Szerintem az élet

A közös blogunkban most éppen az 50-es évek a téma és megírtam ugyan a saját penzumomat, de rájöttem, hogy érdemes lenne kicsit árnyalnom azt a korszakot. Persze tisztában vagyok vele, hogy mindenki ismeri a kevésbé pozitív oldalát is azoknak az éveknek, de most én is mutatok valamit.

Apám az 50-es években (is) tanár volt egy általános iskolában, majd pedig hamarosan igazgatóhelyettes is lett. Amikor nyugdíjba ment, megkapta a rávonatkozó iratokat. Legtöbbje igencsak érdekes olvasmány, kortörténeti dokumentum, olvasásuk közben az ember nem tudja, elképedjen, nevessen vagy sírjon, vagy inkább is-is.  Tudom, ma is van minősítés, meg a végzett munka értékelése, de azért az, amikor az 50-es évekbeli félig-képzett tanácsi kiküldött megfigyelők a pedagógusok nyakára ültek, figyeltek, majd pedig célzott kérdésekkel próbálták kiszedni belőlük a nézeteiket, nem lehetett piskóta. Hát tessék, megmutatom, milyeneket írtak például az én apámról (a helyesírási "finomságokat" meghagytam).

1952-ből például fennmaradt egy  szem. okt. előadóként aláíró tanácsi látogatótól a Feljegyzés egyéni foglalkozásról című akta, ilyen részletekkel:

Politikailag tájékozott. Sokat olvassa Szovjet írók könyveit, különösen a Szovjet nevelési módszereket tanulmányozza és igyekszik a gyakorlatban megvalósítani.
Csendes természeténél fogva hiányossága az, hogy nem eléggé harciasan áll ki egyes kérdéseknél. A kritikát elfogadja, fejlődőképes.
A Párthoz és a Szovjetunióhoz való viszonya jó. 

Na, ugye megmondtam, hogy érdemes belenézni? Hogy apám azt mondta volna, hogy sokat olvassa a szovjet írók könyveit, meg ilyesmi, azt nem tudom elképzelni, az utolsó mondatra meg már szavaim sincsenek. :)

Hogy nem eléggé harcias, azt szinte minden megfigyelő szükségesnek tartotta beírni, és tulajdonképpen igazuk is volt:

Csendes, szolid modorú. Kissé harcosabbnak kellene lennie - írja egy másik 1954-ben, majd pedig ugyancsak ő 1955-ben is: Néha erélyesebbnek kellene lennie.  

Ez utóbbi megfigyelő aztán évekkel később a tanárom lett, én persze  semmit nem tudtam az ő oktatási osztálybeli meg pártbeli múltjáról, szerencsére. Arra már csak úgy negyven év múlva jöttem rá, miért nem örült anyu annak a ténynek, hogy én annyira rajongok a magyartanárnőért, sőt nemhogy nem örült, de kifejezettem bosszantotta és időnként szinte féltékenységi jelenetekkel próbált rajongásom tárgyától eltávolítani. Feltételezem, pontosan tudta, honnan került I. néni az iskolánkba, az ellenszenve onnan eredt, de nálunk otthon soha nem volt szokás a tanáraimat a fülem hallatára kibeszélni, pedig apám nyilvánvalóan sokat tudott a kerületi pedagógusokról és a tanácsi előadókról.

Aztán volt még más szempont is az ilyen megfigyelésekben, a világnézet, amire apámnál nyilván külön is figyeltek, mert persze tudtak kántortanítói múltjáról. 1953-ban ezt írja az éppen aktuális megfigyelő: 

Vallási problémái még vannak. Még nem tudta felszámolni magában idealista nézetét. De nem keveri össze a klerikális reakció munkáját a vallással. A pártból is úgy érzi, az tartotta vissza, mert ő nem tud egyhamar átnevelődni.
Azonban nem tartom teljesen megbízhatónak, mivel Jugoszláv rokoni kapcsolatai vannak, amiről úgy látszott, elég kényelmetlen volt beszélni.
Amikor a klerikális reakció mesterkedéseit tárgyaltuk, egy szava sem volt hozzá.

Hát igen, nem tudta felszámolni, ez kétségtelen, sőt azt is elhiszem, hogy a klerikális reakció vitájához egy szava sem volt.

Fent említett későbbi tanárnőm jelentésében néhány olyasmi is van,  amin - személyes emlékeim okán - nagyon jól szórakoztam:

Igazgató-helyettesi teendőit kedvvel végzi. Ez a munka kissé elvonja ugyan a pedagógiai területtől, mert inkább gazdasági feladatokkal jár.
Fáradhatatlanul munkálkodik. Minden törekvése, hogy az iskola ügyét, dolgait előbbre vigye. Elmondotta pl., hogy különböző szerelésekért (rádió, konnektorok) a vállalat igen nagy összeget kért, ezért inkább ő fogott hozzá és megcsinálta.
Az osztályokban készülék van elhelyezve, amely egy mikrofonba bemondott iskolai híreket sugároz. A gyermekek mindig nagy érdeklődéssel hallgatják.

Tényleg gazdasági feladatokkal járt az igazgatóhelyettesség, ezt tanúsíthatom, meg hogy az iskolában ő szerelt mindent, az is igaz. Ha néha bementem hozzá valamiért, kivétel nélkül mindig munkaköpenyben találtam - nem fehérben, hanem igazi barna vagy sötétkék munkásköpenyben - és legtöbbször éppen valami technikai zűr elhárításán ügyködött, úgyhogy az számomra egyáltalán nem meglepő, hogy konnektorokat, egyebeket  szerelt, mindig is tudtam, hogy az iskolában is megjavított mindent, amit kellett, csak úgy, mint otthon. :)

És persze emlékszem arra a bizonyos "iskolarádióra" is, a központi egység, egy fémházba szerelt rádiószerű gép a tanáriban állt, piros és zöld világító lámpák voltak rajta, beépített mikrofonja volt, meg kapcsolói, melyeknek szabályozásával lehetett a szöveget bemondani, az egész pedig vezetékekkel volt az osztálytermekben elhelyezett egyszerű barna fadobozos néprádiókhoz csatlakoztatva. Azt hiszem, mondanom se kell, ki találta ki, sőt ki építette meg ezt a találmányt: az apukám. :)

No kérem, többek között ilyenek is voltak azok a bizonyos ötvenes évek. Ettől persze még nekem valóban  szép korszak volt, akkor voltam gyerek, a szüleim szerettek és amitől csak lehetett, megvédtek. Hogy ők ezalatt időnként minek voltak kitéve és esetleg mitől szenvedtek, abból én nem sokat tudtam, de nem is kellett. Így maradt szép a gyerekkorom, ami véletlenül pont a rossz emlékű ötvenes évekre esett. És most már szép is marad, örökre.


Egy vidám pillanat valamikor az 50-es években annak a bizonyos iskolának az udvarán, a képen látható kollégákat egy-két kivételtől eltekintve én is személyesen ismertem.

És még vidámabb pillanatok ugyanabban az iskolában, a tanáriban, apám mint a sok kolléganő közt egyetlen  férfi (a fenti képen látható H. Laci akkor már nem ott dolgozott) kezeli a borosüveget, a táblán pedig az ő írásával a figyelmeztetés:  Tankönyvbegyűjtés! V. és VI. o. földrajz könyvet beszedni! - tehát tanév vége lehetett, a két kép az évzáró értekezlet utáni  bulin készülhetett.