Mire jó az AI...

Fogalmam sincs, miért nem lehet a kórházi zárójelentéshez ugyanolyan egyszerűen hozzáférni az eeszt-n, mint bármelyik lelethez. A zárójelentés nem számít titkos dokuentumnak, hiszen a távozás napján kézhez kapjuk papíron, kinyomtatva, tehát ez nem indokolja, hogy a felhőben a betegdokumentumok közt nem találjuk. Ami engem illet, amit csak lehet, szívesebben nézek meg elektronikus formában, mert nem kell hozzá szemüveg, nagyítható, és nem kell lapozgatni az oldalakat, mert az én két zárójelentésem például egyenként négy-négy oldal. 

Mondtam magamban, az nem létezik, hogy nincsenek fent a felhőben, megkérdezem én az AI-t. És megkérdeztem. És azonnal dobta is ki a választ: van a felhőben egy számomra eddig ismeretlen menüpont, az Ellátások, oda kerülnek a zárójelentések. Megfejteni se próbálom, miért oda és miért nem a betegdokumentumok közé. 

Még egy mai felfedezés: a rehab zárójelentésem végén van egy táblázat, minden sorban ugyanaz a betűszó: FIM. A cellákban számok.  A betűszót nem értem, tehát  nekem, laikusnak az egész egyáltalán semmit sem mond. Igaz, az egyik nővér egyszer említett valamilyen táblázatot, amiben ők feltüntetik, mennyit "fejlődött" a beteg a rehabon töltött idő alatt, de én csak felületesen figyeltem arra, amit mondott. Most viszont eszembe jutott, hogy talán ez itt a kimutatás az én előrehaladásomról. Úgy, ahogy volt, betettem a táblázatot az AI-nak szóló mezőbe, nem magyaráztam semmit, nem kérdeztem semmit, hátha anélkül is tudja, mi a dolga. 

És tudta! Úgy elmagyarázta a rubrikákat és az értékeket, hogy jobban se kell, mindent megtudtam,  amit a betűszók fedtek, és felfedte a számok jelentését is. Mindezekből pedig a végén kifejtette, hogy a rehabilitációs folyamat mennyire volt sikeres (spoiler: nagyon). 

Röviden idézek a magyarázatából, csak hogy érthetőbb legyen, miről beszélek:

FIM (Functional Independence Measure - Funkcionális Függetlenség Mérője) egy nemzetközileg elismert pontozási rendszer, amelyet a rehabilitációs folyamat során használnak a betegek önellátó képességének és funkcionális függetlenségének felmérésére.

A FIM skála összesen 18 tevékenységet vizsgál, amelyek két fő csoportra oszlanak: motoros (mozgásszervi) és kognitív (megismerési és szociális) funkciókra.

A szociális-kognitív képességek kategóriája kifejezetten azt méri, hogy a páciens hogyan képes kommunikálni, beilleszkedni és interakcióba lépni másokkal a mindennapok során.

És akkor az értékelés az én számadataimról:

Összegzés:

A mindennapi alapvető testi szükségletek ellátása a súlyos függőség határáról elért a szinte teljes önállóságig (enyhe függőség, pl. csak a nehéz kádba szállásnál kell figyelni rá)

A teljes teszt maximuma 126 pont. Az itt jelzett 106 pont nemzetközi szinten is azt a kategóriát jelenti, ahol a beteg biztonsággal hazabocsátható otthonába, mert a mindennapi életben (szellemileg és fizikailag is) képes gondoskodni magáról.

Összességében ez az eredmény a rehabilitációs osztály egyik legsikeresebb forgatókönyve: a páciens megőrizte a tiszta szellemi épségét, a teste pedig sikeresen utolérte a gondolatait. Az adatok alapján a beteg otthoni ellátása lényegesen könnyebb lesz, mint a kórházba kerülésekor. 

Na, tehát papírom van róla, hogy megőriztem a szellemi épségemet - bár ez időnként veszélyben forgott - és jobban vagyok, mint a rehabra kerülés idején. Örülök, hogy a számadatok is ezt mutatják, végülis ezért töltöttem ott azt a három hetet. 

Évának

Sopron, Ibolya-tó vadkacsákkal, szomorúfűzekkel 2014-ben

És a templom a szomszédban

Újraértelmezés

Nagyon régen történt, talàn nyolcadikos lehettem, vagy elsős a gimiben. Egy délután  valami okból, talán csak a biciklizés kedvéért elmentem anyu munkahelyére ês onnan együtt jöttünk haza. A vasúti átjàrónál vàrnunk kellett, álltunk a lezárt sorompó előtt és beszélgettünk, nagy hévvel meséltem valami aznapi eseményt, és amikor azt mondtam, "nekem az a vêleményem...", anyu ezt vágta rá: "neked csak ne legyen vêleményed!" 

Neked csak ne legyen véleményed! Ma is hallom a mondat dallamát, örökre belém ivódva csattant: neked csak ne legyen véleményed! Megütközve hagytam abba a mesélést, màr nem volt értelme a sztorit folytatni. Ma már fogalmam sincs, milyen jellegű történet volt, miről szólt, miről lett volna nekem az a bizonyos vêleményem, mindenesetre ott azonnal abbamaradt az egész, visszafogtam a véleményem kifejtését és az teljesen feledésbe  is merült.

Abban a pillanatban és utána még êvtizedekig úgy értelmeztem anyu mondatát, hogy anyám nem engedi, nem akarja, nem tűri, hogy nekem saját véleményem legyen és  ezt a meggyőződést tápláltam, vittem tovább úgy hatvan éves koromig, 

Akkoriban egy véletlen folytán pár hónapig alkalmam volt rendszeresen beszélgetni egy orvossal. Belgyógyász volt, háziorvos, nálam idősebb doktornő. Egyszer szóba került a fent említett eset, elmeséltem, levontam belőle a saját következtetésemet, és ekkor a doktornő elgondolkodva azt kérdezte: "Nem gondolja, hogy az édesanyja akkoriban csak meg akarta védeni attól, hogy elhamarkodottan olyasmit mondjon mások előtt, amiből baja lehet?" Ki is fejtette, hogy  a kor, az 50-60-as évek enyhén szólva sem kedvezett a nyilvános véleménynyilvánításnak.

Erre addig sose gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy így értelmezzem anyu szavait. Akkoriban még meg is kérdezhettem volna őt, de szinte biztos, hogy nem emlékezett volna az esetre. Hiszen hogy is tudott volna felidézni egy semmitmondó, jelentéktelen pillanatot ott a lezárt sorompó előtt (rajta a táblával: 20 percen túl is zárva tartható), ahogy állt kettesben a tizenéves lànyával, aki éppen valami  nagy-nagy véleményt hangoztatott, ő pedig valami okból gyorsan véget vetett a heveskedésnek. Hogy valójában miért? Ki tudja azt már? 

De történelmi szempontokat figyelembe véve akár újra is értelmezhetem a szavait.

Kényszercselekvés

Lelkiállapotomat legjobban az jellemzi, hogy az élelmiszerszállítmány érkezése után azonnal be kellett falnom tizenöt usque húsz darab PomBãr macit. Még szerencse, hogy XXL csomagot rendeltem.

.......................

Olyan jó, hogy megőrizted a humorodat! - mondták nekem többen is az elmúlt hetekben. Ja, olyan jó, tényleg...  #fanyarmosoly

Pusztulás

Öt hétig voltam távol, és hogy ezalatt mi történt a kerttel, az egyszerűen megdöbbentő. A lombhullató fák levelei megbarnulva zörögnek, már ami megmaradt belőlük. A boglárkacserje meghalt.  Az aljnövényzet kb. úgy néz ki, mint október elején szokott, amikorra már minden növekedés leáll. Egyedül a borostyán tartja magàt, annak nem árt semmi, sem az aszály, sem a negyven fok. 

Miért is nem cseverészek?

Van, aki azt hiszi, boldogan lógázom a lábam, mert végre itthon vagyok, valamint unalmamban hívogatom barátaimat, ismerőseimet (és üzletfeleimet...), más dolgom sincs. De, van, nagyon is. Minden lépést meg kell terveznem, és minden lépés kb. tízszer lassabban kivitelezhető, mint egy normális embernél. Ezen kívül minden műveletet meg kell terveznem, hogy bevihessem a szobába a reggelinek valót, hogy kivigyem az elmosni valót, hogy lehetőleg ne újabb és újabb gyaloglással oldjak meg mindent, hanem "összeszervezzem", amit csak lehet, stb. stb. 

Ezért aztàn amikor régi ismerős azt kérdi, hogy "most büntetésből nem hívsz?", akkor kis híjàn leordítom a fejét a messengeren, mert szemrehányásra tényleg semmi szükségem, amikor azt se tudom, hova kapjak - persze mindent csak lassan, mert kapkodásból a jelen helyzetben semmi jó nem származik. 

Egyes szám első személyben

Ettől kezdve ismét így írok, egyes szám első személyben. Hogy a legelső kórházi bejegyzésnél önkéntelenül,  majd pedig a többinél már tudatosan miért használtam az egyes szám második személyt, azt egy pszichológus nagy élvezettel elemezné ki, de azt hiszem, ezt még nekem is sikerülne megfejtenem. 

Szóval, tegnap jöttem haza, itthon vagyok. Emberi méltóságom maradék morzsáit igyekszem összekapirgálni, egyelőre hozzá se nyúlok a kórházi cuccokhoz, pedig előbb-utóbb rákényszerülök, a végtelenségig nem kerülgethetem a kis bőröndöt azon a széken, ahová a mentős csupa jószándékból letette. Igyekszem nem gondolni Katira, vajon hogy jönnek ki a helyemre került szobatárssal, és Csillára, akire jövő héten valami bonyolult kézsebészeti beavatkozás vár, valamint hogy a nővérek hogyan bírják elviselni a pár napja odakerült, rettentően nehéz beteget. 

Majd elmúlnak ezek a gondolatok, olyan ez, mint amikor otthagyván a tanári pályát egyik napról a másikra az új, nyolctól fél ötig tartó munkaidőben az első hónapokban negyvenöt percenként önkêntelenül ránéztem az órámra: nyolc negyvenötkor, kilenc negyvenkor, tíz negyvenkor (előtte volt a 15 perces nagyszünet), tizenegy harmincötkor, tizenkettő harminckor. Mindig pontosan akkor, amikor az órákról kicsengettek, félelmetes volt, de tényleg így történt. Hát... nagyon remélem, hogy a kórházi gondolatok nem tartanak majd hónapokig. Bár ma hajnalban, amikor felébredtem, kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy nem kell vigyáznom, hogyan mozdulok, hogy lehetőleg zajtalanul tegyem le a lábamat, mert senkit sem zavarok, egyedül vagyok. Felemás érzés volt.

Tehát szoktatom magam az új élethez.

Sebesség

Nem érzed elegendőnek a sebességet. Hiába mondja jóval fiatalabb betegtárs, hogy "Ági néni úgy hasít a folyosón, mint egy Audi," szerinted túl lassan haladsz. 

És akkor a félelmeket még nem is számítod bele. A félelmet, amikor el kell engedned a keretet mindkét kezeddel. Mert, mondjuk, fogat mosol, vagy vizet eresztesz egy flakonba, vagy elmosod a poharadat, evőeszközödet - és ezek a tevékenysègek otthon csak sokasodni fognak. 

De a lényeg, hogy amikor az elbocsátás előtti kontrollon a doki félve kérdezi, hogy "fel tud feküdni a vizsgálóágyra?", nagy sikert aratva pattansz fel, minden emelést, hajlítgatást jól csinálsz, tehát megszületik az ítélet: hazamehetsz, sőt a vérhígító injekciót is el lehet hagyni. Ezek egyenként is örömhírek, együtt pedig igazi boldogság.

Éjszaka mínusz három

De ha ez az éjszaka elmúlik, már csak kettőt kell itt aludnom - mondod magadban, amikor ájulásszerű álmodból felébredvén konstatálod, hogy nemhogy nem hajnalodik, de még éjfél sincs. Elkezded tapogatni az agyonhasznált (nem te, hanem sokan), agyoncsomósodott párnát, van-e rajta viszonylag száraz folt. Találsz egyet, odafordítod, talán elég lesz a fejednek addig, míg át nem lucskosodik az is. Vetkőzöl, levetsz mindent, ami vizes. Kiteregeted, ahová tudod, keresel szárazat, de csak minimális ruhadarabot veszel fel, nem érdekel, ki látja. Reméled, hogy az a fura pasas a férfi kórteremből, aki teljesen indokolatlanul (a folyosó zsákutca, nem vezet sehová) néha elsétál az ajtó előtt, ezentúl is csak bebámul, de nem jön be. 

És elkezdődik az éjszaka második fele. Még nem tudod, hányszor fogod ugyanezt végigjátszani hajnali négyig, de elárulom: még kétszer. 

Péntek

Amikor felmerül a hazabocsátás reménye, és a fiatal doktornő győzködni próbál, hogy nem szerencsés a pénteki hazamenetel, mert hétvége, egyéb, és kiejti a szót, hogy akkor tizedikén hétfőn, feljajdulsz. Hétfőn??? Hogy én még egy hétvégét a negyven fokban itt? Nem létezik, mondod, mire ő: "na de hétvégén teljesen egyedül lesz! " "És hétfőn ugyanúgy teljesen egyedül leszek" - válaszolod, erre jön a megfellebbezhetetlen érv: "dehát hétfőre már lehet intézni szociális gondozót!" Majdnem azt mondod rá,  hol él, doktornő? De nem mondod és nem is világosítod fel, hány papírt kell kitölteni, aláíratni (valakinek), elvinni (valakinek) ide-oda, mire egyáltalán remény van a gondozóra, ennek az átfutása, különösen így nyár közepén több hét. 

Ezt mind nem mondod, csak megkötöd magad olyannyira, hogy végül az ifjú doktornő azt mondja a nővérnek: "írjuk be péntekre, mert itt fog nekünk sírni egész hétvégén...", élénken helyeselsz, bizony, itt fogok sírni, nevettek, mindenki belenyugszik a péntekbe mint végső dátumba. Te ugyan csalódott vagy, mert legalábbis csütörtökre számítottál, de már mindegy, majd kibírod valahogy. Vághatod a centit. 

Dresszkód

Amikor hajnali ötkor a folyosón szembejön egy felül pólós, alul pelenkabugyis férfi, szemed se rebben, ő udvariasan köszön, visszaköszönsz neki, sőt előreenged, mondván: "hölgyem, jobbkéz szabály...". 🤗

A türelem utolsó morzsái

Eleged van. Utálod az estéket, amikor minden kórteremben síri csend van. Fekszenek, ülnek, olvasnak, telefont nyomkodnak, de nem beszélgetnek. Este nyolc után már szinte senki sem mozdul, esetleg egy bàtor rollátoros vagy járókeretes csattog végig a folyosón. Este nyolckor nem bírsz lefeküdni, minek? Hogy éjfélkor felriadva azt gondold, vége az éjszakának? 

Húzod az időt legalább tízig, ami már jogos időpont a nyugovóra térésre, elhelyezkedsz. Ha nem kezdesz el gondolkodni, van esélyed az elalvásra. De ha gondolkodni kezdesz... véged van. A szék, ami tizennégy éve van azon a helyen, de most majd nem tudsz tőle az ablakhoz menni. A fürdőszoba ajtaja, amin vagy befér egyenesen a járókeret, vagy csak oldalazva tudsz majd bemenni - anyu milyen profin tudott oldalazva bevágtatni a bicskei keskeny fürdőszobaajtón! Hogy veszel ki majd a hűtőből bármit és hogy viszed a konyhapulthoz, meg a tűzhelyhez? 

Tudod, hogy egy jó darabig járókerettel fogsz otthon közlekedni. Mert hiába lengetik meg előtted a két könyökmankós betanítást, nem akarod. Bizonytalannak látod, két láb, ami oda megy, ahová akar, még nézni is rossz, ahogy sorstárs próbálkozik vele, nem, nem kell könyökmankó! Örülsz, hogy a négylábú keretet viszonylag biztonságosnak érzed. Igaz,  hogy időnként rémképek gyötörnek arról, hogy a keretben állva hátrabillensz és elesel. 

Eleged van. Haza akarsz menni, minél előbb haza.

Szentségtörő párhuzam

"a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este" - minden éjjel ez jut eszedbe, amikor a nyitott ajtókon kiáramló horkolás, szuszogás, álomban-felsírás neszeit hallgatod. Nincs szögesdrót, nincs tölgykerítés, se barakk, mégis valahogy barakkban, rabként elzárva létezel, persze, saját érdeked, ezt az eszeddel tudod, de ha lehetne - és ha képes lennél rá - legszívesebben azonnal kimennél az ajtón, felszállnál a buszra és meg se állnál hazáig. A "búvó otthoni táj", pontosan odáig.

Monday

És a hangulat kezd javulni, amikor a hatodik napon hajnalban tapogatod a derekad alatt azt a kis fémvégű csövet, találgatván, mi ez, ez eddig nem volt itt - csövek jönnek ki belőled innen-onnan, de ez új. Aztán rájössz, hogy a falból lelógó usb-töltö vége az. Attól, hogy felröhögsz, jobban indul a hét. 

Baj

Bevisznek este, másnap virradóra már ágyba is tesznek. Nem tudsz aludni, de  aztán felvirrad a reggel. És indulnak a napok.

Az első napon még várakozással tekintesz előre, meglátjuk, mi lesz. A második napon tovább várakozol. A harmadik napon megoperálnak, kibírod, este még fájdalomcsillapítót se kérsz, merthogy "annyira" nem fáj. A negyedik napon jön egy tüneményes gyógytornász lány, elmondja a tilalmakat, elkezd mozgatni, megismerkedsz a járókerettel, igaz, csak a beléje állás erejéig, de ez is több a semminél, reményt csillant fel szemed előtt.

Az ötödik napon elkezd kicsúcsosodni, összegeződni és valami fortyogó masszába összeállni az egész, minden szörnyűségével és megoldhatatlannak látszó nehézségével együtt. Az első-második napon még rendelted otthonra a járókeretet, szervezted hozzá a szomszédokat, kicsomagolni, bevinni, hogy mire majd... akkor ott legyen a lakásban. De most az ötödik napon már nem érdekel semmi. Tegnap még leveleztél, videót néztél, számolós játékot játszottál, de ma már nem érdekel a tablet sem. Márpedig ha már a tablet sem, ez már a vég. Pedig tegnap felfedezted, hogy nem kell a mobilnetet fogyasztani, hanem vendégként lehet csatlakozni a wifihez minden további nélkül! De a sok kellemetlenség, ami az ágyhozkötött betegléttel jár, és a teljes kiszolgáltatottság elfed mindent. 

Úgyhogy kedves kortársaim és fiatalabbak, mondjuk, ötvenen túl: ne essetek el, vagy ha mégis, ne a combnyaktörés erejéig! Mindnyájunk rémálma, és teljes joggal.

Amikor az AI-jal társalgok oroszul

Ez már a vég, ha a mesterséges intelligenciával oroszul kezdek kommunikálni - ámbár, meg kell mondanom, igen hasznos, nem csak ismeretszerzés, hanem nyelvgyakorlás szempontjából is.

Hogy a jakutföldi Lenszk város ikonikus terén az egyik régi kétszintes házat most miért bontották le és mellesleg mi volt a funkciója, amikor még állt, ilyesmiről faggattam, micsinájjak, ez érdekelt, na. Aztán közben az egyik kérdést direkt magyarul tettem fel, hogy vajon átvált-e, de nem, továbbra is oroszul válaszolt, pedig értette a kérdést. Vicces volt, mintha azt gondolta volna,  ne kóstolgass, nem versz át, dolgozz meg érte, ha tudni akarsz valamit.

Meg is tudtam. Az a ház, ami a Trojka szobor terének keleti oldalán állt, a folyami kikötő hivatali épülete volt - eddig. Nemrég lebontották és a helyén park lesz, mindez pedig a tér és környéke "zöldítése" jegyében. Virágágyások, fák, szökőkutak, padok, ezeket ígérik, és a tervek szerint így majd egészségesen  összekapcsolódik az eddig eléggé kihasználatlan nagy tér a Léna folyó rakpartjával. 

Lenszk egyébként - legalábbis Lenszkként - viszonylag fiatal város,  helyén a 17. században még postaállomás volt, a város kialakulását pedig a környezetében felderített hatalmas gyémántlelőhelyeknek köszönhette. De ez már egy másik mese. Mint ahogy a Léna se akármi, Kelet-Szibéria legnagyobb folyója a maga négyezervalahányszáz kilométeres hosszúságával és 10-20 kilométeres szélességével. Októbertől májusig képes két-háromméteres jeget növeszteni, ami aztán az olvadás idején hatalmas torlaszokban vonul lefelé.

Nemrég még ilyen volt a Trojka tér, háttérben a folyami kikötő hivatali épülete, aztán a másik képen a mai felvétel a ledózerolt ház hűlt helyével.

És éppen most, éjjel fél egy tájban ilyen, mert itt a fehér éjszakák ideje:

Képzelt riport magammal

- Most akkor már nem is fogsz írni?

- Ha én azt tudnám! Nem terveztem előre ilyen hosszú szünetet, de így alakult, aztán ahogy telik az idő, egyre nehezebb visszaállni.

- Esetleg az is felmerült, hogy végleg abbahagyod?

- Ez már annyiszor felmerült az évek folyamán, de mindig elhessegettem a gondolatot - hogy miért, pontosan nem is tudnám megmondani. Régebben úgy gondoltam, nekem magamnak hiányozna, ezért aztán újra és újra folytattam. Ma már egyáltalán nem hiszem, hogy hiányozna.

- Profilváltásra nem gondoltál?

- Ó, dehogynem, sokszor. Időnként voltak a "főblog" mellett tematikus blogjaim, egy a régi apróhirdetések anyagából, meg egy másik a webkamerákról, és hát valamikor nagyon-nagyon régen vezettem egy képes blogot is, de ez még tényleg a blog-őskorban volt. 

- És most, a blog-újkorban? Teljes váltás?

- Csak második blogként. Évek óta gondolkozom azon, hogy kellene egy titkos blog: attól lenne titkos, hogy senkinek, de tényleg senkinek se szólnék róla. Éppen ez lenne a lényege, írnám, ami eszembe jut, aztán majd megtalál, aki megtalál. Vadonatúj publikum, olyan közönség, aki még nem ismer, semmit sem tud rólam, és csak abból alkot  véleményt, amit ott leírok, na, ez nagyon fontos lenne. 

- Ez még csak ötlet, vagy már folyamatban van a projekt?

- Csak ötlet, nem kezdtem még hozzá, és nem is biztos, hogy lesz belőle valami. Minek nekem még egy blog, mikor ezzel az eggyel se bírok? 

- Tehát akkor mi várható a főblog háza táján? Megmozdul  itt végre valami?

- Előbb-utóbb visszakapaszkodom, legalábbis igyekszem. 

Digitális tartalomkészítő

Valaki magyarázza már el nekem, mit jelent, amikor az írja valaki a közösségi oldalán saját adatai közé,  hogy digitális tartalomkészítő. Ezt a saját foglalkozásának gondolja, vagy legfőbb jellemzőjének, vagy mi ez? Mert ha egy úgynevezett influenszer ír ilyet magáról, az rendben van, őrá ez a legjobb meghatározás. De ma már boldog-boldogtalan egyszerű FB-használó digitális tartalomkészítőként határozza meg magát, tehát akkor kérdem én, hogy mi, akik blogot írunk, mi is azok vagyunk?

A mai nap mondata

"Használjátok ki az időt, ami még van, mert ha öntudatra ébred az AI,  akkor nekünk annyi!"

És aki azt hiszi, ez csak vicc, téved.

Segítség vagy kioktatás, ahogy tetszik

Szándékosan ide, a saját blogomba írom, de mindazoknak szánom, akik szintén blogspotosok, mert most már annyira gyakran  találkozom a jelenséggel, hogy érdemes foglalkozni vele. És hogy ne érjen a kioktatás vádja, csak arról lesz szó, hogy én hogyan csinálom.

A jelenség: ha a saját  (ez lényeges!) blogomban egy kommentben valamit elírok, kihagyok, netán nem elég érthetően fogalmazok, majd pedig észreveszem a saját hibámat, nem úgy oldom meg, hogy írok egy új kommentet, amelyben megmagyarázom, kijavítom az előzőt. A saját blogomban, de csakis a saját blogomban sokkal egyszerűbben megoldható: belépek a megjegyzések szerkesztőjébe, kimásolom a kommentemet, hogy ne kelljen újra elölről megfogalmaznom. Ezután törlöm a rossz kommentet, mégpedig a "végleges törlés" gombbal, ami csak a saját blogunkban opció. Most pedig az előbb kimásolt kommentet beillesztem és ott helyben kijavítom, amit eredetileg elrontottam benne. 

Még egyszer hangsúlyozom, ez mindenkinek a saját blogjában működik, de ha más blogjában elhibázom a kommentemet, tudom ugyan törölni, de ott nincs a "végleges törlés" lehetőség, tehát a komment helyén megjelenik egy mondat, miszerint a megjegyzést a szerzője törölte. Tehát idegen blogban tényleg nincs más lehetőség, mint hogy ha fontosnak tartom a magyarázkodást,  írok egy újat azzal, hogy bocs', rosszul írtam, kihagytam, elírtam, stb.

Persze aki ezt kezdettől fogva tudta, az most csak legyint, de hátha van, akinek ezzel újat mondtam. Ilyen a blog, mindig kiderül belőle valami új. 🙂