Szerintem az élet

De gustibus non est disputandum - mondja a latin, vagyis hogy az ízlésről nem lehet, nem érdemes vitatkozni. Ezt nem feledve, vagyis mindenki ízlését tiszteletben tartva mondom el a mai napom nagy tanulságát: répatortát többé nem sütök. Poénosan szólva: kétszer sütöttem, először és utoljára.

Vannak ilyen ételek, melyeknek már  a neve is böki a fülemet és a képzeletemet. Sajttorta, csirketorta, répatorta - ne, ne kezdje el bizonygatni senki, hogy ezek milyen finomak, mert ahogy fentebb említettem, de gustibus... satöbbi. Az első kettő nekem különösen brrr... tehát azok az én konyhámban soha nem jöhetnek szóba.  De  miután évek óta mindenfelől hallom, olvasom, hogy a répatorta széles körben mennyire kedvelt sütemény, sőt gyakran születésnapi gyerekbulik kívánságtortája, gondoltam, egyszer már én is kipróbálom. A gyártási folyamatot nem részletezem, ráment a délelőttöm bőven, mert ugye már a sárgarépa pucolása, lereszelése se két perc, és akkor még jön utána a többi macera. 

Na, de egyszer aztán mégis kész lett a nagy mű, illata kellemes volt már sülés közben is, szépen föl is magasodott a tepsiben. Aztán következett volna a máz, amit e szerint a recept szerint porcukorból, vajból és natúr krémsajtból kellett kikavarni. Hát kérem, az valami rettenet. Megkóstoltam a krémet, aztán ránéztem  a kész répás piskótára és azt mondtam magamban, hogy a piskótát még csak meg lehet enni, de ha rákenem ezt a borzalmas ízű katyvaszt, attól kezdve már az is ehetetlen lesz. Ja, mellesleg a különböző répatorta-receptekhez hozzászólók szerint ha valaki nem tudja, miből készült, észre sem veszi a sárgarépaízt benne. De, de, de!!! észreveszi, igenis! Ettől még persze ehető ez a süti, csak valami egész mást kell rákenni, csokimázt, cukormázt, marcipánmázt, akármit, csak krémsajtost ne.

Így végződött az én első és utolsó répatortám szomorú története. A továbbiakban maradok a normális, hagyományos piskótánál és kevert sütiknél, ha pedig lereszelem a sárgarépát, arra citromlét teszek és mézet, ahogy eddig, mert nekem úgy tényleg nyamm. Nem akarok én reformer lenni már ebben az életemben, mindenki jobban jár így. :-)