszkijen lévő Passzázs áruházban egy Шмель (=dongó) nevű kis kézi porszívót, olyasmi volt, mint ma az autós porszívók, de rendes 220 voltos áramra gyártva. Na, az kis mérete ellenére szívott rendesen, szőnyeg nem maradt a helyén, ha belelendült, olyan ereje volt, mint egyetlen porszívónknak se. De pár hónap múlva egyszercsak teljesen váratlanul úgy leégett a motorja, hogy csak füstölt! Nagyon sajnáltuk, mert tényleg praktikus és erős jószág volt, de azért azt nem vállaltuk, hogy áttekercseljük vagy áttekercseltessük.

A Szokol viszont úgy látszik, nem a selejtes áruk közül való, mindenkit túl fog élni és néha kiordibál a fiókból, lehetőleg akkor, amikor nemzetiségi népzene szól az MR4-en. 

Nagyon élvezem, hogy most már nálam is bejön az M3, még ha eddig mindössze kétféle műsort néztem is belőle,  a Szomszédok egy-két epizódját 1995-ből és a Ki marad a végén egyik adását. De majd biztosan lesznek más műsorok is, mert ahogy látom, ez egy amolyan retrócsatorna-féle. 

Ha az ember eltekint a régi magyar szappanopera szájbarágós stílusától (amit egyébként már akkoriban is joggal ostoroztunk), érdekes látni, hogy milyen témák foglalkoztatták az embereket húsz évvel ezelőtt és csak kicsit meglepő, hogy azokból mennyi minden maradt aktuális a mai napig is.

A szellemi vetélkedő nem is tudom, melyik évből való, de az is legalább húsz éves lehet. A mai  hasonló műsorokhoz képest főleg az a nagy különbség, hogy például a műsorvezető nem kekeckedik a játékosokkal és a vesztest nem szankcionálják semmi meghökkentő büntetéssel, mondjuk, hogy megnyílik alatta a föld, egyszóval, nincs benne semmi ütős, ami ugyebár állítólag vonzza a nézőket (már akit, mert engem ugyan nem).

A Facebook-ra valaki betett egy 1975-ből való éttermi számlát.

Ilyen tételek vannak rajta:

Halászbástya tál      90.30

2 uborkasaláta         23.80

2 fekete                      14.-

A beérkezett kommentek közül az egyik így szól: "Ez forint?"  
:))

A FB Fotóbutik oldalára még karácsony előtt betették ezt a képet, felirata pedig ez volt: Karácsony egy budapesti iskolában,  1953

Én meg azonnal tudtam, hogy a képhez várható kommentek  többsége a hátratett kézről fog szólni. Be is jött a sejtésem,  mert mint általában a többi ilyen típusú régi, 50-es évekbeli iskolai képeknél, most is  azonnal az szúrt szemet az olvasóknak, hogy a gyerekek hátratett kézzel ülnek. Ilyenkor jönnek a kommentek sorban, jaj, szegény gyerekek, de borzasztó, micsoda szörnyűség, milyen megalázó, stb. 

Hát... nem tudom, én is pontosan azokban az években jártam iskolába, nekünk is sokszor hátratett kézzel kellett ülnünk - nyilván nem állandóan, hiszen jelentkeztünk, írtunk, rajzoltunk is, a kezünkre szükség volt, -  de nem emlékszem, hogy ez akkora nagy lelki trauma lett  volna, ami ma is nyomasztana bármelyikünket. Nekem az például sokkal nyomasztóbb helyzet volt és máig kellemetlen emlék maradt, hogy felsőben a tornatanárnő rendszeresen megadta (sose kértem!) az ötöst, hogy ne rontsa el a bizonyítványomat az egyetlen négyes, de utána mindig kikényszerítette érte a köszönetet és nem is négyszemközt, hanem nyilvánosan - na, ez megalázó volt és már akkor, gyerekként is azt gondoltam magamban, hogy inkább lenne tornából négyesem. Az ilyen élmény torzíthatta volna a lelkemet, de szerencsére csak emlék-lenyomatot hagyott benne.

Abban viszont, hogy időnként hátratett kézzel kellett ülnünk, semmi személyiségtorzító nem volt, ezt bizton állíthatom.


(Írtam Írnék még a témáról többet is, de alighanem elveszíteném a publikum egy részét, úgyhogy inkább legyen ez a vége.)

Azt mondja a rádió, hogy ma 65 éves Olivia Newton-John. Hát akkor üdv a klubban,  Olivia! :)

(koncertfelvétel 2002-ből)

Múltkor láttam egy filmet a Dunán, magyar krimi 1971-ből: A gyilkos a házban van. Ahhoz képest, amit vártam tőle, egész jó volt. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna, de persze ha 1971-ben nem nyáron adta a tévé, akkor nem is nagyon láthattam, mert az idő tájt iskolaév alatt én Szegeden voltam a koleszban. Ott pedig nemigen néztünk tévét, kivéve persze, amikor Wajda filmjeit adták, mert azokat késő éjjel is képesek voltunk az ebédlőben, ide-oda támaszkodva, asztalokon ülve végignézni.

Szóval, ezt a krimit valószínűleg sosem láttam. Rengeteg akkori jó színész játszik benne, Major Tamás, Márkus László, Kiss Manyi, Galambos Erzsi, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Peti Sándor, Feleki Kamill és még sokan mások is. No meg a rendőrnyomozót alakító Stanislaw Mikulski, aki a Kloss kapitány című lengyel sorozatból lett népszerű nálunk. 

Persze a legjobbak a mellékszereplők, például Major a házmester szerepében. Amikor már a második "bűnjel" pottyan a lichthofba, ahol a házmester egy szem csirkéje kapirgál, akkor olyan arccal és gesztussal fordul a rendőrökhöz, hogy az felejthetetlen: "Kérem, én előre megmondom, kártérítést követelek, ha agyondobják a jércémet, én 40 forintot adtam azért a jércéért". A 60-as évek lehellete, csirke negyven forintért...

A filmet abban a házban forgatták, ahol Major is lakott (ma már emléktáblája is van a ház falán), a Pozsonyi út 40-ben, ezt nézni a filmben önmagában véve is élmény. Egy 30-as években épült luxusbérház, majdnem Bauhaus (azért csak majdnem, mert építői nem a Bauhaus-iskolában végeztek), gyönyörű csigalépcsőházzal és még a fekete-fehér filmen is nagyhatású, különleges belső terekkel. (Magáról a házról találtam leírást képgalériával az Egy nap a városban című blogon, érdemes elolvasni).

Újabban már kissé elegem van a retrófílingből, jobban mondva, nem akarok már retrózni, szándékosan fogom vissza magam tőle. Persze nem könnyű, mert néha szembejön egy oldal és máris nyakig benne vagyok a múltban, pedig nem akartam. 

Tegnap este például  azon vettem észre magam, hogy órák óta ülök a monitor előtt, mert régi hazám helyi tévéjének olyan videógyűjteménye van, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle és elkezdem nézni sorban a kisfilmeket. Megnézem az interjút egy volt kollégámmal, akivel egy iskolában tanítottunk öt évig (és akinek a hangja, beszéde ugyanolyan maradt, mint volt 40 évvel ezelőtt), meg a gimnáziumi fizika-kémia tanárunkkal (aki ugyan a mi osztályunkat nem tanította, dehát akkor is...),  aztán fölfedezek egy beszélgetést azzal a festőművésszel, akit még a rákosligeti rajzkörben ismertem meg, végignézem a videót P. Béla bácsiról is,  aki egy kolléganőm férje volt, na és még azt is, ahol Ragályi Elemér mesél a ligeti gyerekkoráról, a házról, aminek már a helyét is elvitte az iskolabővítés, és mindezt ráadásul a Maros moziban meséli - szóval,  pörgetem egymás után a Helyi érték c. nűsor archivált adásait, míg rá nem döbbenek, hogy késő éjszaka van. Minden beszélgetésben előjönnek helyek, körülmények, események, nevek, melyektől megelevenedik a múlt és abban a pillanatban csak lelkesedni tud az ember a felismerésektől, mert akkor még nem, csak később, az eufóriából kijózanodva nyilallik belé a fájdalom attól, hogy mennyire régen is volt mindaz, amit a beszélők felidéznek.

Persze maradt még nézni való videó máskorra is, nem is egy, hát látom már, hogy bármennyire is szeretném, elég nehéz lesz a retróélményeket kizárnom az életemből.

Azért voltak ám rendes telek régen is!

Gizella (ma Vörösmarty) tér, jobbra a Haas-palota, szemben a Váci utca torkolata - 1905 körül

foto: fortepan.hu