Talán Klári nem veszi rossz néven, ha az ő mai kommentjére fűzöm föl ezt a bejegyzést. Azt írta: "Most, ahogy végigmentem gondolatban az ismerős házak között, éreztem, hogy annyira szeretem Szegedet mint egy embert." Érdekes gondolat, hosszan el is töprengtem rajta. Ezek szerint lehet szeretni egy helyet, egy falut, egy várost úgy, mint egy embert, ez nagyon jó érzés lehet. És rögtön utána azt kezdtem vizsgálni, én vajon szeretem-e valamelyik "hazámat" úgy, mint egy embert?
Amikor itt a blogban már ki tudja hányszor, újra és újra felemlegetem azt a városrészt, ahová születtem, ahol felnőttem és életem túlnyomó részét töltöttem, az olvasónak joggal támad az az érzése, hogy lám, mennyire szeretem. Persze rengeteg emlék fűz oda, bizonyos részein gondolatban bármikor végig tudok menni, miközben régi történetek jutnak eszembe, hiszen eltöltöttem ott, írd és mondd, ötven évet, ami kitörölhetetlen. De már rég nem szeretnék ott lakni, és ez nem azért van, mert nem tetszik, amilyen lett az a kerület, meg mindentől messze van, vagy mert nem akarok szembesülni a régi emlékekkel, egyszerűen csak nem vágyom ott élni. Amikor pár éve egy régi szomszéd a legjobb szándékkal és magától értetődően azt mondta, hogy "az lenne a legjobb neked, ha itt Keresztúron kapnál egy kis garzont, milyen jó lenne!", akkor arra gondoltam, hogy jaj, dehogy mennék én vissza, nem akarok se Keresztúron, se Ligeten, se Csabán vagy Hegyen élni. Szeretni szeretem, persze, de nem annyira, vagy inkább mondjuk úgy: még annyira sem, hogy visszavágynék.
Nekem, úgy látszik, marad a nosztalgia szintje. Nosztalgia a Rákosmente iránt, Szeged iránt, felidézni a hozzájuk fűző emlékeket, érdeklődéssel figyelni, mi történik azokon a helyeken, ahol nagyon sok vagy kevesebb, de meghatározó időt éltem. Felháborodni, amikor lebontják az iskolánkat, örülni, ha valami jobb, valami új születik ott és amíg csak lehet, még többet megismerni róla, mindent, ami régen kimaradt.
3 megjegyzés:
azt hiszem teljesen igaza volt Klárinak: a város nem egy tárgyhalmaz, hanem emberekkel kapcsolatos emlékek tárhelye, azért tudjuk szeretni, mert történtek közös dolgok, amiket kedves emlékekként örökre lelkünkbe ivódnak...csak néha elkopnak, helyt adva frissebb élményeknek, és olyan jó hogy néha felidéződik az akkori énünk, emberek emléke, barátoké, eseményeké...Nem éltem Szegeden, de a lényom oda járt főiskolára , és én is ott adtam le a vizsgatanításom, meg volt ott egy barátom, szóval valahol nekem is "szeretemváros" Szeged :))♥
Igen, az emlékek is, meg a hely mással össze nem hasonlítható egyedisége, a tájnyelvi otthonosság meg minden oda valóság érzéki örömmel tölt el. Például a Madách utcai általános iskola a Lechner térre menet... Köszönöm, Katalin, hogy segítettél. :)
A népmese jutott eszembe- úgy szeretlek, mint az emberek a sót.
Én is úgy szeretek a világomban/életemben helyeket, mint Klári. De nekem ez azért van, mert a szeretteim hiányát simítja kicsit el a Balatonnál pár négyszögölnyi kert, diófa és rigódal. Mert a Zengő Apám mesélését idézi, mert bármilyen hely a Földközi tengernél Algéria illatát hozza vissza. Mert a leander virága, a levendula kékje visszaadja a gyerekkoromat, Pécsváradtól Afrikáig. Szóval egy-egy várost, falut, helyet is szerethetünk úgy, mit egy embert.:)
rhumel
bocs a hosszú szövegelésért!
Megjegyzés küldése