Szerintem az élet

Bennem van a hiba, tudom én azt. Amikor ülök a szabadegyetemi előadáson, immár többedszer és mégis mindig arra gondolok, hogy ennek a mindennek, ami itt most elhangzik, ennek simán utána lehetne keresni a neten, gazdagabb és teljesebb anyagot felderítve, mellesleg sokkal jobb minőségben lehetne látni a képeket, mint itt a vásznon a nyomogatós diavetítőről vetítve, nem kéne a kényelmetlen széken sem feszengeni, és ilyenkor a bennem kavargó gondolatokon nem segít a tényleg nagy tudású előadó sem -  szóval, akkor nyilván én vagyok a hibás. Valamint mindennek az internet az oka természetesen, mert ha az nem lenne még feltalálva, akkor ugyebár fel sem merülnének ilyen gondolatok.

Ezek után pedig próbáltam kitalálni, hogy ha ez így van, akkor mi volna az, amire érdemes lenne beülnöm, ami alatt nem gondolnék ilyeneket. Talán valami olyan, amit nem lehet laikusként összeszedni, hanem ami ismereteket hozna összefüggésbe úgy, ahogy az ember magától nem tudja, ha nem szakembere annak a témának. Vagy az előadó legyen sugárzó és eredeti, aki nem baj, ha bárki által összeszedhető anyagot is ad elő, de úgy lépjen föl, hogy az élmény legyen, ütős legyen, új megközelítésű legyen, vagy mit tudom én, valami ilyesmi.

Azon meg minden alkalommal mélyen elcsodálkozom, hogy a hallgatóságban többen is folyamatosan jegyzetelnek. Mint az őskorban. Egy pasas pedig minden, a vetítőre kerülő képet lefotóz a telefonjával. Minek? Ha nem tudja, kinek a festménye, akkor mit kezd vele? Igaz, a guglinak van már olyan képkeresője, ahová be lehet húzni a képet és kihozza rá a találatokat, de nem valószínű, hogy ő így akarja őket beazonosítani.

Szóval, inkább színházba kéne járnom, azt hiszem. Hasson, aztán jöjjek haza, amire meg még kíváncsi vagyok, azt összeszedem a netről. Vááá, gyógyíthatatlanul beszippantott engem a szájbervilág és az ő határtalan lehetőségei, de hogy örüljek-e ennek, azt nem tudom.