2025. február 11., kedd

Mesélni kell, kérdezni kell

Múltkor láttam egy portréfilmet egy népzenész, egyben latin-történelem szakos tanárról, aki az óbecsei gimnáziumban tanít. A riporterrel bemennek az iskolába,  aztán a lépcsőházban állva hosszan beszél az életéről a fiatalember. Én meg nézem azt a szép lépcsőkorlátot, a régi ajtókat, a folyosót, és elgondolom, hogy apám annak idején éppen  ugyanezen a folyosón, ugyanezen a lépcsőn járt mint tizenéves gyerek. Tíz éves volt, amikor felépült a gimnázium, és a ház, a kapu, a folyosók, a lépcső ma is ugyanaz.

 

Aztán egy másik műsorban Őcsény volt a helyszín. Mostanában többször is előkerült az a vidék, hol a szomszéd falu, hol pedig egyenesen Őcsény, már ebben is van valami különös. És sok érdekeset megtudtam, például, hogy a ruhaneműk tárolására csak a legújabb időkben használtak szekrényt, addig csak láda volt szokásban, sőt, a szekrényt eleinte nem is így hívták, hanem fönnállónak, ami a felállított ládára utalt. Sose tudtam, milyen jellegzetessége volt/van a sárközi edényeknek, kiderült, hogy legtöbbjük vöröses barna, illetve fekete alapon mintázott mázas cserép. Aztán részletesen bemutatták a viseletet, ami ugyanúgy, mint más vidékeken is, csupa jelzés a viselője helyzetéről, életszakaszáról, vallási felekezethez tartozásáról. Én az ottani női viseletet csak néhány régi fényképről ismertem, ezeken nagymama és testvérei, illetve anyu látható kislány korában sárközi népviseletben, ami számukra már csak beöltözés volt a fotó kedvéért, a valóságban ők már mindannyian "városi" ruhában jártak. Nagymamától csak két jellegzetes szót hallottam, az egyik a röpike, a másik a tutyi volt. A röpike szót azóta se hallottam senkitől, ő röpikének hívott minden blúzfélét, mellényt, könnyű felsőt, tutyinak pedig az otthoni cipőt, mamuszt.

Nagymama nem Őcsényből származott, sőt nagypapával sem ott házasodtak, hanem Kunszentmiklóson, anyu is ott született (vasutasgyerekek így születtek, nagymama a Keszőhidegkút-Gyönk, anyu pedig a Kunszentmiklós-Tass állomásépületben). Gondolom, akkoriban a vasutas dédapám éppen ott szolgált, azután kerülhettek Őcsénybe. Talán dédapámat  végül odavezényelte a vasút családostul, nagymama többi, még nem házas testvérével együtt, utána pedig már nyugdíjba ment és így ottmaradtak, a késői rokonságból ma is élnek ott néhányan. Hogy miért nem meséltek nagymamáék arról, hogyan kerültek erre vagy arra a vidékre, fogalmam sincs. És miért nem kérdeztem, amíg még lehetett? Volt rá idő elég, legalábbis nagymamám esetében, aki kilencven évet élt, bőven kérdezgethettem volna.

Hogy apámtól mit kérdezhettem volna az óbecsei gimnáziumról, vagy ő mit mesélhetett volna, fogalmam sincs. De amikor megláttam a filmben az épületet, valami furcsa hiányérzetem volt, mert semmit se tudtam róla – pedig hát ugyan mit tudhattam volna? És lenne jelentősége? Nem hiszem. De annak, hogy most abban a filmben láttam kívül és belül is, annak mégis lehet legalább valami kicsike értelme biztosan.

2025. február 7., péntek

Robi, a vicces

Robi ma így takarított összes termeimben, ez volt az útvonala.  Például azok a karikák azt mutatják, ahogy körbemászta az asztal és a székek lábait. Valamiért az a mániája, hogy ha szabadon álló szék- vagy asztallábat talál, nem mellette megy el, hanem teljesen megkerüli. Ha valaminek nekiütközik, nem adja fel, még párszor megkísérli lebirkózni, csak ezután indul tovább. Legnehezebben a töltőre talál vissza, bár igyekszem neki minél szabadabb utat biztosítani a dokk közelében, mégis hosszú percekig kering és forgolódik alig egy méternyire tőle, mint akinek fogalma sincs, merre van az állomás. De előbb-utóbb mindig odatalál, és nagy szerencse, hogy nem hallja (bár ki tudja...), miket mondok neki, amíg szerencsétlenkedik. 😀


2025. február 5., szerda

Ki az okosabb?

Eredetileg azt akartam mondani, hogy van, amiről én többet tudok, mint az AI. De mégse mondhatom.
Megkérdeztem tőle, hogy a bácskai Madarasra 1787-től 1789-ig milyen helységekből érkeztek betelepülők, ezt válaszolta:

Madaras községbe (Bács-Kiskun vármegye) 1787–1789 között főként bácskai, dunántúli és  településekről érkeztek betelepülők. A történelmi források szerint a település betelepítése az 1780-as években szervezetten zajlott, főként német (sváb), magyar és bunyevác családok érkeztek. A legfontosabb források alapján az alábbi területekről érkeztek telepesek Madarasra:

Bácska térsége: Bajmok, Szabadka, Topolya és más környező települések.
Dunántúl: Főként Tolna, Baranya és Somogy vármegyéből, ahonnan sváb telepesek is jöttek.
Felvidék: A mai Szlovákia területéről érkező magyar és szlovák telepesek is megjelentek kisebb számban.

Azzal, hogy "...és más környező települések" nem vagyok kisegítve, mert nem derül ki a többi helységnév. Az apai szépanyám miatt a  Felvidék érdekelt volna legjobban, pontos községnevekre lenne szükségem, dehát egyet se tudott mondani. Próbáltam faggatni tovább, mivelhogy ismerek egy helységnevet, ami számításba jöhet, tehát gondoltam, rámegyek arra:

– A Nyitra vármegyei Letničie (Lettnicz, Letenőc) községből mennyien és milyen nevű családok települtek Madarasra?

A Nyitra vármegyei Letničie (régi nevén Lettnicz, magyarul Letenőc) községből Madarasra települt családokról konkrét névlistát az egyházi anyakönyvek és korabeli betelepítési iratok tartalmazhatnak. A 18. század végi betelepítések során a felvidéki magyar és szlovák családok főként mezőgazdasági munkát vállalva érkeztek Bácskába, így valószínű, hogy Letničie lakói is földművesként vagy kézművesként telepedtek le Madarason.

Ha pontos családnevekre és létszámokra vagy kíváncsi, ajánlom a következő forrásokat:
-  itt felsorolás kövekezett a szükséges forrásokról, köztük ez is:
Telepítési és úrbéri összeírások (1780-as évek, 1828-as országos összeírás)

Hát igen, az AI-nak eszébe jutott az, ami nekem nem, az úrbéri összeírások! Ezek fontos dokumentumai voltak a 18. századi ide-oda mozgásoknak, amikor az elnéptelenedett helységeket szándékoztak betelepíteni, lehetőleg minél gyorsabban.  Hogy ennek hol nézhetünk utána, ezt az AI-nak már megtanították, nekem pedig nem. Ennyivel már biztosan okosabb nálam.

Update: persze azonnal nekiestem a Hungaricana-nak, ahol kereshetők a Mária Terézia-féle "Úrbéri tabellák", és sokra ugyan nem jutottam, de a találatok böngészése közben beigazolódott az eddigi feltevésem, hogy szépanyámnak már a nagyszülei is Lettnicz-ben éltek.   Ez is valami, majd egyszer lehet továbbhaladni az évszámokban visszafelé, ha sikerül.



2025. január 30., csütörtök

Ez csak mozi

Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy ahogy öregszik, fizikailag egyre jobban megrendíti az emberi fájdalom és kiszolgáltatottság. Nem tudom, ő hány éves korában kezdte tapasztalni ezt magán, de most az utóbbi években már én is ugyanígy vagyok – igaz, főleg a fiktív történetektől. Az én társaságomban nem lenne érdemes olyan filmet nézni, ahol a szereplőt galádul átverik, megalázzák, vagy szomorú, netán tragikus veszteséget kell elszenvednie – persze ha "jó" a  film, nem valami gagyi – , de olyant sem, ahol a két főszereplő sok-sok szenvedés és kilátástalanság után végre egymásra talál, legyen az szerelmespár,  szülő és gyermek, esetleg testvérpár, na, az a sablonos zárójelenet (pályaudvar, megpillantás, futás egymás felé, összeborulás és hasonlók) nálam garantáltan bőgős lesz. De már azt sem bírom könnyek nélkül, ha egy gyerek őszinte elkeseredéssel zokog. És esetenként még ember sem kell hozzá, elég, mondjuk, egy kutya egy szépen megírt, emlékezetes filmben (például a Hacsi...)

Viszont az is igaz, hogy filmeken a sunyiságot, ostobaságot, undok viselkedést se viselem el, sőt, oda is szólok neki, mert annyira felbosszant. Ilyesmiért némelyik sorozat végleg elássa magát nálam, és le is szokom róla, ha túlságosan idegesítő valamelyik szereplő. 

Ja, nem kell megijedni,  tudom ám én, hogy ezek csak filmek, és  azok csak  színészek! 😄 Sokszor eszembe jut, hogy annak idején ha a tévében valami blőd, huszadrangú filmet láttunk, cselekményében rosszul megírt, nehezen hihető változáson átesett szereplőkkel, hihetetlen cselekménnyel, apám mindig azt mondta: "Na, ilyen is csak a moziban van!" 😊

2025. január 26., vasárnap

Művészi szabadság

Csók Istvánról keresgéltem a neten, és beleütköztem egy leírásba, ami hosszasan foglalkozik a festő őcsényi kapcsolataival. Többek közt azt írja, hogy Csók István az ottani református templomban festette Keresztelő című képét, a szereplőket pedig a helyi hívekről mintázta. De a templom belső terének ábrázolása eltér a valóságtól, például a szószék valójában a túlsó oldalon van, ami a cikkíró szerint a művészi szabadság adta sajátos megoldás.

Művészi szabadság lenne? Odament a festő, beült a padba és felvázolta, amit majd ábrázolni akar, aztán később – már otthon a műteremben – részleteiben is kidolgozta a képet, ez nyilván valahogy így zajlott annak idején. Elképzelhető lenne, hogy nem rajzolta fel a szószék melletti ablakokat, és tévesen úgy emlékezett, hogy ott vannak ablakok? Nem hiszem. Vagy mivel tudta, hogy a szószéktől a másik irányban vannak ablakok, azt gondolta, szimmetrikusan ebben az irányban is vannak? Hát... ki tudja? (Egyébként a hajó mindkét végében van egy-egy ugyanolyan, boltozatos karzat, ez kicsit megtévesztő is lehet). De az tény, hogy a festményen ábrázolt két ablak ilyen elhelyezkedésben csak a másik oldalon van meg, ezt igazolják a mai fotók is, márpedig az 1780-as években épült későbarokk templomot azóta nem építették át.

Szóval, ha nem lenne ugyanilyen elrendezés minden egyes képen, ami erről a festményről valaha készült, azt gondolhatnánk, hogy egy fotós véletlenül elforgatta a képet a  függőleges tengelyén és így tükörképet hozott létre. De ez kizárható, a Nemzeti Galériában az eredeti is ilyen, baloldalt van a szószék, úgyhogy nincs tévedés, Csók István így festette meg. 

Hogy ezt nevezhetjük-e "művészi szabadságnak", arról már lehetne vitatkozni.


2025. január 22., szerda

Mindjárt jobban hangzik...

...ha díjkorrekciónak nevezzük a díjemelést - mondta egy szép napon a naaagy szolgáltató munkatársa. És a többiek hallgattak rá. 

A naaagy szolgáltató pedig rögvest megírta levelét, melyben értesítette az előfizetőt a díjkorrekcióról, majd pedig az utolsó sorban megnyugtatólag odaírta: "A díjkorrekció miatti változással további teendőd nincs." 


2025. január 21., kedd

Mókus

Éppen arra gondoltam, hogy felteszem majd itt a kérdést, szerintetek melyik a legviccesebb szó? Ez azért jutott eszembe, mert számomra a legviccesebb a mókus. Van a hangzásában valami nagyon vidám, ahogy kimondjuk: mókus!  😄

Erre mi történik? Hallom ám a rádióban, hogy ma van a mókusok világnapja. Még a mókusoknak is van! Ahogy megtudtam, 2001 óta ünneplik ezt az állatvédők, akkoriban egy amerikai vadőr javaslata alapján iktatták be a világnapok közé. Vártam, hogy a Google, ahogy szokta, valami jópofa mókusos ábrával egészíti ki a saját logóját, de nem, ma is ugyanolyan, mint bármelyik szürke napon, csak a betűk, semmi más. Nincs ennek a guglinak semmi fantáziája! Pedig még mókusos emojikból is széles választék található a neten, mert a mókus aranyos. Hogy hasznos-e, vagy káros, arról megoszlanak a vélemények, de maradjunk annyiban, hogy aranyos.


2025. január 18., szombat

Közérdekű

Annak, aki még nem regisztrált az új ügyfélkapura, vagy regisztrált, de túl nehézkesnek találja (mert az is!) a QR-kódos vagy a 30 másodpercenként frissülő kódos belépési módot, van már egy sokkal jobb lehetőség. Ugyanis az utolsó (utáni) pillanatban rendelkezésre bocsátottak egy sokkal egyszerűbb megoldást. Ebben az esetben egy emailben kapott kód lesz a kétfaktoros azonosítás második faktora, vagyis bármelyik eszközödön hozzáférhetsz az ügyfélkapudhoz: asztali gépen, laptopon, tableten, telefonon is, bármelyiken, ahol meg tudod nyitni az email fiókodat. 

Hogy erre hogyan regisztrálhatsz, arról szól egy nagyon jó, érthető videó, melyet – bár fogalmam sincs, szabad-e ezt – én bizony megosztok veletek, mert a közérdek az közérdek.


2025. január 17., péntek

Idegen tollakkal...

Akkor tehát folytatom. Az előző bejegyzést nem én írtam, csak a bevezető és a pirossal írt mondatok származnak tőlem. A többi, elejétől a végéig az AI, MI, vagyis a mesterséges intelligencia alkotása.

Az ötlet úgy jött, hogy a blogomban találtam egy korábbi (15 évvel ezelőtti!) öt-hatsoros fejtegetést az életkorról, főleg a saját életkoromhoz való viszonyomról. Na, gondoltam, ebből vajon mit tudna kihozni az AI? Adtam neki egy feladatot: írjon blogbejegyzést, ehhez kapott tőlem három kulcsszót a tartalomra és a hangnemre vonatkozólag. Valamint megkapta az a bizonyos pársoros régi szöveget a blogomból. Ennyi állt rendelkezésére, ebből hozta össze a tegnapi posztot.

Tehetséges kezdő, nem? Persze azok a pirosbetűs megjegyzéseim mutatják, hogy azért az AI nem ember, de főleg, hogy az én fejemmel nem tud  gondolkozni. De ha így halad, pillanatokon belül még akár azt is megtanulhatja.

2025. január 16., csütörtök

Mutatok valamit.

Egyelőre csak olvasd el, beleértve a pirossal írt "reakciókat" is, aztán majd később elmondom, mi ez.

Az én fogorvosom – ahogy mondani szokták – „egyidős velem”. Ez valahogy mindig megnyugtató gondolatként telepedik rám: biztos pont az életemben, aki végigkísér. Mintha egy íratlan szerződést kötöttem volna magamban, hogy ő mindig ott lesz, és vigyáz rám ezen a területen.

És mégis, amikor a saját életemre gondolok, mintha egy teljesen más szemüveget viselnék. A hosszú távú tervek árnyéka szinte azonnal elhalványul bennem. Ha szóba kerül, mi lesz öt év múlva, két év múlva, csak legyintek, és már el is hessegetem a gondolatot. Mintha nem lenne helye a tervezésnek az életemben.  Ez nem jó így sehogy sem.

Miért nehezebb magunkkal tervezni? (Hogy miért? Mert az éveink reálisan mást ígérnek.)

Ez az érzés sokszor elgondolkodtat. Miért olyan könnyű másokról azt gondolni, hogy az életük kiszámíthatóbb, folytatólagosabb, míg a saját jövőm olyan, mintha homokvár lenne egy hullámzó tengerparton? Talán a kor? Az idő múlása? Vagy a bizonytalanság érzése, ami annyira átszövi a mindennapokat, hogy már szinte természetesnek tűnik? (Naná, hogy a kor, és az idő múlása)

Van egy mondás, amit sokszor hallani: „Az időt nem megállítani kell, hanem megtölteni.” De mi van, ha az ember már csak a jelen pillanatban mer gondolkodni? Ha az ötletek, a tervek, a vágyak túl távolinak tűnnek, és egyszerűbb azt mondani: „Majd lesz valahogy.” (Ez tökéletes, pontosan erről van szó!)

Mert az idő…

És itt jön az igazi kérdés: ha most nem tanulok meg tervezni, bízni, hinni, akkor mikor fogok? Ha most nem kezdem el elfogadni, hogy az idő előrehaladása nem csak kihívásokat, hanem lehetőségeket is hozhat, akkor hogyan leszek képes teljes életet élni? (Haha, lehetőségek, teljes élet... katzagnom kell.)

Nem akarom elhitetni magammal, hogy a jövő nem számít. Hogy minden csak a jelen pillanatban ér véget. Nem akarom elhinni, hogy az, aki ma itt van – legyen az a fogorvosom, egy barátom, vagy akár én magam –, ne gondolhatna arra, hogy mi vár még ránk. (Ajjaj, hát pont erre nem akarok gondolni.)

A legnehezebb feladat talán nem is az idővel való küzdelem, hanem az, hogy elhiggyük: van értelme tervezni. Még akkor is, ha az idő néha megtréfál minket. (Minő magasröptű végszó! Csak éppen nem igaz.)


(folyt. köv.)

2025. január 12., vasárnap

Hála?

"Végtelenül hálásak vagyunk, hogy ennyien hallgatnak minket..." - mondja a műsorvezető a rádióban. Miért kellene hálásnak lennie (ráadásul végtelenül)? A rádióhallgató nem holmi jószándéktól indíttatva, jócselekedetből hallgatja a műsort, amiért hála járna, hanem szórakozás, kellemes, tartalmas időtöltés szándékával, és azt hallgatja, ami tetszik neki. Sőt, ő legyen hálás, ha neki nagyon tetsző műsort kapott.

Mit mondhatna a műsorvezető ehelyett? Például: "nagyon örülünk, hogy ennyien hallgatnak minket". Mert ez a lényeg, örüljenek, hogy tetszik a műsor, könyveljék el a sok hallgató jelenlétét az éterben, és kész. Ki nem állhatom a felesleges ömlengést.

2025. január 11., szombat

Komfortzóna

Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre képes. Olvas Hamvast,  pedig semmi affinitása a filozófiához – mert az a valaki szereti és érti Hamvast. Beletanul az asztrológiába, pedig a sültrealista fejével egyáltalán nem tudja elhinni, hogy ha így vagy úgy áll ez vagy az a csillag, akkor az emberek ilyennek vagy olyannak születnek, mégis beletanul valamelyest – mert az a valaki nagyon hisz benne és ért hozzá.   Megismerkedik vadidegen emberekkel, pedig hadakozik ellene, mondván,  bőven elég már annyi, amennyit ismer, de belemegy –  mert az a valaki össze akarja ismertetni velük.

Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre hajlandó,  olyasmire is, ami messzire kiszakítja a komfortzónájából. Ehhez kell az a valaki, aztán úgy harminc év elteltével az ember maga is csodálkozik, hányszor lépett ki miatta a saját komfortzónájából valamikor régen.

2025. január 10., péntek

Interaktív

Ma már minden kiállításnak interaktívnak kell lennie. Adjon interaktív élményt, mondják, mert a látogató azt igényli. Nem hiszem én ezt. A látogató azért megy oda, mert a téma valami okból érdekli. Vagy mert ismeri, vagy mert még nem ismeri, de kíváncsi rá. Netán valami újat akar megtudni. Nem feltétlenül akar változatos élmények kellős közepébe csöppenni, ahol minden villog, zajong, mozog, játszani lehet mindenféle eszközökkel, megfogni, forgatni, lapozni, nyomkodni. Hátha csak látni akar valamit, megismerni valamit, és hátha az lenne számára a legnagyobb élmény, ha szépen, nyugodtan, csendben "átengedhetné magán" mindazt a benyomást, ami a megtekintés, megismerés során éri.

Persze nem mondom, pár évvel ezelőtt egy Arany-kiállításon én sem bírtam ki és megrántottam azt a kart, amivel a Toldi malomkövét virtuálisan el lehetett hajítani, és drukkoltam, hogy milyen messzire repül. 😊 De ez csak egyetlenegy, a látogató gyermeki énjére számító játék volt, a többi teremben, ahogy az kell, kiállított tárgyak és ismertetők voltak, némi hangbejátszással fűszerezve. Nem adott semmivel sem kevesebb élményt, mintha lépten-nyomon minden interaktív lett volna. 

Nemrég láttam egy bejátszást (sajnos már nem emlékszem, hol készült), ahol a múzeum munkatársa azt bizonygatta, hogy bár megszoktuk, hogy egy múzeumban nem szabad hozzányúlni semmihez, de itt el is mondják a látogatóknak, hogy megfoghatják a tárgyakat – ha jól emlékszem, bútorféleségek voltak. Már miért kellene megfogni, kérdem én, miért kellene a régóta gondosan, vigyázva őrzött, feltehetőleg pótolhatatlan, muzeális értékű  tárgyakat fogdosni? Ha csak nézzük, akkor nincs élmény? Hát... elég baj az, ha nincs.

2025. január 7., kedd

Informálnak?

Kaliforniában karácsony előtt kilenc nappal eltűnt egy kutya, keresték mindenfelé, de nem lett meg. Szenteste éjszakáján csengettek, és a kutya ott ült az ajtó előtt. Nagyjából ennyit olvasott fel a bemondó.

És ki csengetett? Egy ismeretlen ember, vagy esetleg a kutya? - tette fel a kérdést a hallgató. De ez már nem szerepelt a hírekben, pedig kellett volna.  Pár nap múlva ugyan több helyen is bemutatták a bejárati ajtó fölé szerelt térfigyelő kamera felvételét, amelyen látható, ahogy a kutya magasra ugrik, hogy a csengőt elérje, de ez a "mellékes" körülmény a híradásokból valahogy kimaradt.

De ugyanígy bosszantó, amikor tévéműsorban csak az első másodpercekben hangzik el vagy  a riportalany, vagy a helyszín neve, és soha többé, az egész kisfilm, riport alatt egyetlenegyszer sem. Aki nem az első másodperctől nézi, annak esélye sincs megtudni, ki beszél. Csak néha meg kellene említeni, vagy kiírni a nevet, az információt, ugye, mert hátha, esetleg, netán felkeltette maga a műsor a néző figyelmét, és akkor nem árt, ha tudja, ki ez itt.

Az információ hiánya, elmaradása, ez nekem vesszőparipám, különösen, amióta így felgyorsult minden, a média is rohan, csak gyorsan, gyorsan, legyen hír, legyen anyag, ömlesszünk a fogyasztó elé minél többfélét, hadd szédüljön bele a rengeteg infóba, a tempótól észre sem veszi, hogy mindenből csak morzsákat kap, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, de mindent felületesen. Ha meg közben netán gondolkodni kezd, akkor hiányérzete lesz, de ki törődik vele? Komoly, tartalmas írásokat szerkesztenek össze úgy, hogy épp a legfontosabb információ nem hangzik el több bekezdésen keresztül, csak majd valahol a vége felé. Például részletesen ismerteti egy épület történetét, már mindent tudunk róla oda-vissza, csak azt nem, hogy hol van, milyen utca, hányas szám alatt, hogy fejben mindvégig el tudja helyezni az olvasó. Ezt – szinte szándékosan – majd az utolsó bekezdés tartalmazza, pedig nem fejtörő játékban akart részt venni, csak ismereteit akarta bővíteni. 

Volt (van) egy jó várostörténeti folyóirat, amit évekig lelkesen olvastam, a havonkénti pontos megjelenése dátumát is számontartottam, hogy időben megszerezhessem, nagyon szerettem. Aztán egyre inkább elharapózott benne az említett stílus, eleinte csak egy bizonyos szerzőre volt jellemző, de később mások is átvették. Ők nem tudják, de ekkor történt az a nevezetes eset, hogy elvesztettek egy hűséges olvasót. Az az olvasó ugyanis szereti, ha normálisan informálják, nem akar egy-két oldalon keresztül találgatni, hogy vajon mire gondolt a szerző. Hát, így jártak, így jártam.

2025. január 4., szombat

Aki keres, talál

Mégpedig könyvet. Évek óta próbáltam rájönni, mi lehetett a címe és főleg, hogy milyen sorozathoz tartozott az a néhány könyv, amelyekre élénken emlékszem gyerekkoromból. Mindenféle érdekes írás volt bennük, ott olvastam például először a lochnessi szörnyről, meg egy bizonyos félelmetes amerikai  szervezetről, és sok egyébről. Mivel ez az ötvenes években történt, már nem tudtam felidézni sem címet, sem kiadót,  de arra emlékeztem, hogy nagyjából mekkorák voltak, és az egyforma nagyságuk miatt arra következtettem, hogy sorozat darabjai lehettek.

Gondoltam, rákeresek az antikvárium oldalon, és mivel gyakorlatilag semmit se tudtam róla, csak tól-ig évszámokkal kereshettem rá, mégis megtaláltam: a sorozat címe Hasznos mulatságok (persze nem a reformkori!), és lám, ott voltak a kötetek, amelyek némelyikére élénken emlékeztem. Például a Pénz!Pénz!Pénz!, meg A nyelvek világában, a Vigyázat, szélhámos – de legjobban a Titkok és talányok címe és  borítójának  színe  maradt meg a fejemben. Hogy majd megrendelem-e legalább ezt az utóbbit, ami gyerekkorom egyik kedvence  volt, még eldöntöm, de érdekes lenne látni, hogy az ötvenes években milyen "titkokat és talányokat" tartottak érdemesnek a publikum elé tárni, de még inkább, hogy hogyan írtak ezekről abban a korban. 

Tanulság: amit nem találsz a neten, az nem is létezik, illetve nem is létezett. 😄 Hát, íme bizonyság, ezek a könyvek nagyon is léteztek.

2025. január 1., szerda

2024. december 26., csütörtök

Nyolcvan évvel ezelőtt

Eredetileg januárig nem akartam már írni. Aztán tegnap megnéztem egy műsort, 1944 karácsonyáról szólt, akkor kezdődött Budapest ostroma. Anyu, aki 22 évesen egy budai bérház pincéjében élte át nagymamámmal és a ház lakóival együtt a hét hétig tartó időszakot, sokat mesélt róla. A vízért gyaloglásáról fegyverropogás közepette, a fekete hajú lányról, aki az oroszoktól való félelmében a kazánházba bújt és  pár nap múlva ősz szálakkal teli hajjal jött elő, a fagyott lóhús elosztásáról, meg a többi szörnyűségről. Húszéves öccse, aki nagybátyám lett volna, az ostrom alatt januárban  a Sashegyen halt meg egy bombatámadásban több katonatársával együtt.

A kor szakértő elemzőin kívül a kor még élő tanúi is megszólalnak, például "az ország geológusa", Juhász Árpád is, aki kilencéves gyerekként lett az egyetlen férfi a családban az ostrom idejére.

https://mediaklikk.hu/video/m5-historia-44-karacsonya/


2024. december 23., hétfő

 Minden kedves olvasónak boldog, békés karácsonyt kívánok!


2024. december 20., péntek

Elvonás

Elektronikus eszközeim szomorú és egyidejű kimúlása gyakorlati és lelki zavarokat okoz nálam. A kényszermozgások,  amikor a tablet szokásos helye felé fordultam, a rádöbbenés,  hogy nincs ott, aztán a nagyhatalmú szolgáltató által véletlenül pont mostanra időzített digitális átállás, ami megkavarta a wifihez kapcsolódást - ez így együtt kifejezetten megnyirbálta a biztonságérzetemet. Mindössze néhány napot jelentett az elvonás, de sok vót ez nekem, csókolom, wifi és Android nélkül, ennyi csapás, hát élet ez így? 

Mindkét régi eszközöm nagyon hiányzik, magam is csodálkozom, mennyire. Legszívesebben azt venném, ha mindkettő valami csoda folytán feléledne, és ugyan szétszereltem őket, de nem tudok lemondani róluk. Pedig nagy kidobáló vagyok, az utóbbi huszonvalahány év alatt hozzáedződtem a kíméletlen selejtezéshez, a három költözés másképp nem ment volna. De ez a két tárgy megérdemelné az újjászületést, és már látom, hogy alkalomadtán  fogok is lépéseket tenni ez ügyben.

Már mindkettőből van másik. Pillanatnyilag próbálom megszokni az egyiket, amit eddig csak elvétve használtam (laptop, fedélzetén Windows 10), valamint beletanulni a másikba, ami vadonatúj (tablet, Androiddal).  Szeretnem is kellene őket, mert tetszik, nem tetszik, velük fogom élni a mindennapjaimat. Még nem szeretem egyiket se igazán, de az összecsiszolódás folyamatban van.

2024. december 19., csütörtök

Kategóriák

Nem tudom rendesen kezelni a blogban a címkéket, pedig ha már kategorizálok, akkor következetesnek kell lennem, mégpedig nagyon. Ehhez képest most már kezd az egész címkegyűjteményem káoszba fulladni, megírok egy posztot és ülök, nézem, ugyan milyen címkét ragasszak rá. Túl sok új címkét nem vezethetek be csak úgy, gondolomformán, mert azokba az "újakba"  nagyon sok régi is beleillene, és kész a kavarodás. Átgondolni és következetesen átkategorizálni akkora munka lenne, tekintve az évek és bejegyzések mennyiségét, hogy meg se merném kísérelni, képtelenség lenne végrehajtani.  Abbahagyni a címkézést, ez se igazán jó megoldás. Így aztán marad ez a konfúz, következetlen kategóriagyűjtemény, és majd ugyanígy gyarapszik, szaporodik tovább. Ahogy lesz, úgy lesz, ennél nagyobb gondom sose legyen.
Árva magyar blogger siralmai című szösszenetemet olvasták.


2024. december 18., szerda

Vessenek a mókusok elé...

... de én nagyon jól szórakozom a Paramount-reklámon, ami a karácsonyi napokon majd látható filmeket ajánlja. A háttérzene  aktualizált  szöveggel a Csendes éj dallamára,  a rengeteg filmből összevágott másodpercnyi részletek összefűzve, stb., de a legjobban minden alkalommal a végét várom, amikor (azt hiszem)Ryan Gosling hátrafordulva ideszól: kuss legyen!

Hát, bocs', jelenleg ez a kultúrszintem. 😌 De nyugalom, ezek közül egyetlenegy karácsonyi filmet sem fogok  megnézni.

 

2024. december 17., kedd

Tárgyak bosszúja

Előállt a szokásos helyzet, amikor egymás után romlanak el a tárgyak. November elején a régi laptop vált használhatatlanná, igaz, nyolc évnyi munka után. Két héttel ezelőtt a kenyérpirító kezdett hangosan zúgni, morogni, még jó, hogy lángot nem lövellt magából, de ez is bőven ledolgozta már a szolgálati éveit. Most pedig néhány heti haldoklás után a tablet lehelte ki lelkét teljesen, ő négy éves múlt az idén, és mondhatom, bármelyik elektronikus eszközömnél sokkal erősebben igénybevettem, keményen megdolgoztattam.

Ezek közül a kenyérpirító érdekel a legkevésbé, bosszantó, hogy elromlott, de könnyen pótolható. A tablet életmentő volt három évvel ezelőtt, amikor hosszú hetekig, sőt hónapokig  csak rá számíthattam mint elektronikus eszközre. Akkoriban csak amolyan római módra, félig fekvő stílusban tudtam netezni, ez pedig kizárólag a tablettel volt megoldható (a telefon túl pici betűs a folyamatos olvasáshoz, íráshoz). De a laptop, az bosszant legjobban. Volt rajta egy normálisan működő operációs rendszer, pár éve cseréltem az akkumulátorát és a töltőjét, azóta remekül szuperált, tehát elektronikusan nem volt vele semmi gond, mechanikus romlás okozta a vesztét, és ez sokszorosan is dühítő. Megvárom a januárt, aztán eldől a sorsa, de ilyen könnyen nem mondok le szegényről. 

Egy szó mint száz, három a magyar igazság, most már megvolt a három, köszi, ha lehet, több elromlás már ne legyen.

 

2024. december 16., hétfő

Reklám az egész világ

Az idei karácsonyi reklámfelhozatal valami lehangolóan silány.

A legújabb, ahol a kakas-tyúk pár meghatottan nézi a karácsonyfa alakú szénabálát (vagy mit), amelyet nem tudom milyen fajta borzasztó kinézetű repülő rovarok szállnak meg, és  a fe... potrohuk világít mint megannyi karácsonyfaizzó.
És ezen érzelmes jelenet egy csirketenyésztő telepen zajlik, ahol, mint tudjuk, a baromfikat kifejezetten a hamarosan esedékes leölésük céljából tartják. Halálraítélt szárnyasok meghitt karácsonya... óriási ötlet. Annyira szeretnék némely reklámötletgazda fejébe belelátni – bár valószínűleg addig jó nekem, amíg nem látok bele.


2024. december 15., vasárnap

Töpreng

Azért az mindig rosszul hangzik, amikor az ember azt mondja: "én már  elég   öreg vagyok, hogy...". Van ebben egy adag megengedés is, meg lemondás is, attól függ, miről van szó éppen, amikor ezt mondom vagy gondolom. Ami engem illet, a saját koromhoz sehogy se tudok viszonyulni, illetve ahogy viszonyulok, az nem tetszik. Nem akarom elhinni, hogy annyi vagyok, amennyi, pedig le se tagadhatnám, mert látszik, viszont  lélekben nem érzem magam annyinak. Valahogy megrekedtem a negyven évvel ezelőtti bensőmnél – persze az utána következő negyven év tapasztalatai, netán bölcsessége nélkül.  Vajon van-e már bölcsessége az embernek, amikor elér ide a hetven-nyolcvan közé? Mindenképpen, alapértelmezetten szerez bölcsességet ekkorra? (Lehetne viccesen példálózni kortársakon megfigyelhető jelekkel, észrevehető-e rajtuk egyértelműen a "bölcsülés", de nem érdemes.)

Nem, nincs születésnapom, a korom anélkül is képes zavarni.

2024. december 14., szombat

Mászóvas

Most láttam, ahogy egy  vasból készült régi szerszámot javítanak. Egy favágóé volt valamikor, két nagy, karomszerű eszköz, amit a lábaira csatolt és ezekkel mászott fel a fára, ha arra volt szükség.

Valamikor én is láttam ilyent, amikor még minden villanyoszlop fából volt (a tetején jellegzetes porcelán szigetelővel), a szerelők azokra másztak fel ilyen lábravalókkal, aminek, mint most megtudtam, mászóvas  a neve. Gyerekkoromban velünk szemben az utca másik oldalán volt egy villanyoszlop, és persze időnként meghibásodott rajta valami. Olyankor jött két ember, az egyik a lábára csatolta a vasakat, azok jellegzetesen hangosan csörögtek-zörögtek, ahogy nekiütődtek mindennek, majd pedig egyiket a másik után beakasztotta az oszlop fájába és csörögve-zörögve elkezdett mászni fölfelé. Persze ha odafent valami hibát talált, kénytelen volt lemászni a szükséges alkatrészért, és újra vissza. Minden alkalommal csodáltam azt az embert, azért is, mert fel mert mászni a magasba, de főleg mert fel tudott mászni! Ez  óriási teljesítmény volt nekem, aki tornaórán is legfeljebb a kötélre voltam képes felkapaszkodni, azt is csak épphogy, de a rúdra soha. Így aztán az a szerelő azokkal a hatalmas vasakkal a lábán az én szememben majdnemhogy szupermennek számított – már persze ha akkoriban ismertük volna ezt a  fantáziaszülte szereplőt. 😄


2024. december 13., péntek

Dekabrista virág

Hittétek volna, hogy a karácsonyi kaktusz neve oroszul dekabriszt (декабрист)? Tegnap akadtam rá egy blogban és hirtelen nem értettem, milyen virág lehet az? De szerencsére fotó is volt róla, a karácsonyi kaktuszról.  Gondolkodtam, hogy vajon miért nevezik így ezt a növényt, mert arról a szóról, hogy dekabrista, csak a felkelés jutott eszembe, hát hogy jön ide az a virág? Pedig logikus: a karácsonyi kaktusz természete, hogy - jó esetben - decemberben virágzik, a december pedig oroszul декабрь. És persze a dekabristák is a hónapról kapták a nevüket 1825 decemberében, akkor tört ki a felkelés. 

Ilyen egyszerű és ilyen érdekes a nyelv működése. Megint tanultam valamit.


2024. december 12., csütörtök

Inkább

Egyre jobban támad minden irányból az ünnep.  Áradnak az unalomig ismételt jelzők, a túlságosan is fülbemászó, sőt (bár ilyen szó nincs) fülbemászott zenék, és aki csak nyilvánosan megszólal, azt hiszi, folyamatosan csöpögnie kell a széplélektől, és csöpög is. Nekem ez még túl korai,   bőven ráérne majd "az" ünnep előtt 1-2 nappal - ha feltétlenül muszáj.

Úgyhogy szabad perceimben inkább gyógytorna videókat nézek. Meg régészeti feltárás videókat. Meg mikrolakás  videókat Japánból. Meg kapszulahotel videókat szintén Japánból. Meg webkamerákat. Persze mindezeket  nem  egymás után egy nap alatt, hanem ahogy éppen ráérek.  Mindent nézek ami érdekel és nem nyomaszt, ez az én szabadságom. 😊


2024. december 11., szerda

A palota

1865-ben ezen a napon adták át ünnepélyes megnyitó keretében a Magyar Tudományos Akadémia  székházát, az Akadémia palotáját.

Már 1831 óta működött az Akadémia különféle bérelt helyeken, de a nemzet ügye volt, hogy végre legyen méltó épülete annak az intézménynek, amely a magyar nyelvet, magyar kultúrát és művelődést szolgálja. Az is fontos volt, hogy közadakozásból épüljön fel az Akadémia háza.

1860-ban kértek terveket akkori neves építészektől, magyaroktól és külföldiektől, hosszadalmasan zajlott a pályaművek elbírálása, mert a döntéshozók sokáig nem értettek egyet az épület stílusát illetően. De végül győzőtt a neoreneszánsz – mármint ami a stílust illeti, és egy berlini építész Fíriedrich August Stüler tervét hirdették ki megvalósításra érdemesnek. A tervezett méretekből valamelyest le kellett faragnia, hogy csökkenjenek a költségek.

Az építkezés 1865-re fejeződött be, az ünnepélyes megnyitó gyűlést december 11-ikén tartották.

A Vasárnapi Újság így tudósított róla:

Decz. 11-én történt először, hogy a tudománynak ez ünnepét azon palota sugárzó csarnokaiban ülték meg, melyet a nemzet lelkes áldozatkészsége emelt szellemkincsei őreinek. E palota, mely legdíszesebb terünk ékességét képezi, be van fejezve s az épület nemes arányai a kedvező térviszonyok folytán, teljes érvényre juthatnak.”

Valóban ékesség volt és ma is az.

A belső udvaron áll egy vadgesztenyefa, a hagyomány szerint még Arany Jánosék ültették annak idején, amikor a főtitkári hivatal melletti lakásban laktak. Szegény eléggé csenevész, főleg ahhoz képest, milyen nagyon idős, de az őt bekerítő épület árnyékában csak nyújtózkodni képes már vagy százhatvan éve.  Olvasom, hogy a jövő évi 200 éves jubileum alkalmából megújul az épület, nagy lendülettel folynak a felújítási munkálatok. Ugyanott azt olvasom, hogy a belső udvarra parkolót és kerékpártárolót terveznek – azonnal a gesztenyefa jutott eszembe. Elférnek-e körülötte az autók,  és egyáltalán: hogyhogy autók lesznek körülötte? Elfér-e, nem károsodik-e a fa a parkoló közepén? Olyan szerencsés voltam, hogy éveken át ültem Arany János szobájában, pont szemben az eredeti cserépkályhával, és az ablakból egyenesen a gesztenyefára láttam. Az udvar nem nagy, a közepén álló fát vajon beleszámították a tervezésbe? Megmondta-e nekik valaki, hogy az nem akármilyen fa? Vajon megmarad-e? Vajon áll-e még?

2024. december 10., kedd

A könyv

Ma tanultam egy új kifejezést: egy könyvél-festővel láttam interjút. Ő olyan festő, aki könyvéleket fest, vagyis könyvek lapjainak éleit, melyek aztán a könyv összecsukott állapotában csodálatos mintákká állnak össze. Elvétve ugyan láttam már ilyen könyveket, de azok mind régiek voltak, és nem tudtam, hogy ez a "műfaj" ma így felvirágzott.

És láttam egy műsort a könyvkötésről, könyvrestaurálásról, könyvművészetről, és ez - mint számomra minden tekintetben kedves téma - odaragasztott engem a képernyő elé. Szeretem a könyveket, még úgy is, ha ma már nagyon ritkán olvasok. Nem bírom, ha a könyvet nem tisztelik. Amikor évekkel ezelőtt a központi könyvtárban bevezették az automata könyv-visszavételt, komolyan mondom, szinte fizikai rossz érzés fogott el, amikor a résen becsúsztatva a visszavitt könyvet, hallottam, ahogy lezuhan. Persze rá a többi, már bedobott könyvre! Nem igaz, hogy ez a művelet nem árt a könyveknek, meg hát egyébként is, könyvet dobálni, már a gondolat is felháborító. Sokakkal ellentétben én nem tartottam jónak annakidején azt a bizonyos "veszíts el egy könyvet" akciót, bár tudom, milyen szándékból született, mégse értettem egyet ezzel a módszerrel sem. 
És az se tetszik, amikor valaki kreatívkodásból már nem használt könyvek lapjait összeragasztja (!) és a borítót, meg a kinyitott könyvmaradványt dekorálja saját kénye-kedve szerint. Ezt úgy aposztrofálják, hogy könyvek újrahasznosítása(!), meg hogy kiselejtezett könyvek így új értelmet nyerhetnek, és hasonló közhelyes magyarázatok is vannak  erre. 

Szerintem pedig könyvet inkább ne hagyjunk sehol, ne veszítsünk el, ne dobáljunk, ne szabjunk át, a könyvet tisztelni kell, még mindig.

2024. december 9., hétfő

Aranyszabály

Azt mondja a mesterember: "A lényeg, hogy kétszer mérünk, egyszer vágunk." 

Bizony! Tudnék mesélni! Kiegészítem: háromszor számolunk, kétszer mérünk,  egyszer vágunk. Egy igazán emlékezetes esetem volt, amikor nem figyeltem és nagyon elszúrtam a "mesterművet". Harmincas éveimben történt. Kétrészes nyári ruhát varrtam, piros-fehér vékony anyag volt, szimpla széles, ezért kicsit trükköznöm kellett a szabásminta helyezgetésével, a felső elejét és hátát is két-két részből terveztem.

Mértem, vágtam. Aztán amikor már mindent kiszabtam, a szoknyát, a blúz elejét és a fele hátát is, kiderült, hogy a másik feléhez nincs anyagom! Álltam a darabok fölött, kerestem, hol a többi anyag, de nem volt. Nem hittem a szememnek. Nyilvánvaló volt, hogy rosszul számítottam ki az anyagszükségletet, nem történt még velem ilyen, mert mindig inkább fél méterrel többet vásároltam, biztos, ami biztos. Csak ebben az esetben nem. Ott voltak a kiszabott részek, egy kivételével, a helyzet pedig megoldhatatlannak látszott, mert a fél hátát semmivel se tudtam volna pótolni.

Csak az volt a szerencsém, hogy pár nappal azelőtt vettem az anyagot, reménykedhettem, hátha van még belőle a boltban, tehát másnap rohantam vissza, és kaptam is. Ekkora baklövés után  ekkora szerencsét meg se érdemeltem. 😊

2024. december 8., vasárnap

Mikulásfalva

Ilyen forgalmas most Rovaniemiben a Mikulás látványosság (vagy minek nevezzem), és gondolom, ez most már így lesz karácsonyig. 

Csak azt nem tudom, hogy ha a Mikulás, azaz Joulupukki most éppen itt turnézik nálunk városról városra - ahogy hírlik -, akkor ott ki szórakoztatja ezt a sok embert? 😊

2024. december 7., szombat

Nem tetszik

Úgy látszik, reklámok ügyében fordítva vagyok bekötve. Van egy, ami mellett tömegével sorakoznak a meghatott kommentek, többen is saját bevallásuk szerint elsírják magukat ezt a reklámot látva. Én pedig értetlenül, pontosabban némi felháborodással nézem a filmecske végét, mert egyszerűen nem értem, hogy az "üzenetet", gondolatot, amit ez a reklám közvetíteni akar, azt miért kellett éppen így, éppen ilyen képi eszközzel kifejezni. 

(Bocs', rejtélyes, tudom, de nem akarom magamra vonni a meghatottak népharagját. Tessék belenyugodni, hogy szerintem lehetett volna más módon is ugyanazt sugallni.)

2024. december 6., péntek

Robot Robi betanul

Ismerkedem a robotporszívóval. Amikor a múltkor kicsomagoltam és feltöltöttem a dokkolóján, ki is próbáltam, de inkább csak annyira, hogy lássam, működik-e. Működött. Aztán amikor visszament a helyére, áramtalanítottam a töltőt, van itt elég elektroszmogot eregető izé nélküle is, ne legyen áram alatt éjszaka. Ennek ellenére hajnali fél ötkor arra ébredtem, hogy mondott valamit. Hogy mit, azt nem értettem, álmomban nem értek elég jól angolul, mindenesetre az áramtalanítás ellenére megszólalt. Na, gondoltam, így nem leszünk jóban, és aludtam tovább.

Legközelebb már kicsit megdolgoztattam és figyeltem, hogyan gurul át a küszöbökön és mászik föl a szőnyegre. Mindent abszolvált, módszeresen surrogott ide-oda, nagyon vicces volt, ahogy a földön maradt kisebb tárgyakat bökdöste, aztán odébbállt. Természetesen lehet egy applikációval is vezérelni, azt még nem tanultam ki teljesen, de megtaláltam a programban a hang kikapcsolása gombot, úgyhogy ezután nem fog megszólalni. Összeszokunk, azt hiszem. 😊


2024. december 5., csütörtök

Ha jobb a régi

Nemrég végleg tönkrement a majd' kilenc éve folyamatosan használt laptopom. Ami a legrosszabb, fizikailag ment tönkre, pedig belül egész jól működött -  mindaddig, míg a műanyag testének egyik nagy alkotórésze teljesen el nem görbült a kijelző zsanérjával együtt. Mivel pedig ez éppen azon a tájon keletkezett, ahol a feltöltés, meg a bekapcsoló van, működésképtelen lett az egész. Látván szomorú állapotját, gyorsan kiszedtem belőle a merevlemezt, mentvén a lényeget. Aztán valamelyest még jobban szétszedtem a gépet, hátha  mechanikusan helyre lehet hozni odabentről, de nem. Elgörbült műanyaglapra nincs gyógyszer. 

Megemésztettem, bánatosan belenyugodtam. Bezacskóztam szegényt, hogy majd egyszer kidobom. Azóta telik-múlik az idő, a roncs ott hever becsomagolva, nekem meg mégsincs szívem kidobni. Már látom, hogy előbb-utóbb rászánom magam és megkérdem a számítógépes szakembert, hogy ha beszerzem a hozzávaló alkotóelemet (lehet kapni!),  összeszerelné-e. Mert akkor olyan lenne, mint az új volt majdnem kilenc évvel ezelőtt. Nem vagyok én ennek a fogyasztói őrületnek az embere, szeretem azt a gépet, még a tapipad érintése is más, mint az újabbnak, hát hadd működjön még egy darabig.


2024. december 4., szerda

Statisztika

Nézem a statisztikát és csodálkozom. Az idelátogatások száma folyamatosan nő, főleg az utóbbi napokban. Mintha a blogvember végére többen találtak volna ide, most pedig, hogy hivatalosan vége a kihívásnak, mintha figyelnék, vajon leállok-e,  vagy írok tovább. Én úgy vagyok ezzel, hogy eleinte azt hittem, megunjuk majd ezt, böcsületből teljesítjük, ha már elkezdtük, de a végére kifulladunk, és boldogan szünetelünk egy darabig, legalábbis ritkítjuk a posztolást. Most meg, hogy vége, igyekszem nem elhanyagolni az írást, mert tapasztalatból tudom, hogy ha gyakran hagyok nagy szüneteket, akkor már tényleg nehezen találok magamra és vissza a bloghoz. Olyankor, amikor már hetek óta nem írtam, mind gyakrabban legyintettem: már mindegy, már ennyi napja meg annyi hete nem írtam, már nem is számítanak rá, már el is szoktak innen, minek írjak, meg már semmi kedvem... És tényleg, akkor már  nem  is volt kedvem írni semmiről, ebből aztán féléves, legutóbb meg kétéves szünet lett.

Szóval, hacsak nem muszáj, nem szeretnék elkövetni megint ilyen hosszú kihagyást, de azért nem kell félni, nem fogok ám naponta írni továbbra is! Csak ha fecsegni támad kedvem, vagy netán magvas gondolatom támad, vagy ha valami engem nagyon érdeklő témát találok – aztán hogy az mást is érdekel-e, majd kiderül.

2024. december 3., kedd

Halmozottan hátrányos helyzet

Rájöttem, miért írok én ide mindenfélét, hol erről, hol arról, hol ilyen témáról, hol olyanról. Hát azért, mert akikkel kapcsolatban vagyok "élőben", azokkal nem tudok ezekről beszélgetni. Nem érdeklik őket a webkamerák, nem jönnek izgalomba attól,  hogy az életet a világ távoli pontjain valós időben láthassák, hidegen hagyja őket a szerelés, a barkácsolás, az anyagok viselkedése, a szerszámok, kézművességből legfeljebb a végterméket értékelik, és persze a legnagyobb baj, hogy egyáltalán nem tudok senkivel, de senkivel megtárgyalni számítógépes témát.  Van, akitől azt se merném megkérdezni, hogy milyen rendszer van a gépén, vagy milyen böngészőt használ. A fészbukot messze kerülik, hiába mondom, hogy csak ésszel kell használni. De azért szeretem ám őket, csak nehéz velük, mivel az engem igazán érdeklő témák mind kimaradnak a társalgásból. 

Ja, és a blogjaink se érdeklik őket. Mondom én, hogy halmozottan nehéz öregkorom van.


2024. december 2., hétfő

Elmarad vagy nem marad el?

Ellentmondásos hírek keringenek az előttünk álló télről. Bizonyos meteorológusok arra figyelmeztetnek bennünket, hogy kemény tél lesz, bár arról nem szólnak, hogy ez most komoly számításokkal megalapozott előrejelzés, vagy csak jóslat annak alapján, hogy egymás után  ennyi enyhe tél már nem valószínű, most már jönnie kell egy komolyabbnak. Aztán más szakértő körök pedig azt hirdetik, hogy ismét hasonlóan semmilyen tél lesz, mint amilyent az utóbbi időben már megszoktunk. Az, hogy Uszty-Kutban pillanatnyilag -34 fok van, számunkra semmit se jelent, mi nem a sarkkör környékén vagyunk, ott náluk jogos a zimankó, nálunk nem. 

Na, most akkor milyen tél lesz? Az ember csak kapkodja a fejét és nem tudja, mihez tartsa magát. Kell majd a nagykabátom? Amit télikabátnak hívok ugyan, de vatelin sincs benne, ehhez képest viszont elég nehéz, már attól elfáradok mindig, ahogy leveszem a fogasról, utálom. Kell majd felvennem sapkát?  Az utóbbi tizenvalahány év alatt eleinte még évente megpróbáltam alkotni magamnak valami fejrevalót, kötöttem, fejtettem, főleg fejtettem, mert nagy lett, kicsi lett, ronda lett, ebben a sorrendben alakult a mű.  Végül sose lett belőlük semmi, maradt a huszonvalahány éve polárból varrt sapkám, amit valamikor 2000 táján budatétényi átmeneti tartózkodásunk alatt készítettem. De mivel azt csak igazi hidegben lehet hordani, nem volt rajtam legalább három éve. Úgyhogy ha szabad kérnem, legyen enyhe tél!

2024. december 1., vasárnap

Kikérem magamnak

Vicces kedvében van a Firefox vagy a Google fordító. Magyarra nem hajlandó fordítani egy oldalt sem, ellenben orosz oldalakon egyből felajánlja a magyarra fordítást. Úgy gondolja, hogy minden más nyelven értek, csak oroszul nem. Lehet, hogy mégse figyel?

2024. november 30., szombat

Blogvember 30.

És igen, megcsináltam! Elégedett vagyok, tényleg. A hónap közepén, meg a múlt héten ugyan volt egy-egy enyhe mélypont, amikor fogalmam sem volt, mi lesz a hátralevő napokkal, lesz-e a fejemben minden napra írnivaló nyersanyag, de aztán valahogy mindig került valami. 

Azok közül, akiket többé-kevésbé rendszeresen olvasok, többen is vállalták a kihívást (bár a kihívás feltételez egy kihívót is, aki ez esetben nem volt, dehát ne akadjunk fenn kicsiségen...), és mindannyian kitartottak, most már lehet mondani, hogy végig. Mindenki másképp csinálta, voltak, akik mindig az illető napot naplózták, mások tematikus bejegyzéseket írtak, esetleg vegyítették ezt a kettőt. Én _ahogy_esik,_úgy_puffan_ módon fogtam fel, tehát tulajdonképpen úgy írtam, ahogy mindig is kezeltem a blogot: ami éppen eszembe jutott, napi eseményről, napi gondolatról, bármiről. 

Az első napok után az volt az érzésem, hogy ez a magunkra kiszabott blogvember nem fogja azt eredményezni, amiért indult, vagyis hogy jobban beleszokjunk a gyakoribb posztolásba, sőt még az is lehet, hogy a hónap végére úgy belefáradunk, hogy utána egy darabig lazítás címén még ritkábban írunk. Mostanra már úgy látom, hogy bele lehet ebbe jönni, még akár kedvet is kaphat hozzá az ember, hogy folytassa, mert annyira megszokja a napi írogatást, hogy rutinná válik. 

Mindenesetre ahogy most elnézem a blogvemberen fellelkesült blogvilágot, azt mondom, hogy korai még temetni ezt a műfajt, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Holnaptól.


2024. november 29., péntek

Blogvember 29.

Elképesztő, hogy szinte már eltelt a hónap!  Holnap vége, és minek lesz még vége, na, minek? Hát a blogvembernek is! Még nem döntöttem el, örüljek-e ennek vagy sem. 😊

Mindegy is, beszélek másról. Akinek eddig is volt ügyfélkapu regisztrációja, gondolom, tud róla, hogy január 16-dikán megszűnik a régi belépés, ezután már  másképpen tudunk majd hozzáférni, és ez különbözik attól függően is, hogy sima pc-n vagy okoseszközön használjuk. Én olyan vagyok, hogy lehetőleg nem hagyok semmit az utolsó pillanatra. Sosem álltam sorba május 20-dikán az adóbevallásomat szorongatva a meghosszabbított nyitva tartással üzemelő postán este fél 10-kor, sosem  a határidő huszonnegyedik órájában adok be határidős dolgot, satöbbi, satöbbi, nekem az a biztos, ha minél előbb túl vagyok rajta. Ezért aztán tegnap nekirugaszkodtam az ügyfélkapunak, kíváncsi is voltam, hogy most akkor mi van, mit kell csinálni, mi is változik benne konkrétan. De főleg a megoldás érdekelt, hogy ezentúl is be tudjak lépni. És nem jutottam semmire.
Ismét megállapítottam, hogy amikor valamin újítanak, az csak rosszabb lesz. Így van a közösségi hálóval is (hogy ne nevezzem nevén), ahányszor változtattak a felületén, mindig körülményesebb lett a kezelése. Így volt már a Windows újabb és újabb verzióinál is, az XP jó volt, még a 7-es is, aztán a 8.1-es már alig állta meg a helyét, a 10-es pedig – éppen azzal birkózom én is – a hetesnél sokkal rosszabb. A 11-esről se hallok sok jót, de azt nem ismerem igazán.
Értem én, hogy biztonságosnak kell lennie az ügyfélkapunak. Egyre több dologhoz  szükséges, egyre több mindent nem is lehet már más úton elintézni, és ez mindinkább így lesz, de egyre több a veszély is. Viszont ha megszűnik a régi, lesznek, akik ameddig lehet, inkább lemondanak az ügyfélkapu használatáról, merthogy az újnak még a regisztrációjához is annyi mindent kell végrehajtani, hogy az embernek az élettől is elmegy a kedve. Így variálni, úgy variálni, ilyen kód, olyan QR-beolvasás, belezavarodsz, mire végigvergődsz rajta. Fel is adtam tegnap, majd máskor újra nekifutok, addig pedig használom azt a rongyos régit.


2024. november 28., csütörtök

Blogvember 28.

Mi mindenre gondoltam ma?

Például, hogy milyen jó lehet legózni. Nekem gyerekkoromban csak Sztahanov fémépítő játékom volt, mivel akkoriban itt még nem létezett a legó. Kicsi koromban ugyan egyszer láttam valami hasonlót, amikor a zebegényi üdülőben, ahol 4-5 éves koromban nyaraltunk, egy kisfiúnak volt valami olyasmi játéka,  azoknak a kockáknak voltak a maihoz hasonló, összenyomkodható bütykei. 

De a zebegényi üdülésre gondolva eszembe jutott az ipiapacs is. Merthogy volt ott több gyerek is és játszottunk, többek közt ipiapacsot. Bár itthon is biztosan játszottam már ezt az utcabeli gyerekekkel, tehát nem akkor találkozhattam vele először, mégis tisztán emlékszem, hogy attól kezdve nem szerettem azt a játékot. Mostani eszemmel úgy magyarázom, hogy talán zavart a feszültség, a megtalálásra várás, és az a pillanat, amikor megtalálnak, ez lehetett az oka, hogy később se szívesen játszottam ipiapacsot.  

Aztán ki tudja, ezzel összefüggésben-e, vagy sem, ma az is eszembe jutott, hogy mennyi minden nincs már meg a gyerekkoromból, vagy legalábbis a régi tárgyakból. A maci, a két babám, miből állt volna megőrizni? Hogy hagyhattam tönkremenni a kamrában a hajas babámat? De nem csak játékok, egyéb tárgyak sincsenek már sehol. A Singer varrógép, a harmónium, a régi, fodros szélű üveg lámpabúra a konyhából. Persze nem lehet mindent örökre megtartani, mégis, miért van az, hogy kifejezetten fáj, ha rágondolok némelyikre? Talán mert az összes, egytől-egyig mindegyik visszahozhatatlan. És mindez csak azért, mert akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor hiányozni fognak.

2024. november 27., szerda

Blogvember 27.

Ma belefutottam egy személyiségtípusokat felmérő tesztoldalba, és csak miután kitöltöttem a hosszú kérdéssort és megláttam az eredményként kijött típus betűjelét, akkor fogtam gyanút, hogy nekem már kijött ez valamikor valahol. És igen, jól emlékeztem, a blogomban egy 2016-os bejegyzésben ugyanezt a tesztet mutattam meg, akkor  az ISTJ-T eredmény jött ki, most pedig az ISTJ-A (itt meg lehet nézni a típusok csoportjait a betűjeleikkel, de az A és T jelentésére nem jöttem rá). Szóval, 8 év alatt nagyjából ugyanolyan maradtam, ami nem nagy meglepetés. 

De azért a végén a szöveges értékelésben találtam rám nem illőt. Mert azt írja:  Gyakran válsz azzá a személlyé, akikhez mások fordulnak, amikor arra van szükségük, hogy valami jól legyen megcsinálva. Az eddigi módszerek iránti ragaszkodásod azonban néha ellenállóvá tesz a változásokkal szemben, még akkor is, ha az alkalmazkodás előnyös lenne.

És ugyanez a tévedés a gyengeségek felsorolásában is:

Ellenáll a változásnak. A megszokott eljárásokhoz való ragaszkodásod hátráltathatja az alkalmazkodást dinamikus környezetekben.
Rugalmatlan gondolkodó. A bevált módszerekhez való ragaszkodásod korlátozhatja az újítást.

Nem, dehogy! Nem ragaszkodom a megszokotthoz, sem a bevált módszerekhez, ellenkezőleg, kíváncsi vagyok az újakra.     

Egy szó, mint száz, ez a teszt nem ismer engem, na. 😃

 

2024. november 26., kedd

Blogvember 26.

Ha én naplószerűen akarnám a napi bejegyzéseket írni, az elég fura eredményre vezetne így estére. Mert általában, és persze jó esetben, semmi különlegesen érdemleges nem történik. De amikor nincs semmi fontos megörökítendő, a gondolatok akkor is jönnek.

Ma például váratlanul felidéztem tanulmányaimból a diftongusokat. Nem, nem őrültem meg, csak hallottam  egy nagyrábéi asszonyt igazi szép tájszólásban beszélni és rögtön arra gondoltam, hogy lám, itt a tipikus példa  a záródó diftongusokra. Fonetika és nyelvtörténet, ezek voltak az igazán engem megragadó területek az  egyetemi évek alatt, és ezekből még időnként fel is rémlik valami. Olyannyira, hogy a nyíló és záródó diftongusokra is emlékszem, és nagyjából arra is, hogy az országnak mely vidékén használják az egyik fajtát és melyiken a másikat. Számomra ma már teljesen haszontalan ismeretek, de  mégis valami megmelengeti ilyenkor a szívemet, ez bármilyen idétlenül is hangzik.
Azt mondja ez az asszony, hogy "öten vótunk testvérek, és sokszor anyám igénybevett, mer' én vótam ötünk közül a legöregebb...", "szerettem is főzni mindig, egész életembe', most is egyet gondolok, akkó' má' én hozzáfogok és csinálom, szívbű', szeretettel csinálom a családnak" – mondja mosolyogva. Aztán megmutatja és elmagyarázza, hogyan készíti a darutollas pulickát(így!), a végén pedig széles mosollyal és kislányos, huncut vállrándítással azt mondja: "úgyhogy... ennyit tudok róla mondani"
Nekem mindig felüdülés az ilyet látni és hallgatni, tényleg.
 

2024. november 25., hétfő

Blogvember 25.

Nézem a friss fotót, ahogy a soproni Ibolya-tó vizén ott úszik egy hattyú. Valaki lekapta és betette, hogy mások is lássák. Jártam arra évekkel ezelőtt, szép hely, én is kattintottam pár képet, sőt tervem volt, hogy egy-egy fotót majd használok rajztémaként. Így mélázok kicsit, a látvány szép, nosztalgia fog el.
És jön a megdöbbenés: egy-két odaillő hozzászólást követően egyszercsak beír valaki valami teljesen mást, közélet, politika témában egy érthetetlen mocskolódást. Egy tájfotóhoz, egy (gondolhatnánk, hogy) végképp támadhatatlan  látványhoz! Meg is kérdi egy olvasó, hogy ez most hogy jön ide, de már mindegy, szét van rombolva az egész, megy tovább az adok-kapok, már régen nem a víz, a hattyú, a fák a lényeg, hanem a vagdalkozás. Azért nagy tehetség kell így szétrombolni mindent, bármit egy ízetlen hangulatkeltéssel. Miért, kérdem én, miért??? 

Két tíz évvel ezelőtti fotóm az Ibolya-tóról vadkacsákkal és fűzfákkal:




2024. november 24., vasárnap

Blogvember 24.

Szegény angol nyelvterületen élők! Nekik még azzal is meg kell birkózniuk, hogy más az írás, más a kiejtés. 
Ez arról jutott most eszembe, hogy egy keresés miatt le akartam írni, hogy language – és nem ment. Megrémültem. Én, aki a munkámban harminc évig ezrével írtam le szövegeket mindenféle nyelven, de tényleg, a különleges karakterekkel író nyelvek kivételével mindenfélét, most meg nem bírom első nekifutásra leírni, hogy language? Sőt, második nekifutásra sem. Végül akkor sikerült, amikor nem néztem oda és úgy írtam le a szót.  Nyilván azért, mert akkor előjött az évek alatt rögzült automatizmus, az ujjaim tudták, hol a helyük, a fejem tudatosan nem. 

2024. november 23., szombat

Blogvember 23.

Sose gondoltam, hogy még tojásbizottság is létezik, de tényleg van, a neve International Egg Commission. Állítólag bizonyos tudósok (gondolom, britek) mintegy bocsánatot kértek a bizottságtól azért, mert sok éven keresztül azt hirdették, hogy a tojás káros az ember szervezetére. De egy ideje kiderült, mennyire fontos a táplálkozásban a tojás, és korántsem árt annyit, mint azt hitték.

Hát igen, az utóbbi 20-30 év alatt én is mindig azt hallottam, hogy a tojás is felelős a koleszterinszint emelkedéséért, ehetünk, de csak ritkán.  Azt hiszem, a 70-es évek végén még nemigen beszéltek koleszterinról, különben nem terjedt volna el akkoriban az a diéta, amit csak a szegedi klinika diétája néven, vagy keménytojás diétaként emlegettek – emlegettünk, mert természetesen én is kipróbáltam. Rettenetes volt, minden napra beosztva minden főétkezés, az első nap 3 x 3 főtt tojással indult, de a többi nap se volt sokkal jobb. Meglepetésemre még ma is fent van a neten több helyen is, meg lehet nézni a részleteket és borzadni. Végigkínlódtam az előírt két hetet, és vártam az eredményt, ami írd és mondd, 3 azaz három kiló súlycsökkenés volt. És persze évekig rá se tudtam gondolni a keménytojásra. Nagyjából ez volt az utolsó eset, amikor ennyire önsanyargató módon próbáltam fogyni. 

Nem tudom, a tojásbizottság megbocsátott-e a tudósoknak a tojás-koleszterin ijesztgetés miatt. De van most egy másik, friss kutatási eredmény is, mellyel végre megoldódni látszik a  kardinális kérdés: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Arra jutottak, hogy tojás akár évmilliókkal korábban már létezhetett, még az első állatok megjelenése előtt. 

Nos, a tojásról  mára elég is ennyi.  


2024. november 22., péntek

Blogvember 22.

Ma hallottam életemben először az indiai  pálmalevelekről vagy sorslevelekről, pedig állítólag ez eléggé közismert misztikus valami. Aki beszélt róla, már évekkel ezelőtt megkapta a "sajátját", illetve annak lefordított tartalmát, és azt mondta, hogy eddig minden bevált, amit abban az ő sorsáról leírtak sok ezer évvel ezelőtt. Ő ugyan azt állítja, hogy mindent csak utólag nézett meg, sosem előre, mert nem akarta, hogy az ott leírtak bármiben befolyásolják.
Hát... tegyük fel, így van, és tegyük fel, mindenki igazat mond, azok is, akik itt és ott Indiában ezt a szolgáltatást intézik, bár nekem azért több sebből vérzik a történet. Ja, és tegyük fel, hogy több ezer év óta tényleg vannak pálmalevelek sok-sok ember egyéni sorsával. És akkor mi van? Akarnám én tudni, akár előre, akár utólag? Előre semmiképpen. Utólag meg már minek?

De én nem vagyok mérvadó, alapból túlságosan realista és szkeptikus vagyok, sose támaszkodtam sem jóslatokra, sem a Ji King könyv útmutatásaira, sem egyéb ilyesmire.


2024. november 21., csütörtök

Blogvember 21.

Tehát ahogy múltkor igértem, nézzük az Emlékműhely embereit. Ez egy igazán profi csapat, kézműves, iparos, minden szakmában elsőrangúan képzett, gyakorlott, szakértő mesterekből állt össze, hagyományos technikákkal dolgoznak és régi tárgyakat javítanak, restaurálnak, szépítenek, újra működőképessé tesznek. Maga a műsor a BBC produkciója, és ők fizetik a mesterek munkáját is. Minden epizódban három, emberek, családok által valamiért nagy becsben tartott, kincsként kezelt, de elhasználódott, vagy megrongálódott tárgy javítására kerül sor. A műhely egy nagy, pajtaszerű épületben van, egy-két környező épület is tartozik hozzá, ezek mind a szabadtéri múzeum (talán skanzennek is nevezhetjük) részei, körülöttük harsogó zöld fű, madarak, fák, gyönyörű környezet.

Ott minden kézműves kiváló mestere a szakmájának, egytől-egyig. Nem tudnám felsorolni sem az összes mesterséget, van köztük minden, fémműves, üvegműves, bútorrestaurátor kettő is, kárpitos, keramikus, bőrdíszműves-nyergesmester, ezüstműves, festményrestaurátor, rádiórestaurátor, sőt még két játékrestaurátor is, akik kifejezetten játékmackókkal és babákkal foglalkoznak, és van egy zenedoboz-restaurátor is.
Valamint van még egy óramester is, Steve Fletcher, ő a kedvencem. Mindegyikük munkáját szeretem figyelni, de Steve, aki eredetileg órás, emellett igazi ezermester is, nem csak órákat hoz rendbe, hanem bármilyen szerkezetet, legutóbb például egy nagyon szép régi bolti pénztárgépet javított meg. Vicces, hogy munka közben mindig két szemüveg van rajta, az egyik feltolva a fejére, és amikor szükséges, leengedi azt is a másik szemüveg elé. Bármit megjavít, pedig sok esetben saját bevallása szerint első látásra fogalma sincs, hogyan működik az a valami, akkor lát olyat először. De rájön, mindig rájön, szétszedi, forgatja az alkatrészeket és kitalálja, mi hogyan működik.
Sok szerszámot örökölt nagyapjától és apjától, akik szintén órások voltak. Azt mondja, nagyon jó érzés, amikor azokat a szerszámokat használja, mert olyan, mintha az ő kezüket fogná. A bőrös-nyerges szakértő a nővére, Suzy, és mindketten úgy vélik, hogy az apai-nagyapai örökséghez a türelem is hozzátartozott, "mindketten nagy türelemmel születtünk a családba."

Időnként egyéb szakmák tudóira is szükség van, például gitárkészítőre, kovácsra, kádárra, ilyenekre emlékszem hirtelen. Erre olyankor kerül sor, ha valami különleges darabot hoznak oda, a kádárt például akkor vették igénybe, amikor egy szétesett kicsi whiskey-s hordót kellett rendbetenni. 

Mindannyian szeretik, amit csinálnak. Minden munkadarabhoz úgy nyúlnak hozzá, hogy javítani akarják ugyan, de mivel az illető tárgy fontos darabja egy család, vagy egyes emberek múltjának, emlékezetének, ezért – hacsak az illető tulajdonos nem ezt kéri – a felületét nem akarják vadonatújnak látszóvá alakítani. A behozott tárgyak tulajdonosaival együttérezve és a régi tárgyak fontosságát, kincs-mivoltát átérezve  végzik a munkát, időnként olyasmi is elhangzik, hogy "munka közben a régi készítőjére gondoltam." 

Nagyon szeretem, hogy rengeteg munkafolyamatot látunk, sokszor egészen közeli képekkel is. Érdekesek a szerkezetek, és láthatok olyan gépeket, eszközöket is, amiket nem is ismertem, vagy közelről sosem láttam, ezt nagyon élvezem. Szeretem látni a munkafolyamatokat, közben az illető mesterember magyarázza is, mit miért tesz, milyen anyagokkal, eszközökkel dolgozik és pontosan látszik, hogyan alakul a munkadarab. Előfordul, hogy valami megzavar a műsor közben, emiatt nem látom folyamatosan minden percét, ilyenkor képes vagyok visszanézni másnap (szerencsére bizonyos ideig lehet), hogy értsem, mit hogyan oldott meg az illető.  Tudom, nem vagyok normális, ez nálam valami fura bekattanás, dehát én már csak ilyen vagyok, és már ilyen is maradok, úgy látszik. 😁

Abbahagyom, bár még hosszan tudnék mesélni sok mindenről. Kár, hogy a neten nem lehet egész epizódokat megnézni, legfeljebb párperces részleteket egy-egy tárgy javításáról. Sőt az értékes régi tárgyakról felvételek sincsenek, legfeljebb ha a gyártó vagy márka nevét tudja az ember, akkor nem ugyanazt, de hasonlót találhat.  De a műsorról, a szereplőkről rengeteg információ van mindenféle oldalakon, mert hazájában a sorozat még most is megy, új részekkel, és nagy elismertségnek örvend még a királyi család körében is. 

Csak mutatóban néhány érdekes tárgy: sorrendben az első egy Coats-óra egy városka iskolájának falán, a második egy gyönyörű és érdekes guruló óra, ami egy 17. századi Dent-óra másolata, a harmadik egy Eames-szék, faanyaga brazil rózsafából készült, a negyedik pedig egy viktoriánus kori mahagóni-rattan bölcső.