Valamelyik este olyan küldeményt hozott az elektronikus posta, hogy csuda. Unokatestvérem a messze távolból elküldött pár képet azzal, hogy ráakadt egy már feledésbe merült filmre, amit a 60-as években készítettek, ő és a barátja, amikor egy nyáron pár napig nálunk szálltak meg, mielőtt továbbmentek volna a Balatonra, meg ide-oda az országban. A filmet most próbálja használhatóvá és élvezhetővé tenni, de addig is kiszerkesztgetett belőle néhány kockát, ami szerinte engem is érdekelhet.
Hát, mit mondjak, érdekelt. Emlékeim szerint talán 1964 nyarán történhetett ez a bizonyos vendégeskedés, néhány kép nekünk is van róla (azok a Várban, meg a Halászbástyán készültek), de ezekről nem is tudtam, nem is emlékszem, hogy ennyit fotózgattak nálunk. A képeken még ott a cseresznyefa és alatta a pad, az udvar végében a kerítésnek támasztva ott van valamelyikünk biciklije, és úgy látszik, hogy egy asztalt kihoztunk a hátsó szoba ablaka alá és ott ettünk, az asztalon a fehér mintás nejlonterítő - ilyen képek kerültek most elő. Majd' ötven év távolából ugranak elém hirtelen a régi tárgyak és a régi kert, a terasz terméskő-sarka és a szobám ablaka.
Ülünk a padon sorban mind, épp hogy elférünk, csak Pista, a barát nincs rajta a képen, nyilván ő volt a fotós. Nagymamám házicipőben - tutyiban, ahogy nevezte - Anyun ott a kötény, mert a vendéglátás neheze őrá esett. És ülök én az asztalnál reggeli közben, meg a padon abban a világoskék aprómintás kétrészes kartonruhámban, amit évekig hordtam és amire olyan élénken emlékszem ma is. Csak arra nem, hogy egyáltalán készültek ilyen képek. A képeken sok-sok fehér folt, oda nem illően, technikai hibaként, mert a cseresznyefa lombjai közt bezuhogott a vakító fény és "beégett" az a sok fehérség. Nézem ezeket az ismeretlenségből, 1964-ből meglepetésszerűen rámszakadt képeket és arra gondolok, hogy már csak mi vagyunk itt, én, meg az a hórihorgas szemüveges fiú, aki épp a napokban lett 70 éves. Meg arra is gondolok, hogy te atyavilág, tényleg mennyire gyerek voltam én tizenhat évesen! :)
Ülünk a padon sorban mind, épp hogy elférünk, csak Pista, a barát nincs rajta a képen, nyilván ő volt a fotós. Nagymamám házicipőben - tutyiban, ahogy nevezte - Anyun ott a kötény, mert a vendéglátás neheze őrá esett. És ülök én az asztalnál reggeli közben, meg a padon abban a világoskék aprómintás kétrészes kartonruhámban, amit évekig hordtam és amire olyan élénken emlékszem ma is. Csak arra nem, hogy egyáltalán készültek ilyen képek. A képeken sok-sok fehér folt, oda nem illően, technikai hibaként, mert a cseresznyefa lombjai közt bezuhogott a vakító fény és "beégett" az a sok fehérség. Nézem ezeket az ismeretlenségből, 1964-ből meglepetésszerűen rámszakadt képeket és arra gondolok, hogy már csak mi vagyunk itt, én, meg az a hórihorgas szemüveges fiú, aki épp a napokban lett 70 éves. Meg arra is gondolok, hogy te atyavilág, tényleg mennyire gyerek voltam én tizenhat évesen! :)
1 megjegyzés:
Nincs mit tagadni, meghatódtam.
Olyan hihetetlen ez az egész időfolyam, itt a "hátunk" mögött, nem?
Nagyon szép képek. A napfoltok mit se rontanak az értékükön...Igazi húsvéti ajándék lehetett Neked.
Akár a mi kertünkben is készülhettek volna! (Csak nekem egy szivacs-mazsola lett volna a tányérom mellett.:)
rhumel
Megjegyzés küldése