Magyarázza meg valaki, hogy mi okból alakulhatott ki az igekötők különírása. Általános jelenség, hogy nem merik egybeírni az igével. Miért??? Egyáltalán hogy merül fel valaki fejében, hogy talán biztosabb, ha különírom, abból nem lehet baj? És leírja, külön, és még a szemével se látja, hogy ez valahogy nem jó. Így születnek a meg néztem, el mentünk, meg vettem, vissza vittük stb. szörnyszülöttek (bár pedagógiai alapszabály, hogy hibásan még példaként se írjunk le semmit).
Nyelvünk hatalmas szókészletében ötvenvalahány igekötőnk van. A szabály pedig egyértelmű: ha az igekötő az ige előtt áll, egybeírjuk őket. Ennyi. Külön csak akkor írjuk, ha az ige mögött áll, illetve, ha az igekötő és az ige között más szó is van. De ha az igekötő az igét megelőzi, egybeírjuk, kivétel nélkül mindig. Elképzelni sem tudom, mit nem lehet ezen érteni.
1 megjegyzés:
Tudod, mi lehet az oka? Az a buta helyesírás-ellenőrző, ami rögtön aláhúzza pirossal, ami neki nem tetszik egybeírva. És akkor az ember elbizonytalanodik, hogy melyikünknek is van igaza? Aztán van, hogy jobb meggyőződése ellenére szót fogad.
Megjegyzés küldése