Szerintem az élet

Nekem május elsején mindig a régen ilyenkor aktuális dalok jutnak eszembe, persze elsősorban az a refrén, hogy itt van május elseje, pedig felvonuláson nem is igen voltam, illetve egyszer 1969-ben Szegeden, talán az évfolyammal tereltek ki bennünket, de rémlik, hogy a Széchenyi téren vonultunk. És kicsit másképp, de vonultam én már születésem előtt pár nappal, 1948 május elsején is, amikor Anyu munkahelye kihajtotta a dolgozóit felvonulni. Ahogy később mesélte, amikor már nem bírta, kiállt a sorból és leült egy járdaszegélyre pihenni, majd pedig hazament.

 

Aztán  gyerekkoromban rendszeresen kivittek május elsején  a rákoskeresztúri Népkertbe, ahol volt virsli, sör, vattacukor, Bambi és szabadtéri előadás, valamint találkozni lehetett Apu kollégáival a kerület minden iskolájából, tanító nénikkel és bácsikkal, akik megcsodáltak, hogy milyen nagy vagyok, na meg persze, hogy milyen komoly, ez volt a mániájuk. Én meg jó kislányként szépen köszöntem és csak hallgattam, közben pedig megvolt a véleményem a felnőttekről, akik szerint úgy látszik, egy gyerek akkor normális, ha folyamatosan fülig ér a szája. Amolyan pofavizitek voltak ezek a majálisok, a pedagógusok, ha nem akartak bajt maguknak, bizony kimentek a Népkertbe, olyasmi volt ez, mint a belső kerületi munkahelyeken a felvonuláson való kötelező részvétel. 

 

Mára mindezekből csak a régi dallamok maradtak, azok is csak valahol mélyen, belül, és ha lenne itt a blogban olyan kategória, hogy nemcsak saját múlt, akkor oda kellene besorolni.  De csak saját múlt van, tehát abba kerül.