Szerintem az élet

Mához négy hétre már ülünk a vonaton és Balatonfüred felé robogunk, bár ez a szó túlzás arra a tempóra és menetidőre, ami a balatoni vonatokat jellemzi, egy közvetlen személy pillanatnyilag 2 óra 12 perc alatt teszi meg a 132 kilométeres távot. Ideje lenne már gondolatban készülődni, legalábbis ami a pár nap alatt bejárandó helyeket illeti. Ha még nincs is hangulatom a tervezgetésre, legalább a menetrendet megnéztem, miheztartás végett. És mélyen elcsodálkoztam.

Megállapítottam - bármilyen furcsán és csúnyán is hangzik, - hogy a vasútnál kifejezett visszafejlődés tapasztalható. Mert ugyebár szoktunk azzal élcelődni, hogy a váci vonat menetideje ma is nagyjából ugyanannyi, mint amikor első vonatozása hatása alatt Petőfi azt a bizonyos versét megírta, de ez nem egészen igaz, mert annak idején egy óra alatt értek Vácra, ma pedig kb. háromnegyed óra az út.  Viszont az biztos, hogy a tapolcai vonalon két évvel ezelőtt még tudtam első osztályon utazni, most már viszont nem lehet választani, mert kizárólag másodosztályú kocsik vannak. Valamint ugyanezen a vonalon egy nap folyamán nagyítóval kereshetjük az átszállás nélküli megoldásokat és ha megtaláltuk, nem akarunk hinni a szemünknek, mert 24 óra alatt  írd és mondd, összvissz 3, azaz három közvetlen járat van, a többiről szállhatsz át Fehérváron. Úgyhogy jogosnak érzem, ha eme hiányosságokat visszafejlődésnek, hanyatlásnak merészelem nevezni.

Azt már ne is említsük, hogy valamikor régen, például a nyolcvanas években még léteztek kifejezetten Balatonfüredig közlekedő és Balatonfüredről induló vonatok is. Hogy egy fárasztó nap után fölszálltál Füreden a bent álló szerelvényre, lerogytál és ha hosszú út is állt előtted, de legalább a felszállás-elhelyezkedés stresszétől megmenekültél. Mint egy álom, nem? A  mai állapotokhoz képest igazi luxuskategória.

Vasutas őseim  a hanyatlás láttán forognak a sírjukban és egyáltalán nem csodálják, hogy én mindenhol csak ott lenni szeretek, utazni nem.