Kéretlen korrektor - blogvember 2026/9

Bosszantó ez a szóellenőrző akármi, ami tapasztalatom szerint csak az utóbbi időben telepszik rá a virtuális billentyűzetemre a tableten. Szenvedtem vele nap mint nap, szavakat írt át, úgyhogy például minden kommentet kétszer átolvastam, ne írjon (írjak) hülyeségeket. Meg helyett még, hat helyett hát, alkattal helyett állattal, megnyomott helyett megnyitott, nappalokban helyett nappalikban - ez csak az utóbbi másfél nap termése volt.

Aztán ma este támadt egy ötletem és megkérdeztem az AI-t. Mert ugyan az automatikus  javítás a gépen már kezdettől ki van kapcsolva, de az Al olyan helyre vezetett, amiröl azt se tudtam, hogy létezik,  és ott is ki kellett kapcsolni az automatikus javítást. És most nem írogat hülyeségeket helyettem a billentyűzet, szóval a mesterséges intelligencia esetenként igen hasznos, például amikor bennünket, természetes intelligenciákat meg kell tanítania valamire, amit nem tudunk.

Kórházi vicces - blogvember 2026/8

Még a fekvőbeteg osztályon történt. Az ajtók nyitva, a kórtermekből minden hang keresztül-kasul kihallatszott, csak hallás alapján raktuk össze a történéseket, mivel az osztályon fekvő betegek kilencvenkilenc százalékban szó szerint fekvőbetegek voltak, Ezért aztán amikor meghallottam a szomszédos szobából a nővér hangját: hova mászkál, értse meg, magának el van törve a karja, még elesik! - hát csoda-e, hogy hangosan kitört belőlem a nevetés, "de jó neki, csak a karja van eltörve, tud járni!" 

A másik eset a rehabon történt. Ott sokkal gyakrabban volt nevetni való, merőben más volt a hangulat, és mi néhányan, akik az előbb említett osztályról kerültünk át, saját helyzetünket úgy aposztrofáltuk, hogy onnan szabadultunk. Szóval, amikor először vállalkoztam rá, hogy megközelítem a mellékhelyiséget - kilométer hosszú volt odáig az út, komolyan - még a járókerettel sem éreztem magam biztonságban, nem is csoda, hiszen a fekvőben legfeljebb napi negyed-félórát gyakoroltam vele a gyógytornász kíséretében. Ezért azt akartam, hogy a nővér tudjon a vállalkozásomról, biztos ami biztos. Kerestem, megtaláltam a folyosó közepén, mondtam, mit szeretnék, mire ő: "menjen csak, úgyis meghallom, ha puffan". Akik csak ott voltunk, röhögtünk, ez aztàn később többször idézett mondás lett, M. nővér nagy klasszikusa. Szenvtelen arccal mondta ezt a mély hangján, én másztam tovább, ő pedig pár perc múlva odajött, benyitott, megkérdezte, minden rendben van-e. Az ezt követő hetekben ő volt a kedvencem, bàr a többieket is kedveltem és kedveltük, de M. nővér flegmaságba bújtatott  lelkiismeretessége utánozhatatlan volt.

Blogvember 2027/7

Egyre nyögvenyelősebben megy most nekem ez a blogvember, tavaly és tavalyelőtt is sokkal nagyobb lendülettel szántottam végig, tele voltam ötlettel és ennek megfelelően piszkozatokkal. 😊 Majd' minden nap volt mihez nyúlni, mert ha csak tőmondatokban, vagy egy sorban odavetve, de a piszkozatok legalább tartalmaztak valami gondolatot, aktualitást, bármit, amit aztán ki lehetett fejteni. Mostanában elég üres a fejem, legalábbis nem azzal van tele, amire szükség lenne a blogoláshoz. Különben is még mindig tart nálam az ilyenkor, óraátállítás után szokásos szétesés, amit minden évben tapasztalok: hangulatilag kikészít ez a korai sötétedés mindaddig, míg meg nem szokom. Egyébként is mindig, minden évszakban nyomaszt esténként a sötétedés, de ilyenkor fokozottan.

Ráadásul ma húsz éve, hogy meghalt Anyu. Első gondolatra hihetetlen, hogy már húsz év telt el azóta, ugyanakkor jobban belegondolva rádöbbenek, hogy te jó ég, mennyi minden történt azóta az életemben, mennyi változás! És mennyit változtam én is. Minden más lett.

Hogy vagyok? - blogvember 2026/6

Időnként kapok érdeklődő kérdéseket kedves olvasóktól arról, hogy mi van velem, hogy vagyok, hogyan alakulok a "lábadozás" alatt. Szándékosan nem tértem ki erre a témára azóta, mióta hazajöttem, minek részletezzek bármit is, igyekeztem nem is gondolni arra az öt hétre a kórházban. De azért ennyi idő után már írhatok erről is, a műtét óta négy hónap telt el, lábadozhattam már eleget.

Csak én tudom,  milyen nagy dolog,  hogy most már EGY bottal járok. Október elején kezdtem megválni a járókerettől, nehogy végleg bennemaradjak. Mert a keret nagyon nagy biztonságot ad ám! Négy lába van, stabilan áll a padlón, és ha már mindkét kezeddel el mered engedni, akkor is nagyobb biztonságban érzed magad, mint nélküle, mert ott van körülötted, bármikor megragadhatod, ha szükséges. Viszont rettenetesen lassan lehet haladni vele, hiába próbálsz sietni, nem megy. Ez volt a legfőbb ok, ami segített elszakadni tőle.

Rendes csípőműtétesnél ilyenkor következik a két mankó. Én, úgy látszik, rendetlen csípőműtétes vagyok, mert a rend kedvéért próbálkoztam ugyan velük, de egy-két hétnél tovább nem ment. A mankót nem lehet elengedni, nem lehet egymáshoz fogni őket, ha szükséged van az egyik kezedre, még a villanykapcsolót se tudod elérni normálisan, szóval, néhány nap is elég volt belőlük.

Mivel addigra már a lakásban akár segédeszköz boltot is nyithattam volna, annyi botféle állt rendelkezésre, nyúltam is a következő segédlethez és következett a két bottal járás. Ez már kényelmesebb volt, bizonyos határon belül lehetett velük sietni is, ugyanakkor eléggé biztonságban éreztem magam,  tetszett. Ezután pedig már csak egy lépés volt az egyetlen botig, most itt tartok. Így már van egy szabad kezem, könnyebben boldogulok a lakásban, ha nem is úgy, mint régen, dehát mint tudjuk, semmi se lehet ugyanúgy, mint régen.

Az egyik legnagyobb gond mindmostanáig az volt, hogy nem tudtam kimozdulni a lakásból, mivel a lépcsőket nem tudtam leküzdeni. Ez a helyzet, ha lassan is, de most kezd javulni,  mert fájdalmasan és nehézkesen, de felmegyek és lejövök a tizenhét lépcsőn a korlát és a bot segítségével,  tehát végre ki tudok menni a házból. Kezdhetem hát az elmaradt orvoslátogatásokra gyűjteni az időpontokat, mert legalább esélyem van, hogy el is jussak.

A bottal járásnak megvannak a szabályai: a botot a "rossz" lábbal ellentétes kézzel fogom, előreteszem és  a rossz lábbal lépek, aztán jöhet a "jó" láb, ez a sorrend. Hát igen, annak, akinek egyértelműen rossz és jó lába van, az egyik a műtét miatt még nem teljes értékű, de a másik rendben van. Nos, nálam nem ez a helyzet, nekem nincs "jó" lábam, és ennek nem a csípőm az oka, hanem a két térdem - sajnos, mindkettő, mert most már tényleg egyik rosszabb, mint a másik, szó szerint. Állapotuk kifejezetten romlott a rehab óta. Hogy ennek az ott kapott két elektromos kezelés-e az oka (aminek a rossz hatása azonnal érződött, ezért beszüntették), vagy a megváltozott terhelés, erre már nem lehet rájönni, de nem is lényeges, a lényeg, hogy valamit tenni kell.

Szóval, nem tudom elkerülni a térdműtétet. Nem dob fel a gondolat, hogy már megint kórház, megint műtét, ágyban fekvés annak minden kellemetlenségével együtt, utána pedig sok hét lassú kínlódás/fejlődés, hogy valamelyest járni tudjak. Az némileg biztató, hogy nem rögtön lesz, merthogy ugye a várólista... Úgyhogy kb. három hete tanulmányozom, melyik kórház legyen, és az egyik, ha ugyan nem a legfőbb szempontom, hogy mit mutat a várólisták folyton frissülő táblázata, melyik kórházban várnak kevesebben térdprotézis műtétre, és ehhez arányítva melyikben operáltak legtöbb ilyent az utóbbi hat hónap alatt. Kettő van versenyben nálam,  még nem döntöttem, pedig minél hamarabb el kellene jutnom legalább az ambulanciára, hogy esélyem legyen a várólistára kerülni.

Nos, nagyjából így vagyok jelenleg. Azt most hagyjuk, hogy a lábamon kívül mi minden fáj még, mert én bátran ellőhetném a régi poént, hogy aki reggel felébred és semmije nem fáj, biztos lehet benne, hogy meghalt. Szóval, biztos lehetek benne, hogy még élek.

Szép lassan elvész - blogvember 2026/5

...persze azért tartom magam, amennyire tudom, igyekszem saját kedvemre tanulmányozni ezt-azt, még szerencse, hogy feltalálták az internetet és azt, hogy gyakorlatilag szinte minden megoldható online, gondolhatod, hogy én ezt maximálisan ki is használom. De ennek nagy előnyei mellett is úgy érzem, a régi életemet végleg elvesztettem. Ezt inkább megállapításként mondom, nem pedig életérzésként, szó sincs róla, csak hát én mindig realista voltam, nem tudom pozitívnak látni, ami nem az. 

Ezt néhány évvel ezelőtt írtam levélben válaszképpen valakinek, aki azt kérdezte, hogy vagyok, mivel töltöm a napjaimat.  Ha meggondolom, ma még sokkal inkább elmondhatnám ugyanezt, legfeljebb az a kitétel, hogy a régi életemet végleg elvesztettem, még fokozottabban igaz. Dehát az a bizonyos régi élet nem maradhat a régi, mert közben az évek se maradnak a régiek. 

Hogy most hogy vagyok, arról majd legközelebb. 

 

Intelligencia - blogvember 2026/4

Használom a mesterséges intelligenciát (továbbiakban AI),  főleg a Google-találatok helyett. Vagyis a böngészőbe beépített Geminit kérdezem meg, ha keresek valamit, ha összefüggésekre vagyok kíváncsi, sőt nemcsak egyszerű kérdéseket teszek fel, hanem bonyolultabbakat is. De nem is kell eleve azzal a szándékkal beírni valamit a keresőbe, hogy ezt most az AI-tól kérdezem, hanem egy ideje már alapértelmezetten az AI válasza az első találat, a szokásos Google-találatok csak utána következnek. Ami ebben a legjobb, hogy nem kell tíz-húsz Google-találatot végigböngészni, hanem egyben, összerendezve kapom a választ. 

Ez a haszna, legalábbis számomra. Néha téved, észnél kell lenni, nem kell elhinni neki  mindent. De az igazi veszélyeire csak most kezd a világ ráébredni, ha ugyan fel tudjuk fogni. Hogy egy zenei listán nemlétező énekesnő kerül az első helyre, hogy újraalkotják egy elhunyt ember karakterét, hogy sok youtube-videón, reklámfilmen már nem valódi embert látunk, nem emberi hangot hallunk, ezek "csak" viszolyogtató jelenségek. Hogy ezeken kívül mire képes, abba meg nem is érdemes belegondolni, mert kérdés, hogy tudunk-e bármit is tenni ellene. A szakértők szerint nem nagyon, mert már önmagát fejleszti, ami beláthatatlan következményekkel jár majd.

Valaki egyszer a témához hozzászólva azt mondta, hogy ö bízik egy hatalmas áramszünetben, amibe  az AI is belehal, és ezzel vége lesz - amíg nem tudja magát visszadugni a konnektorba.

Regény 5+1 fejezetben - blogvember 2026/3

Nekem a hangszerekkel nincs szerencsém. Hegedülni hét évig tanultam, nem szerettem, nyolcadikban fellázadtam és abbahagytam. Zongorázni sose tanultam, pedig szerettem volna, de zongoránk nem volt és remény se volt rá, hogy valaha is lesz, tehát zongoratanulás esetén délutánonként vissza kellett volna mennem gyakorolni az iskolába. Messze laktunk, aránytalan macera lett volna.

Aztán felnőtt koromban Apu összerakott egy romokban lévő régi harmóniumot, de mivel zongorázni egyáltalán nem tudtam, szakszerűen azon sem tudtam játszani, csak amolyan dilettáns módon pötyögtettem. Nekem ennyi elég is volt, néha egy-egy templomból ismert éneket elbillentyűzgettem, de igazából megtanulni akkor már nem akartam.

Egyszer egy soproni nyaralás alatt felbuzdulva vettem ott egy olcsó gitárt az Ikva áruházban nyolcszáz forintért és milyen érdekes, azzal nem szégyelltem hazautazni Pestre vonaton, metrón és buszon! Pedig tokja se volt, amúgy csupaszon (ő volt csupasz, nem én) a hátamra kötve vittem hazáig. Én! Aki gyerekkorában a hegedűtokkal is szégyellt végigmenni az utcán! Otthon aztán  nagy lelkesedéssel fogtam hozzá, de végül egyáltalán nem tudtam megtanulni gitározni, már azt is  képtelen voltam megszokni, hogy nem ugyanannyi húrja van, mint a hegedűnek. Végül egy hirdetés nyomán odaajándékoztam egy lánynak, aki akkor kezdett a falujában hittant tanítani.

Még nincs vége. Úgy 9-10 éve elhatároztam, hogy felelevenítem a hegedülést, és mivel a hegedűm már rég nincs meg ('98-ban egy könnyelmű pillanatban eladtam), vettem egy nem túl drága hegedűt. Igaz, kínai gyártmány volt, de azért nem volt túl gyatra munka még a hozzáértő hegedűs szakember szerint sem, akihez aztán elvittem lábat beállítani és először behangolni.  Életem egyik legnagyobb és legfájdalmasabb kudarcát sikerült a fejemre hoznom, egyáltalán nem tudtam a vonót kezelni, hiába kerestem megoldást mindenféle szakemberek online tanácsadásaiban, hegedűtanárok tapasztalatai segítségével, képtelen voltam megoldani (egyébként akkor jöttem rá, hogy mennyi, főleg külföldi művésztanárral lehet felvenni a kapcsolatot). Szóval, végül egy itteni zenetanáron keresztül egy vidéki, hátrányos helyzetű fiatalokból álló zenekarnak adtam, jó helyre került. 

Ja, majdnem elfelejtettem a szintetizátort! Tizenvalahány éve vettem, gondoltam, most végre valamennyire megtanulok zongorázni, ha nem is Bösendorferen, de ezek a billentyűk is ugyanazokat a hangokat adják ki. Kezdő zongoraleckéket tanulmányoztam, ujjrenddel ismerkedtem, de végül az ismerkedésnél tovább nem jutottam.

Nos, a legutóbbi hangszerem egy kalimba, amit idén tavasszal vettem, de ezidáig még csak a behangolásig jutottam el, mert az idén nyáron mással voltam elfoglalva és még most se igazán prioritás nálam a ráérős zenélgetés. Nem tudom, ismeritek-e a kalimbát, érdekes hangszer, pengetni kell, szép hangja van. De még csak kipróbáltam, nincs vele tapasztalatom. Szegény hangszer, fogalma sincs, elődei milyen sorsra jutottak nálam.

Én meg azt nem tudom megjósolni, őrá mi vár itt nálam. Kár lenne érte, jobb sorsra érdemes. De az már valószínű, hogy több hangszerrel nem próbálkozom, ennyi bőven elég volt.

Szegény oboista - blogvember 2026/2

Hogy miért mondtam tegnap az oboistára, hogy szegény? Mert mindenkit tiszta szívemből sajnálok, akinek hangszeres tanulás során gyakorolnia kell. 

Ezt a valakit nem ismerem,  azt sem tudom, férfi, nő vagy gyerek, sem azt, hogy melyik házban lakik. Amikor először hallottam úgy kb. egy éve, azt hittem, valamilyen zenedarabot gyakorol, mert például zenekarban játszik. De aztán minél többször hallottam, rájöttem, hogy nem lehet nagyon képzett zenész. Jó, hát nem a Kis kece lányomat fújja, de sose felismerhető dallamot játszik, inkàbb úgy hallom,  időnként skálázik és próbálgat hangokat eltalálni. 

Gyerekkoromban hét évig tanultam hegedülni. Jártam a hegedűórákra, szolfézsra, esetenként - ha rámparancsolt, mondjuk, az osztályfőnök - szerepeltem valami kis darabbal egy-egy iskolai ünnepségen, szorongva, mert tudtam, hogy a következő hegedűórán a tanártól komoly szidást kapok, amiért a szereplésem az ő tudta nélkül történt. Ez rendszeresen megismétlődött minden egyes ilyen "fellépésemet" követően. Hogy valójában miért, fogalmam sincs, akkor se értettem, mi okozza nála ezt a zsigeri ellenérzést az iskolai szerepléssel kapcsolatban, és azt miért rajtam vezeti le. Miért nem a tantestület tagjaival beszéli meg, hiszen ő nem magántanár volt, hanem az iskola zeneiskolai részlegének volt az egyik tanára, ilyen módon valamelyest a testülethez tartozott.

Belőlünk, vonósokból alakított egy kis zenekart, hegedűsök és egy-két csellista volt benne, talán még bőgős is (nem találom a rólunk készült képet), oda szerettem járni. Ott legalább nem engem tolt le, ha valami nem sikerült, hanem mindnyájan együtt viseltük a következményeket. 

A szolfézstanárt nagyon szerettük, kerületünkben közismert tanár, karvezető volt, később felnőttként is jártam egy ideig az általa vezetett énekkarba. Számomra a szolfézs élethosszig tartó haszna a szolmizálás készségszintű elsajátítása volt. Ma már nem tudom egy kottáról megállapítani, milyen hangnemben írták, viszont szolmizálva bármit (na jó, bizonyos határon belül, pl. ami nem Kurtág...) leéneklek. Sőt, számomra idegen, új dallamot rendszeresen úgy jegyzek meg, hogy szolmizációs betűjelekkel leírom és így garantáltan bármikor fel tudom idézni. 

Gyakorolni utáltam. Az is zavart, ha más is hallja - nevezetesen a családom - meg az is, hogy ezzel kell töltenem az időt. De ami a legnagyobb frusztrációt okozta, az volt, hogy végig kellett mennem az utcán kezemben a hegedűvel. Egy hegedűtok elég méretes darab, eldugni nem lehet, az bizony látszik, és ez borzasztóan zavart, kifejezetten szégyelltem. 

Na szóval, mindezek miatt érzek mélységes részvétet, ha hangszeren gyakorló gyereket vagy felnőttet hallok, kivétel nélkül mindig elönti szívemet az érzés, hogy mennyire rossz lehet neki, szegénynek! Pedig akár az is lehet, hogy ő nem is szenved annyira, mint ahogy én gondolom. Mindenki magából indul ki, ugye.

.................

Update. Megtaláltam a két képet a zenekarunkról, számításom szerint 1961 tavaszán készültek. Magamban, de szigorúan csak gondolatban elsőhegedűsnek számítottam magamat, pedig csak azért ültem a koncertmester helyén, mert én voltam a legmagasabb (és csak ketten voltunk "nagy"  hetedikesek), de nem irányítottam semmit, nem vezettem a hangolást, csak játszottam, mint a többiek. Ja, és most már látom, hogy nem volt bőgő a hangszerek közt, csak két cselló, a többi hegedű.

Fűről, madarakról, oboáról - blogvember 2026/1

Ahhoz képest, hogy augusztus elejére a kert növényzetének nagy része majdhogynem kipusztult, mégis elég volt az a múltkori két-három alkalom a párórányi esővel, és mostanra kinőtt a fű egy nagy területen. Október végére! Amikor normális körülmények között már leáll minden növekedés - ja, hogy az idén nyáron minden volt, csak normális körülmény nem? Hát igen, ez igaz. És most a természet megpróbálja helyrebillenteni legalább ezt a kicsi területet, és ősz ide vagy oda, teljesen indokolatlanul kizöldül a fű. De hogy a nyírfa, ami már három hónap óta halottnak látszik a barna zörgő leveleivel, tényleg kiszáradt-e, vagy majd mégis kihajt, az csak tavasszal fog kiderülni.

A madarak élénken röpködnek, mind megvannak, a két örvös galamb, a balkáni gerlék, a szarkák, sajnos a varjak is, na meg a rengeteg cinke és feketerigó. A két mókus, egy vörös és egy fekete iszonyú sebességgel röpköd keresztül-kasul a fákon a megszokott útvonalon, raktározzák be a télre valót. 

És ő ugyan nem a flora és fauna része, de valamelyik ablaknál gyakorol az oboista is, szegény. 

Kapaszkodjak már vissza

Alig találok ide vissza ennyi hét kihagyás után. És úgy látszik, általában ez az az időszak, az október,  amikor hanyagolni szoktam a blogot, legalábbis így volt tavaly és tavalyelőtt is. Az idén még a huszonkettedik évfordulómról se emlékeztem meg, pedig eszembe jutott. 

Viszont hamarosan lesz motiváció, jön a blogvember. Bár hivatalosan nem láttam még semmit róla, attól még vállalkozhatok rá. De mit tudom én, ugye, maga ez az év  is elég rendhagyó nálam, tehát vagy sikerül, vagy nem. 

Stat

Mit tennél, ha a blogod statisztikája egyszercsak olyan hatalmas számadatokat mutatna, ami képtelenség? Nem látsz erre semmi különös okot, nem írtál bejegyzést valami rendkívüli, hatalmas érdeklődést kiváltó témáról, tehát nincs semmi,  amiért megugorhatott volna a látogatók száma. 

Így jártam nemrég. Először csak napi száz feletti látogatót jelzett, aztán ment mindig feljebb, kétszáz-,  háromszázvalahány, de a rekord az augusztus 24-én mért 541 volt. Aznap nem is írtam semmit, 21-én volt az utolsó bejegyzésem, tehát semmi oka nem lehetett ennek az óriási növekedésnek. A következő napokban sem született új bejegyzés, mégis alig mutatott reálisabb számokat a statisztika, minden nap háromszázon felül maradt. 

Első gondolatom az volt, hogy leszedem a shinystat fícsört, mert biztos, hogy ez valami robottámadás, ami ki tudja,  mivé fajul. Aztán mégse szedtem le, csak figyeltem, hogyan alakul. Nagyon lassan csökkentek a számok, szeptember 8-dika óta kezdi a reális képet mutatni a napi statisztika, most már azt lehet mondani, hogy rendben van, nem a szokásostól eltérőek az adatok. De hogy mi okozta ezt a hetekig tartó látogató-özönt, nem tudom,  mert hogy nem volt normális,  az nyilvánvaló, és az is biztos, hogy nem a blog tartalmának, rendkívüli színvonalemelkedésének volt köszönhető. 

Mire jó az AI...

Fogalmam sincs, miért nem lehet a kórházi zárójelentéshez ugyanolyan egyszerűen hozzáférni az eeszt-n, mint bármelyik lelethez. A zárójelentés nem számít titkos dokuentumnak, hiszen a távozás napján kézhez kapjuk papíron, kinyomtatva, tehát ez nem indokolja, hogy a felhőben a betegdokumentumok közt nem találjuk. Ami engem illet, amit csak lehet, szívesebben nézek meg elektronikus formában, mert nem kell hozzá szemüveg, nagyítható, és nem kell lapozgatni az oldalakat, mert az én két zárójelentésem például egyenként négy-négy oldal. 

Mondtam magamban, az nem létezik, hogy nincsenek fent a felhőben, megkérdezem én az AI-t. És megkérdeztem. És azonnal dobta is ki a választ: van a felhőben egy számomra eddig ismeretlen menüpont, az Ellátások, oda kerülnek a zárójelentések. Megfejteni se próbálom, miért oda és miért nem a betegdokumentumok közé. 

Még egy mai felfedezés: a rehab zárójelentésem végén van egy táblázat, minden sorban ugyanaz a betűszó: FIM. A cellákban számok.  A betűszót nem értem, tehát  nekem, laikusnak az egész egyáltalán semmit sem mond. Igaz, az egyik nővér egyszer említett valamilyen táblázatot, amiben ők feltüntetik, mennyit "fejlődött" a beteg a rehabon töltött idő alatt, de én csak felületesen figyeltem arra, amit mondott. Most viszont eszembe jutott, hogy talán ez itt a kimutatás az én előrehaladásomról. Úgy, ahogy volt, betettem a táblázatot az AI-nak szóló mezőbe, nem magyaráztam semmit, nem kérdeztem semmit, hátha anélkül is tudja, mi a dolga. 

És tudta! Úgy elmagyarázta a rubrikákat és az értékeket, hogy jobban se kell, mindent megtudtam,  amit a betűszók fedtek, és felfedte a számok jelentését is. Mindezekből pedig a végén kifejtette, hogy a rehabilitációs folyamat mennyire volt sikeres (spoiler: nagyon). 

Röviden idézek a magyarázatából, csak hogy érthetőbb legyen, miről beszélek:

FIM (Functional Independence Measure - Funkcionális Függetlenség Mérője) egy nemzetközileg elismert pontozási rendszer, amelyet a rehabilitációs folyamat során használnak a betegek önellátó képességének és funkcionális függetlenségének felmérésére.

A FIM skála összesen 18 tevékenységet vizsgál, amelyek két fő csoportra oszlanak: motoros (mozgásszervi) és kognitív (megismerési és szociális) funkciókra.

A szociális-kognitív képességek kategóriája kifejezetten azt méri, hogy a páciens hogyan képes kommunikálni, beilleszkedni és interakcióba lépni másokkal a mindennapok során.

És akkor az értékelés az én számadataimról:

Összegzés:

A mindennapi alapvető testi szükségletek ellátása a súlyos függőség határáról elért a szinte teljes önállóságig (enyhe függőség, pl. csak a nehéz kádba szállásnál kell figyelni rá)

A teljes teszt maximuma 126 pont. Az itt jelzett 106 pont nemzetközi szinten is azt a kategóriát jelenti, ahol a beteg biztonsággal hazabocsátható otthonába, mert a mindennapi életben (szellemileg és fizikailag is) képes gondoskodni magáról.

Összességében ez az eredmény a rehabilitációs osztály egyik legsikeresebb forgatókönyve: a páciens megőrizte a tiszta szellemi épségét, a teste pedig sikeresen utolérte a gondolatait. Az adatok alapján a beteg otthoni ellátása lényegesen könnyebb lesz, mint a kórházba kerülésekor. 

Na, tehát papírom van róla, hogy megőriztem a szellemi épségemet - bár ez időnként veszélyben forgott - és jobban vagyok, mint a rehabra kerülés idején. Örülök, hogy a számadatok is ezt mutatják, végülis ezért töltöttem ott azt a három hetet. 

Évának

Sopron, Ibolya-tó vadkacsákkal, szomorúfűzekkel 2014-ben

És a templom a szomszédban

Újraértelmezés

Nagyon régen történt, talàn nyolcadikos lehettem, vagy elsős a gimiben. Egy délután  valami okból, talán csak a biciklizés kedvéért elmentem anyu munkahelyére ês onnan együtt jöttünk haza. A vasúti átjàrónál vàrnunk kellett, álltunk a lezárt sorompó előtt és beszélgettünk, nagy hévvel meséltem valami aznapi eseményt, és amikor azt mondtam, "nekem az a vêleményem...", anyu ezt vágta rá: "neked csak ne legyen vêleményed!" 

Neked csak ne legyen véleményed! Ma is hallom a mondat dallamát, örökre belém ivódva csattant: neked csak ne legyen véleményed! Megütközve hagytam abba a mesélést, màr nem volt értelme a sztorit folytatni. Ma már fogalmam sincs, milyen jellegű történet volt, miről szólt, miről lett volna nekem az a bizonyos vêleményem, mindenesetre ott azonnal abbamaradt az egész, visszafogtam a véleményem kifejtését és az teljesen feledésbe  is merült.

Abban a pillanatban és utána még êvtizedekig úgy értelmeztem anyu mondatát, hogy anyám nem engedi, nem akarja, nem tűri, hogy nekem saját véleményem legyen és  ezt a meggyőződést tápláltam, vittem tovább úgy hatvan éves koromig, 

Akkoriban egy véletlen folytán pár hónapig alkalmam volt rendszeresen beszélgetni egy orvossal. Belgyógyász volt, háziorvos, nálam idősebb doktornő. Egyszer szóba került a fent említett eset, elmeséltem, levontam belőle a saját következtetésemet, és ekkor a doktornő elgondolkodva azt kérdezte: "Nem gondolja, hogy az édesanyja akkoriban csak meg akarta védeni attól, hogy elhamarkodottan olyasmit mondjon mások előtt, amiből baja lehet?" Ki is fejtette, hogy  a kor, az 50-60-as évek enyhén szólva sem kedvezett a nyilvános véleménynyilvánításnak.

Erre addig sose gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy így értelmezzem anyu szavait. Akkoriban még meg is kérdezhettem volna őt, de szinte biztos, hogy nem emlékezett volna az esetre. Hiszen hogy is tudott volna felidézni egy semmitmondó, jelentéktelen pillanatot ott a lezárt sorompó előtt (rajta a táblával: 20 percen túl is zárva tartható), ahogy állt kettesben a tizenéves lànyával, aki éppen valami  nagy-nagy véleményt hangoztatott, ő pedig valami okból gyorsan véget vetett a heveskedésnek. Hogy valójában miért? Ki tudja azt már? 

De történelmi szempontokat figyelembe véve akár újra is értelmezhetem a szavait.

Kényszercselekvés

Lelkiállapotomat legjobban az jellemzi, hogy az élelmiszerszállítmány érkezése után azonnal be kellett falnom tizenöt usque húsz darab PomBãr macit. Még szerencse, hogy XXL csomagot rendeltem.

.......................

Olyan jó, hogy megőrizted a humorodat! - mondták nekem többen is az elmúlt hetekben. Ja, olyan jó, tényleg...  #fanyarmosoly

Pusztulás

Öt hétig voltam távol, és hogy ezalatt mi történt a kerttel, az egyszerűen megdöbbentő. A lombhullató fák levelei megbarnulva zörögnek, már ami megmaradt belőlük. A boglárkacserje meghalt.  Az aljnövényzet kb. úgy néz ki, mint október elején szokott, amikorra már minden növekedés leáll. Egyedül a borostyán tartja magàt, annak nem árt semmi, sem az aszály, sem a negyven fok. 

Miért is nem cseverészek?

Van, aki azt hiszi, boldogan lógázom a lábam, mert végre itthon vagyok, valamint unalmamban hívogatom barátaimat, ismerőseimet (és üzletfeleimet...), más dolgom sincs. De, van, nagyon is. Minden lépést meg kell terveznem, és minden lépés kb. tízszer lassabban kivitelezhető, mint egy normális embernél. Ezen kívül minden műveletet meg kell terveznem, hogy bevihessem a szobába a reggelinek valót, hogy kivigyem az elmosni valót, hogy lehetőleg ne újabb és újabb gyaloglással oldjak meg mindent, hanem "összeszervezzem", amit csak lehet, stb. stb. 

Ezért aztàn amikor régi ismerős azt kérdi, hogy "most büntetésből nem hívsz?", akkor kis híjàn leordítom a fejét a messengeren, mert szemrehányásra tényleg semmi szükségem, amikor azt se tudom, hova kapjak - persze mindent csak lassan, mert kapkodásból a jelen helyzetben semmi jó nem származik. 

Egyes szám első személyben

Ettől kezdve ismét így írok, egyes szám első személyben. Hogy a legelső kórházi bejegyzésnél önkéntelenül,  majd pedig a többinél már tudatosan miért használtam az egyes szám második személyt, azt egy pszichológus nagy élvezettel elemezné ki, de azt hiszem, ezt még nekem is sikerülne megfejtenem. 

Szóval, tegnap jöttem haza, itthon vagyok. Emberi méltóságom maradék morzsáit igyekszem összekapirgálni, egyelőre hozzá se nyúlok a kórházi cuccokhoz, pedig előbb-utóbb rákényszerülök, a végtelenségig nem kerülgethetem a kis bőröndöt azon a széken, ahová a mentős csupa jószándékból letette. Igyekszem nem gondolni Katira, vajon hogy jönnek ki a helyemre került szobatárssal, és Csillára, akire jövő héten valami bonyolult kézsebészeti beavatkozás vár, valamint hogy a nővérek hogyan bírják elviselni a pár napja odakerült, rettentően nehéz beteget. 

Majd elmúlnak ezek a gondolatok, olyan ez, mint amikor otthagyván a tanári pályát egyik napról a másikra az új, nyolctól fél ötig tartó munkaidőben az első hónapokban negyvenöt percenként önkêntelenül ránéztem az órámra: nyolc negyvenötkor, kilenc negyvenkor, tíz negyvenkor (előtte volt a 15 perces nagyszünet), tizenegy harmincötkor, tizenkettő harminckor. Mindig pontosan akkor, amikor az órákról kicsengettek, félelmetes volt, de tényleg így történt. Hát... nagyon remélem, hogy a kórházi gondolatok nem tartanak majd hónapokig. Bár ma hajnalban, amikor felébredtem, kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy nem kell vigyáznom, hogyan mozdulok, hogy lehetőleg zajtalanul tegyem le a lábamat, mert senkit sem zavarok, egyedül vagyok. Felemás érzés volt.

Tehát szoktatom magam az új élethez.

Sebesség

Nem érzed elegendőnek a sebességet. Hiába mondja jóval fiatalabb betegtárs, hogy "Ági néni úgy hasít a folyosón, mint egy Audi," szerinted túl lassan haladsz. 

És akkor a félelmeket még nem is számítod bele. A félelmet, amikor el kell engedned a keretet mindkét kezeddel. Mert, mondjuk, fogat mosol, vagy vizet eresztesz egy flakonba, vagy elmosod a poharadat, evőeszközödet - és ezek a tevékenysègek otthon csak sokasodni fognak. 

De a lényeg, hogy amikor az elbocsátás előtti kontrollon a doki félve kérdezi, hogy "fel tud feküdni a vizsgálóágyra?", nagy sikert aratva pattansz fel, minden emelést, hajlítgatást jól csinálsz, tehát megszületik az ítélet: hazamehetsz, sőt a vérhígító injekciót is el lehet hagyni. Ezek egyenként is örömhírek, együtt pedig igazi boldogság.

Éjszaka mínusz három

De ha ez az éjszaka elmúlik, már csak kettőt kell itt aludnom - mondod magadban, amikor ájulásszerű álmodból felébredvén konstatálod, hogy nemhogy nem hajnalodik, de még éjfél sincs. Elkezded tapogatni az agyonhasznált (nem te, hanem sokan), agyoncsomósodott párnát, van-e rajta viszonylag száraz folt. Találsz egyet, odafordítod, talán elég lesz a fejednek addig, míg át nem lucskosodik az is. Vetkőzöl, levetsz mindent, ami vizes. Kiteregeted, ahová tudod, keresel szárazat, de csak minimális ruhadarabot veszel fel, nem érdekel, ki látja. Reméled, hogy az a fura pasas a férfi kórteremből, aki teljesen indokolatlanul (a folyosó zsákutca, nem vezet sehová) néha elsétál az ajtó előtt, ezentúl is csak bebámul, de nem jön be. 

És elkezdődik az éjszaka második fele. Még nem tudod, hányszor fogod ugyanezt végigjátszani hajnali négyig, de elárulom: még kétszer.