Szerintem az élet

Újabban már kissé elegem van a retrófílingből, jobban mondva, nem akarok már retrózni, szándékosan fogom vissza magam tőle. Persze nem könnyű, mert néha szembejön egy oldal és máris nyakig benne vagyok a múltban, pedig nem akartam. 

Tegnap este például  azon vettem észre magam, hogy órák óta ülök a monitor előtt, mert régi hazám helyi tévéjének olyan videógyűjteménye van, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle és elkezdem nézni sorban a kisfilmeket. Megnézem az interjút egy volt kollégámmal, akivel egy iskolában tanítottunk öt évig (és akinek a hangja, beszéde ugyanolyan maradt, mint volt 40 évvel ezelőtt), meg a gimnáziumi fizika-kémia tanárunkkal (aki ugyan a mi osztályunkat nem tanította, dehát akkor is...),  aztán fölfedezek egy beszélgetést azzal a festőművésszel, akit még a rákosligeti rajzkörben ismertem meg, végignézem a videót P. Béla bácsiról is,  aki egy kolléganőm férje volt, na és még azt is, ahol Ragályi Elemér mesél a ligeti gyerekkoráról, a házról, aminek már a helyét is elvitte az iskolabővítés, és mindezt ráadásul a Maros moziban meséli - szóval,  pörgetem egymás után a Helyi érték c. nűsor archivált adásait, míg rá nem döbbenek, hogy késő éjszaka van. Minden beszélgetésben előjönnek helyek, körülmények, események, nevek, melyektől megelevenedik a múlt és abban a pillanatban csak lelkesedni tud az ember a felismerésektől, mert akkor még nem, csak később, az eufóriából kijózanodva nyilallik belé a fájdalom attól, hogy mennyire régen is volt mindaz, amit a beszélők felidéznek.

Persze maradt még nézni való videó máskorra is, nem is egy, hát látom már, hogy bármennyire is szeretném, elég nehéz lesz a retróélményeket kizárnom az életemből.