Újraértelmezés

Nagyon régen történt, talàn nyolcadikos lehettem, vagy elsős a gimiben. Egy délután  valami okból, talán csak a biciklizés kedvéért elmentem anyu munkahelyére ês onnan együtt jöttünk haza. A vasúti átjàrónál vàrnunk kellett, álltunk a lezárt sorompó előtt és beszélgettünk, nagy hévvel meséltem valami aznapi eseményt, és amikor azt mondtam, "nekem az a vêleményem...", anyu ezt vágta rá: "neked csak ne legyen vêleményed!" 

Neked csak ne legyen véleményed! Ma is hallom a mondat dallamát, örökre belém ivódva csattant: neked csak ne legyen véleményed! Megütközve hagytam abba a mesélést, màr nem volt értelme a sztorit folytatni. Ma már fogalmam sincs, milyen jellegű történet volt, miről szólt, miről lett volna nekem az a bizonyos vêleményem, mindenesetre ott azonnal abbamaradt az egész, visszafogtam a véleményem kifejtését és az teljesen feledésbe  is merült.

Abban a pillanatban és utána még êvtizedekig úgy értelmeztem anyu mondatát, hogy anyám nem engedi, nem akarja, nem tűri, hogy nekem saját véleményem legyen és  ezt a meggyőződést tápláltam, vittem tovább úgy hatvan éves koromig, 

Akkoriban egy véletlen folytán pár hónapig alkalmam volt rendszeresen beszélgetni egy orvossal. Belgyógyász volt, háziorvos, nálam idősebb doktornő. Egyszer szóba került a fent említett eset, elmeséltem, levontam belőle a saját következtetésemet, és ekkor a doktornő elgondolkodva azt kérdezte: "Nem gondolja, hogy az édesanyja akkoriban csak meg akarta védeni attól, hogy elhamarkodottan olyasmit mondjon mások előtt, amiből baja lehet?" Ki is fejtette, hogy  a kor, az 50-60-as évek enyhén szólva sem kedvezett a nyilvános véleménynyilvánításnak.

Erre addig sose gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy így értelmezzem anyu szavait. Akkoriban még meg is kérdezhettem volna őt, de szinte biztos, hogy nem emlékezett volna az esetre. Hiszen hogy is tudott volna felidézni egy semmitmondó, jelentéktelen pillanatot ott a lezárt sorompó előtt (rajta a táblával: 20 percen túl is zárva tartható), ahogy állt kettesben a tizenéves lànyával, aki éppen valami  nagy-nagy véleményt hangoztatott, ő pedig valami okból gyorsan véget vetett a heveskedésnek. Hogy valójában miért? Ki tudja azt már? 

De történelmi szempontokat figyelembe véve akár újra is értelmezhetem a szavait.

Kényszercselekvés

Lelkiállapotomat legjobban az jellemzi, hogy az élelmiszerszállítmány érkezése után azonnal be kellett falnom tizenöt usque húsz darab PomBãr macit. Még szerencse, hogy XXL csomagot rendeltem.

.......................

Olyan jó, hogy megőrizted a humorodat! - mondták nekem többen is az elmúlt hetekben. Ja, olyan jó, tényleg...  #fanyarmosoly

Pusztulás

Öt hétig voltam távol, és hogy ezalatt mi történt a kerttel, az egyszerűen megdöbbentő. A lombhullató fák levelei megbarnulva zörögnek, már ami megmaradt belőlük. A boglárkacserje meghalt.  Az aljnövényzet kb. úgy néz ki, mint október elején szokott, amikorra már minden növekedés leáll. Egyedül a borostyán tartja magàt, annak nem árt semmi, sem az aszály, sem a negyven fok. 

Miért is nem cseverészek?

Van, aki azt hiszi, boldogan lógázom a lábam, mert végre itthon vagyok, valamint unalmamban hívogatom barátaimat, ismerőseimet (és üzletfeleimet...), más dolgom sincs. De, van, nagyon is. Minden lépést meg kell terveznem, és minden lépés kb. tízszer lassabban kivitelezhető, mint egy normális embernél. Ezen kívül minden műveletet meg kell terveznem, hogy bevihessem a szobába a reggelinek valót, hogy kivigyem az elmosni valót, hogy lehetőleg ne újabb és újabb gyaloglással oldjak meg mindent, hanem "összeszervezzem", amit csak lehet, stb. stb. 

Ezért aztàn amikor régi ismerős azt kérdi, hogy "most büntetésből nem hívsz?", akkor kis híjàn leordítom a fejét a messengeren, mert szemrehányásra tényleg semmi szükségem, amikor azt se tudom, hova kapjak - persze mindent csak lassan, mert kapkodásból a jelen helyzetben semmi jó nem származik. 

Egyes szám első személyben

Ettől kezdve ismét így írok, egyes szám első személyben. Hogy a legelső kórházi bejegyzésnél önkéntelenül,  majd pedig a többinél már tudatosan miért használtam az egyes szám második személyt, azt egy pszichológus nagy élvezettel elemezné ki, de azt hiszem, ezt még nekem is sikerülne megfejtenem. 

Szóval, tegnap jöttem haza, itthon vagyok. Emberi méltóságom maradék morzsáit igyekszem összekapirgálni, egyelőre hozzá se nyúlok a kórházi cuccokhoz, pedig előbb-utóbb rákényszerülök, a végtelenségig nem kerülgethetem a kis bőröndöt azon a széken, ahová a mentős csupa jószándékból letette. Igyekszem nem gondolni Katira, vajon hogy jönnek ki a helyemre került szobatárssal, és Csillára, akire jövő héten valami bonyolult kézsebészeti beavatkozás vár, valamint hogy a nővérek hogyan bírják elviselni a pár napja odakerült, rettentően nehéz beteget. 

Majd elmúlnak ezek a gondolatok, olyan ez, mint amikor otthagyván a tanári pályát egyik napról a másikra az új, nyolctól fél ötig tartó munkaidőben az első hónapokban negyvenöt percenként önkêntelenül ránéztem az órámra: nyolc negyvenötkor, kilenc negyvenkor, tíz negyvenkor (előtte volt a 15 perces nagyszünet), tizenegy harmincötkor, tizenkettő harminckor. Mindig pontosan akkor, amikor az órákról kicsengettek, félelmetes volt, de tényleg így történt. Hát... nagyon remélem, hogy a kórházi gondolatok nem tartanak majd hónapokig. Bár ma hajnalban, amikor felébredtem, kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy nem kell vigyáznom, hogyan mozdulok, hogy lehetőleg zajtalanul tegyem le a lábamat, mert senkit sem zavarok, egyedül vagyok. Felemás érzés volt.

Tehát szoktatom magam az új élethez.

Sebesség

Nem érzed elegendőnek a sebességet. Hiába mondja jóval fiatalabb betegtárs, hogy "Ági néni úgy hasít a folyosón, mint egy Audi," szerinted túl lassan haladsz. 

És akkor a félelmeket még nem is számítod bele. A félelmet, amikor el kell engedned a keretet mindkét kezeddel. Mert, mondjuk, fogat mosol, vagy vizet eresztesz egy flakonba, vagy elmosod a poharadat, evőeszközödet - és ezek a tevékenysègek otthon csak sokasodni fognak. 

De a lényeg, hogy amikor az elbocsátás előtti kontrollon a doki félve kérdezi, hogy "fel tud feküdni a vizsgálóágyra?", nagy sikert aratva pattansz fel, minden emelést, hajlítgatást jól csinálsz, tehát megszületik az ítélet: hazamehetsz, sőt a vérhígító injekciót is el lehet hagyni. Ezek egyenként is örömhírek, együtt pedig igazi boldogság.

Éjszaka mínusz három

De ha ez az éjszaka elmúlik, már csak kettőt kell itt aludnom - mondod magadban, amikor ájulásszerű álmodból felébredvén konstatálod, hogy nemhogy nem hajnalodik, de még éjfél sincs. Elkezded tapogatni az agyonhasznált (nem te, hanem sokan), agyoncsomósodott párnát, van-e rajta viszonylag száraz folt. Találsz egyet, odafordítod, talán elég lesz a fejednek addig, míg át nem lucskosodik az is. Vetkőzöl, levetsz mindent, ami vizes. Kiteregeted, ahová tudod, keresel szárazat, de csak minimális ruhadarabot veszel fel, nem érdekel, ki látja. Reméled, hogy az a fura pasas a férfi kórteremből, aki teljesen indokolatlanul (a folyosó zsákutca, nem vezet sehová) néha elsétál az ajtó előtt, ezentúl is csak bebámul, de nem jön be. 

És elkezdődik az éjszaka második fele. Még nem tudod, hányszor fogod ugyanezt végigjátszani hajnali négyig, de elárulom: még kétszer. 

Péntek

Amikor felmerül a hazabocsátás reménye, és a fiatal doktornő győzködni próbál, hogy nem szerencsés a pénteki hazamenetel, mert hétvége, egyéb, és kiejti a szót, hogy akkor tizedikén hétfőn, feljajdulsz. Hétfőn??? Hogy én még egy hétvégét a negyven fokban itt? Nem létezik, mondod, mire ő: "na de hétvégén teljesen egyedül lesz! " "És hétfőn ugyanúgy teljesen egyedül leszek" - válaszolod, erre jön a megfellebbezhetetlen érv: "dehát hétfőre már lehet intézni szociális gondozót!" Majdnem azt mondod rá,  hol él, doktornő? De nem mondod és nem is világosítod fel, hány papírt kell kitölteni, aláíratni (valakinek), elvinni (valakinek) ide-oda, mire egyáltalán remény van a gondozóra, ennek az átfutása, különösen így nyár közepén több hét. 

Ezt mind nem mondod, csak megkötöd magad olyannyira, hogy végül az ifjú doktornő azt mondja a nővérnek: "írjuk be péntekre, mert itt fog nekünk sírni egész hétvégén...", élénken helyeselsz, bizony, itt fogok sírni, nevettek, mindenki belenyugszik a péntekbe mint végső dátumba. Te ugyan csalódott vagy, mert legalábbis csütörtökre számítottál, de már mindegy, majd kibírod valahogy. Vághatod a centit. 

Dresszkód

Amikor hajnali ötkor a folyosón szembejön egy felül pólós, alul pelenkabugyis férfi, szemed se rebben, ő udvariasan köszön, visszaköszönsz neki, sőt előreenged, mondván: "hölgyem, jobbkéz szabály...". 🤗

A türelem utolsó morzsái

Eleged van. Utálod az estéket, amikor minden kórteremben síri csend van. Fekszenek, ülnek, olvasnak, telefont nyomkodnak, de nem beszélgetnek. Este nyolc után már szinte senki sem mozdul, esetleg egy bàtor rollátoros vagy járókeretes csattog végig a folyosón. Este nyolckor nem bírsz lefeküdni, minek? Hogy éjfélkor felriadva azt gondold, vége az éjszakának? 

Húzod az időt legalább tízig, ami már jogos időpont a nyugovóra térésre, elhelyezkedsz. Ha nem kezdesz el gondolkodni, van esélyed az elalvásra. De ha gondolkodni kezdesz... véged van. A szék, ami tizennégy éve van azon a helyen, de most majd nem tudsz tőle az ablakhoz menni. A fürdőszoba ajtaja, amin vagy befér egyenesen a járókeret, vagy csak oldalazva tudsz majd bemenni - anyu milyen profin tudott oldalazva bevágtatni a bicskei keskeny fürdőszobaajtón! Hogy veszel ki majd a hűtőből bármit és hogy viszed a konyhapulthoz, meg a tűzhelyhez? 

Tudod, hogy egy jó darabig járókerettel fogsz otthon közlekedni. Mert hiába lengetik meg előtted a két könyökmankós betanítást, nem akarod. Bizonytalannak látod, két láb, ami oda megy, ahová akar, még nézni is rossz, ahogy sorstárs próbálkozik vele, nem, nem kell könyökmankó! Örülsz, hogy a négylábú keretet viszonylag biztonságosnak érzed. Igaz,  hogy időnként rémképek gyötörnek arról, hogy a keretben állva hátrabillensz és elesel. 

Eleged van. Haza akarsz menni, minél előbb haza.

Szentségtörő párhuzam

"a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este" - minden éjjel ez jut eszedbe, amikor a nyitott ajtókon kiáramló horkolás, szuszogás, álomban-felsírás neszeit hallgatod. Nincs szögesdrót, nincs tölgykerítés, se barakk, mégis valahogy barakkban, rabként elzárva létezel, persze, saját érdeked, ezt az eszeddel tudod, de ha lehetne - és ha képes lennél rá - legszívesebben azonnal kimennél az ajtón, felszállnál a buszra és meg se állnál hazáig. A "búvó otthoni táj", pontosan odáig.

Monday

És a hangulat kezd javulni, amikor a hatodik napon hajnalban tapogatod a derekad alatt azt a kis fémvégű csövet, találgatván, mi ez, ez eddig nem volt itt - csövek jönnek ki belőled innen-onnan, de ez új. Aztán rájössz, hogy a falból lelógó usb-töltö vége az. Attól, hogy felröhögsz, jobban indul a hét. 

Baj

Bevisznek este, másnap virradóra már ágyba is tesznek. Nem tudsz aludni, de  aztán felvirrad a reggel. És indulnak a napok.

Az első napon még várakozással tekintesz előre, meglátjuk, mi lesz. A második napon tovább várakozol. A harmadik napon megoperálnak, kibírod, este még fájdalomcsillapítót se kérsz, merthogy "annyira" nem fáj. A negyedik napon jön egy tüneményes gyógytornász lány, elmondja a tilalmakat, elkezd mozgatni, megismerkedsz a járókerettel, igaz, csak a beléje állás erejéig, de ez is több a semminél, reményt csillant fel szemed előtt.

Az ötödik napon elkezd kicsúcsosodni, összegeződni és valami fortyogó masszába összeállni az egész, minden szörnyűségével és megoldhatatlannak látszó nehézségével együtt. Az első-második napon még rendelted otthonra a járókeretet, szervezted hozzá a szomszédokat, kicsomagolni, bevinni, hogy mire majd... akkor ott legyen a lakásban. De most az ötödik napon már nem érdekel semmi. Tegnap még leveleztél, videót néztél, számolós játékot játszottál, de ma már nem érdekel a tablet sem. Márpedig ha már a tablet sem, ez már a vég. Pedig tegnap felfedezted, hogy nem kell a mobilnetet fogyasztani, hanem vendégként lehet csatlakozni a wifihez minden további nélkül! De a sok kellemetlenség, ami az ágyhozkötött betegléttel jár, és a teljes kiszolgáltatottság elfed mindent. 

Úgyhogy kedves kortársaim és fiatalabbak, mondjuk, ötvenen túl: ne essetek el, vagy ha mégis, ne a combnyaktörés erejéig! Mindnyájunk rémálma, és teljes joggal.

Amikor az AI-jal társalgok oroszul

Ez már a vég, ha a mesterséges intelligenciával oroszul kezdek kommunikálni - ámbár, meg kell mondanom, igen hasznos, nem csak ismeretszerzés, hanem nyelvgyakorlás szempontjából is.

Hogy a jakutföldi Lenszk város ikonikus terén az egyik régi kétszintes házat most miért bontották le és mellesleg mi volt a funkciója, amikor még állt, ilyesmiről faggattam, micsinájjak, ez érdekelt, na. Aztán közben az egyik kérdést direkt magyarul tettem fel, hogy vajon átvált-e, de nem, továbbra is oroszul válaszolt, pedig értette a kérdést. Vicces volt, mintha azt gondolta volna,  ne kóstolgass, nem versz át, dolgozz meg érte, ha tudni akarsz valamit.

Meg is tudtam. Az a ház, ami a Trojka szobor terének keleti oldalán állt, a folyami kikötő hivatali épülete volt - eddig. Nemrég lebontották és a helyén park lesz, mindez pedig a tér és környéke "zöldítése" jegyében. Virágágyások, fák, szökőkutak, padok, ezeket ígérik, és a tervek szerint így majd egészségesen  összekapcsolódik az eddig eléggé kihasználatlan nagy tér a Léna folyó rakpartjával. 

Lenszk egyébként - legalábbis Lenszkként - viszonylag fiatal város,  helyén a 17. században még postaállomás volt, a város kialakulását pedig a környezetében felderített hatalmas gyémántlelőhelyeknek köszönhette. De ez már egy másik mese. Mint ahogy a Léna se akármi, Kelet-Szibéria legnagyobb folyója a maga négyezervalahányszáz kilométeres hosszúságával és 10-20 kilométeres szélességével. Októbertől májusig képes két-háromméteres jeget növeszteni, ami aztán az olvadás idején hatalmas torlaszokban vonul lefelé.

Nemrég még ilyen volt a Trojka tér, háttérben a folyami kikötő hivatali épülete, aztán a másik képen a mai felvétel a ledózerolt ház hűlt helyével.

És éppen most, éjjel fél egy tájban ilyen, mert itt a fehér éjszakák ideje:

Képzelt riport magammal

- Most akkor már nem is fogsz írni?

- Ha én azt tudnám! Nem terveztem előre ilyen hosszú szünetet, de így alakult, aztán ahogy telik az idő, egyre nehezebb visszaállni.

- Esetleg az is felmerült, hogy végleg abbahagyod?

- Ez már annyiszor felmerült az évek folyamán, de mindig elhessegettem a gondolatot - hogy miért, pontosan nem is tudnám megmondani. Régebben úgy gondoltam, nekem magamnak hiányozna, ezért aztán újra és újra folytattam. Ma már egyáltalán nem hiszem, hogy hiányozna.

- Profilváltásra nem gondoltál?

- Ó, dehogynem, sokszor. Időnként voltak a "főblog" mellett tematikus blogjaim, egy a régi apróhirdetések anyagából, meg egy másik a webkamerákról, és hát valamikor nagyon-nagyon régen vezettem egy képes blogot is, de ez még tényleg a blog-őskorban volt. 

- És most, a blog-újkorban? Teljes váltás?

- Csak második blogként. Évek óta gondolkozom azon, hogy kellene egy titkos blog: attól lenne titkos, hogy senkinek, de tényleg senkinek se szólnék róla. Éppen ez lenne a lényege, írnám, ami eszembe jut, aztán majd megtalál, aki megtalál. Vadonatúj publikum, olyan közönség, aki még nem ismer, semmit sem tud rólam, és csak abból alkot  véleményt, amit ott leírok, na, ez nagyon fontos lenne. 

- Ez még csak ötlet, vagy már folyamatban van a projekt?

- Csak ötlet, nem kezdtem még hozzá, és nem is biztos, hogy lesz belőle valami. Minek nekem még egy blog, mikor ezzel az eggyel se bírok? 

- Tehát akkor mi várható a főblog háza táján? Megmozdul  itt végre valami?

- Előbb-utóbb visszakapaszkodom, legalábbis igyekszem. 

Digitális tartalomkészítő

Valaki magyarázza már el nekem, mit jelent, amikor az írja valaki a közösségi oldalán saját adatai közé,  hogy digitális tartalomkészítő. Ezt a saját foglalkozásának gondolja, vagy legfőbb jellemzőjének, vagy mi ez? Mert ha egy úgynevezett influenszer ír ilyet magáról, az rendben van, őrá ez a legjobb meghatározás. De ma már boldog-boldogtalan egyszerű FB-használó digitális tartalomkészítőként határozza meg magát, tehát akkor kérdem én, hogy mi, akik blogot írunk, mi is azok vagyunk?

A mai nap mondata

"Használjátok ki az időt, ami még van, mert ha öntudatra ébred az AI,  akkor nekünk annyi!"

És aki azt hiszi, ez csak vicc, téved.

Segítség vagy kioktatás, ahogy tetszik

Szándékosan ide, a saját blogomba írom, de mindazoknak szánom, akik szintén blogspotosok, mert most már annyira gyakran  találkozom a jelenséggel, hogy érdemes foglalkozni vele. És hogy ne érjen a kioktatás vádja, csak arról lesz szó, hogy én hogyan csinálom.

A jelenség: ha a saját  (ez lényeges!) blogomban egy kommentben valamit elírok, kihagyok, netán nem elég érthetően fogalmazok, majd pedig észreveszem a saját hibámat, nem úgy oldom meg, hogy írok egy új kommentet, amelyben megmagyarázom, kijavítom az előzőt. A saját blogomban, de csakis a saját blogomban sokkal egyszerűbben megoldható: belépek a megjegyzések szerkesztőjébe, kimásolom a kommentemet, hogy ne kelljen újra elölről megfogalmaznom. Ezután törlöm a rossz kommentet, mégpedig a "végleges törlés" gombbal, ami csak a saját blogunkban opció. Most pedig az előbb kimásolt kommentet beillesztem és ott helyben kijavítom, amit eredetileg elrontottam benne. 

Még egyszer hangsúlyozom, ez mindenkinek a saját blogjában működik, de ha más blogjában elhibázom a kommentemet, tudom ugyan törölni, de ott nincs a "végleges törlés" lehetőség, tehát a komment helyén megjelenik egy mondat, miszerint a megjegyzést a szerzője törölte. Tehát idegen blogban tényleg nincs más lehetőség, mint hogy ha fontosnak tartom a magyarázkodást,  írok egy újat azzal, hogy bocs', rosszul írtam, kihagytam, elírtam, stb.

Persze aki ezt kezdettől fogva tudta, az most csak legyint, de hátha van, akinek ezzel újat mondtam. Ilyen a blog, mindig kiderül belőle valami új. 🙂

Hanami

Azt elfelejtettem mondani, hogy a virágzás-nézésre külön kifejezés is van, a hanami. 

Ma felfedeztem még egy kamerát, ahol most zajlik a hanami, ez Kakunodate városban mutatja a különleges könnyező cseresznyefák virágzását. Mint a szomorúfűznek, úgy hajlanak lefelé az ágai, érdekes látvány, egyáltalán nem hasonlít a mi cseresznyefáinkra, igaz, hogy ezt nem is a gyümölcse miatt, hanem elsősorban dísznek ültetik. 

Az utcán sétáló turisták persze megállás nélkül fotózkodnak a fák előtt, alatt, némelyek ember-húzta riksán szállíttatják magukat és onnan nézelődnek. Ma este megjelent egy fura pár babakocsival és abban két kis szobakutyával. Aztán körülményesen előkészítették a helyszínt. A pasi valahonnan kerített egy alacsony zsámolyszerű alkotmányt, arra rátették az egyik kutyust, és most figyelj: a nő amennyire tudta, "felöltöztette" az állatkát egy kicsi kimonóba. A férfi pár percig fotózta a jobb sorsra érdemes jószágot, majd pedig váltás következett, a babakocsiban üldögélő másik kutyával játszották végig ugyanezt. Hát, mit mondjak, mindenhol vannak érdekes emberek... 🤔 

Egyébként Kakunodate Tokiótól kb. 300 kilométerre északra fekszik, jóval északabbra, mint az eddig említett helyek, ahol a virágzás már a végéhez közeledik, a virágok egy része már lehullott és ezzel a látogatók száma is napról napra csökken. Itt viszont épp most kezdenek a fák virágozni, és a sakura előrejelző oldal szerint a látványosság még április 22-dikéig eltart.

És még egy utolsó: a sakura előrejelző térképen a legutolsó helység Hirosaki, ott most kezdődött a virágzás, tehát akit érdekel, pár napig még belenézhet. Aztán már tényleg mindenhol lehullanak a szirmok, vége a fesztivál hangulatnak.

A kamera időnként vált, különféle szögből mutat más-más részt. Az a nagy hegy ott nem a Fuji, hanem az Iwaki hegy (1625 m), amit Okufuji néven is emlegetnek a hasonlóság miatt.

Most pedig nyugodjon le mindenki, vége, leszakadok a sakuráról, jövő áprilisig nem lesz cseresznyevirágzás Japánban, és itt nálam sem. 🙂

Sakura

Mindenkinek jobb, ha nem írok se magamról, se a mai világról, hanem inkább Japánról és a cseresznyefa virágzásáról, annál is inkább, mivel az később már nem lesz aktuális. Most még virágoznak a cseresznyefák, Japán középső és északabbra fekvő vidékein különösen, de ahogy telik az idő, egyre jobban ritkul a virágözön az ágakon, ha pedig esőt kapnak, és a  szél is feltámad, csak úgy zuhognak alá ezrével a szirmok.

A napokban főleg két olyan hely kameráját figyeltem, ahová ilyenkor turisták tömege látogat kifejezetten a virágzó fákban gyönyörködni, nemcsak hétvégén, hanem hétköznapokon is, mintha legalábbis munkaszünet lenne a sakura ünnep okán. 

Az egyik a Noto-Kashima vasútállomás, ezt már mutattam korábban is, itt az utóbbi két hét alatt naponta egész sokaság lepte el a peronokat, és az egész év alatt csak minimális utasforgalmat bonyolító megálló látogatóinak száma sokszorosára nőtt. Jönnek egyedül, párban, családostul, kisgyerekcsapatot terelve, filmes stábbal és profi kameraállványokkal, rengetegen, mindenféle variációban. Igaz, hogy  a vonatokra csak töredékük száll fel, a legtöbben nem azért jönnek, hanem vajon miért? Aki látott már itthon japán turistákat, könnyen kitalálhatja: igen, úgy van, fotózni! Fotóznak innen, onnan, állva, behajolva, guggolva, térdelve, idelépve, odaszaladva, síneken állva, síneken letérdelve (frászt hozva az őket onnan leparancsoló vasutasra), szóval, mindenhonnan és bárhonnan,  megcáfolva a fejemben eddig kialakult stabil elképzelést, miszerint a japánok a végsőkig fegyelmezettek és szabálykövetők. Hát nem, legalábbis a sakura napjaiban ugyanolyan fegyelmezetlenségekre képesek, mint bármely más nemzet fiai és lányai. 😃

És egy kis plusz az utóbbi hét ottani hangulatát érzékeltetendő (így kicsi, de teljes képernyősre átállítva jobban látszik):

A másik a Yunokami Onsen vasútállomás, amiről valamikor régebben írtam már. Bár ez az előzőnél komolyabb megállóhely és az év többi időszakában is nagyobb a forgalma, de mostanában ott is többszörösére növekedett a látogatók száma. Esténként külön világítást  kapnak  célzottan a cseresznyefák, ettől még szebb a látvány. 

A felvételeket az elmúlt hét alatt sikerült lőnöm, de aki  élőben is belepillantana a helyszíni látványba, ott van a link fentebb mindkét állomás nevében, de igyekezzen, mert ahogy telnek a napok, előbb-utóbb ritkulni fognak a virágok és jövő áprilisig kell várnia. Egyébként még sakura előrejelző oldal is van, ahol térképen lehet követni, hogy a virágzás milyen tempóban  halad Japán területén délről észak felé.

Ráadásként még egy kamera az Arakura hegyen, kilátással a Fuji-ra. A hatalmas pagodát a háború áldozatainak emlékére emelték.