Ülünk a reumatológia ajtaja előtt a folyosón, várunk, sokáig. Mellettem néni a lányával - a lány is úgy 60 körüli - , beszélgetnek, főleg a néni mesél folyamatosan és leginkább a betegségéről, hol fáj, hogyan fáj, stb. Az egyik ilyen leírás arról szól, hogy ez meg az a tünet régebben másmilyen volt, most meg amolyan, mire a lánya azt mondja: csak akkor nem voltál ennyi idős. Majd hozzáteszi: ez már a kor, ezen nem lehet változtatni.
Nem volt ezekben a mondatokban semmi rosszakarat, - meg egyébként is eléggé gondoskodó gyermeknek látszott, ez kiderült a beszélgetés folyamán - de mindezt olyan értetlenkedő hangsúllyal mondta, mint aki nem érti, mit akar az anyja még az ő korában, miért gondolja, hogy azokon a korral súlyosbodó fájdalmakon és panaszokon segíteni lehet. Furcsa ez az általánosnak mondható jelenség, hogy mintha nem lenne fontos hinni a mindennapi élet minőségének javíthatóságában. Telnek az évek, minél több év, annál inkább romlik a szerkezet, már úgyis mindegy, nem lehet rajta segíteni. És az ilyen, öregkorra hivatkozó "nyugtatgató" mondatokat sokan készpénznek veszik, mert hiábavalóan ki akarja orvosokhoz vonszolni magát? Inkább marad otthon a fájdalmaival és az egyre romló állapotával. Pedig akármilyen korú is legyen valaki, ha csak egy kicsit is sikerül javítani az életminőségén, az egyáltalán nem mindegy.
Annak se szoktam örülni, amikor kedves volt kolléganőm a maga 86 évével és tényleg őszinte sajnálkozással azt mondja nekem: dehát te ehhez még fiatal vagy. Na, ettől aztán még rosszabbul érzem magam, még akkor is, ha belekalkulálom, hogy onnan 21 évvel távolabbról én tényleg fiatalnak tűnhetek, de ez csak az ő évei számához képest igaz. Mert ha senkihez sem hasonlítom a saját éveim számát, akkor azok önmagukban bizony már annyian vannak, hogy bármi bajom lehet, semmihez se vagyok már túl fiatal, sajnos. Ha egyszer valaha, valami csoda folytán lennék 86 éves, vajon én is fiatalnak tartanám a hatvanasokat? :)
6 megjegyzés:
utolsó mondatodra igen a válasz, azzal a kitétellel, hogy magadról sem fogod elhinni, hogy épp annyi vagy. :)
Igen, pont ahogy a tizenéves számára már a harmincas is öreg :).
Épp a napokban beszélgettünk a bátyámmal, hogy apunak csípőprotézisre lenne szüksége, ami még nem sürgős, de előbb-utóbb kell. Véleményünk szerint minél hamarabb, annál jobb, hiszen most jól tartja magát, a szervezete is erős (68 éves), pár év múlva már nehezebb lenne. De akár még bő 20 évig is szüksége lehet rá, ha meg elhanyagolja, pár év múlva lehet, hogy már nem tud járni. De persze nehezen lehet rábeszélni, mert ő sem szívesen megy orvoshoz.
Lehet, úgy lesz, ahogy a többiek mondják, de az önmagad 86 évét a saját hatvanvalahány éveddel biztosan össze fogod hasonlítani. "Fiatal?" Vicces kérdés. Nyolcvanéves nagynénimet idézem a húgom születésnapján: " Na nézd csak, már ez a taknyos is ötven éves..."
70 éves főnököm az orvosnál arról panaszkodott, hogy egyszerre háromféle kórságot-kopást érez magán jelentkezni. Mire az orvos: Jegyezze meg ezt a hármat, mert aggastyán korában mint boldog emlékre gondol vissza, hogy volt idő, amikor csak három helyen fájt.
Persze. Létezik a csillapítás, de a generálozásban nem igazán hiszek. „Magyarul”, nehéz elképzelni, hogy egykor jól működő oldtimer leszek.
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV tv. 6. § szerint: Minden betegnek joga van sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez.
Ez az utolsó fordulat az, amit az orvosok gyakran elfelejtenek. Igenis az orvos _kötelessége_ a fájdalom csillapítása. Ehelyett gyakran csak annyit tesznek, hogy elnézően mosolyognak és sajnálkoznak, hát bizony, a kor ezzel jár. Hát neeem! Senki nem köteles fájdalmat elviselni, és senki se nyugodjon bele abba, hogy neki ezentúl fájdalommal kell együttélni.
Az már más kérdés, hogy az ismert fájdalomcsillapítók mellékhatása adott esetenként jelentős lehet...
@bluemoon: azért talán nem mind felejti el?! Remélem...
Amúgy meg azért ez bonyolultan összetett probléma is egyben. Mert üptre bekapkodni se épp helyes a fájdalomcsillapítókat.Persze ha muszáj, mert fog/fej/izület/stb. annyira keserít, hogy dolgozni se tud tőle az ember, nincs értelme kínlódni. (Volt benne részem, tartósan is, sajnos)
A másik eset,ha már úgyis mindegy a betegnek, ha nincs remény, nincs gyógyulás, hidd el, akkor nem csak adható, adják is azt a súlyosat, nem számít akkor már a káros hatás se...:(
@Ági: egy régi doktorbácsi azt mondta nekem vicces-vigasztalón, hogyha 40 fölött arra ébredek, hogy semmim se fáj, hát akkor már nem is élek.- Néha lehet örülni. Hogy mégis:)
rhumel
Megjegyzés küldése