Szerintem az élet

A mai nap két bejegyzésre alkalmas témát kínált - eddig, mert még nincs vége a napnak.

Megmutatom, milyen ma egy lelet, amit a tüdőszűrésen részt vett állampolgár kezébe nyomnak. Régen ugye nem lehetett csak úgy megkapni a leletet, alapos indok kellett hozzá, külön kérni kellett.  Ma elmégy a szabályos nevén ernyőszűrő állomásra és ha eltelt már egy év az előző szűrés óta, akkor beállsz a gépbe, megszűrnek és néhány nap múlva mehetsz is a leletért, amit némi várakoztatás után sikerül is kinyomtatniuk és a kezedbe nyomják.

Régen a lelet egy levelezőlap nagyságú papír volt, rábélyegezve a lényeg: Mellkas rtg. negatív. Még tavaly is ilyen volt.

Ma pedig egy A/4-es papír, rajta az intézményi fejléc, intézményi logó, a saját személyi adataim, orvos neve, vonalkód, dátum, mifene, maga a lelet pedig ez a mondat:

Tüdőszűrésen megjelent, fertőző tüdőbetegségben nem szenved.

Ez megnyugtató, de amennyire tudom, sajnos nem csak a fertőző tüdőbetegség, hanem a ki-se-mondom-le-se-írom nevű félelmetes kór felfedezésére is szolgál a tüdőszűrés. És persze értem én, hogy ez a lelet tulajdonképpen azt jelenti, hogy az értékelő orvos nem lát semmi kórosat a felvételen, tehát se egyik, se másik betegség gyanúja nem merül fel, de azért mégis fura nekem ez a megfogalmazás. Sokkal egyértelműbb lenne az, hogy a felvételen semmi kóros nem látható, vagy csak röviden: negatív lelet.

Aztán a megnyugtató lelettel a zsebedben átvergődsz a városnak mostanság különösen neuralgikus körzetén, már majdnem hazaérsz és akkor szembejön  a második blogposzt-téma.

Befordultam az utcánkba és láttam, hogy a járda mellett parkoló autók közül az egyiknek ki van tárva az ajtaja (a vezetőé), eltorlaszolva a járda felét, na, mondom, nincs nálam csomag, elférek, de hátha addigra be is csukja.  Nem csukta be, ellenben  kipattant a kocsiból egy fiú, húszéves se lehetett és mire odaértem, köszönt szépen, udvariasan, sőt folytatta is a mondatot:

- Jó napot kívánok, bocsánat a zavarásért, én török fiú vadzsok - mondta és szerencsére nem szembeállt velem, hanem mellém lépett, így nem kellett megállnom, mert már ahogy rámnézett és nyitotta a száját, tudtam, hogy nem azt akarja kérdezni, hol van ez vagy az az utca, intézmény, akármi. Akcentusa alig volt, csak a vadzsok volt idegen, de azt semmiből se áll betanulni. Valami olyasmit dörmögtem továbbhaladtomban, hogy "ja, akkor jó", mert hát mit mondjon az ember arra, amikor egy vadidegen közli velünk, hogy ő kicsoda (azt mégse mondhattam neki, hogy közöm?). Nem  jött utánam, nem szólt utánam, sőt meg se átkozott, egyéb atrocitásokról nem is szólva,  és amikor pár lépés után hátranéztem, már a kocsiban ült.

Lehet, hogy én vagyok elmaradva, de létezik, hogy manapság török fiúk jönnek ide szélhámoskodni? A kérdés persze költői.

Mindenesetre ezentúl, ha járdára lógó nyitott kocsiajtót látok, egyenesen az úttesten jövök be az utcába, biztos, ami biztos. A janicsárok meg hoppon maradnak.