Ma száz éve, 1915. április 26-án született az apukám.
Gondolkodtam, milyen pillanatot megörökítő képet tegyek ide róla, fájót vagy derűset, hát legyen mindkettő.
Az első kép 1982 novemberében készült Sopronban egy erdei játszótéri vidám pillanatban. A másodikon egy vasárnapi látogatás után éppen elindul velünk a vonat hazafelé a balatonfüredi állomásról, ő pedig a vasúti átjáróban állva integet. És hiába mosolyog, az a pillanat már akkor is szomorú volt, így utólag nézve különösen.
Egyszer láttam egy interjút, ahol az irótól megkérdezték, mit szokott álmodni az apjáról. "Azt, hogy él" - felelte.
Időnként álmodom ezzel a képpel, hogy apám él, ott áll a korlátnál és integet.
3 megjegyzés:
Szép az utolsó gondolatod, Ági: "azt álmodom, hogy él" Hát én is, olykor.
Én is, és olykor. Szép és nagyon igaz gondolat.
(Bárcsak többször álmodhatnék róla...hogy ne csak a szívemben-lelkemben éljen, hisz álmomban olyan valóságos.)
rhumel
Ismerős a szomorú történet, csak nem Balatonfüredhez köt.
Megjegyzés küldése