Szerintem az élet

Többgyerekes szülők szokták mondani, hogy az első gyereknél még mindenféle faxnikat vetnek be, stresszelnek a higiéniával, minden apróságból gondot csinálnak, a gyerek minden rezdülését lesik, aztán a következő gyerekeknél már beáll a rutin és mind kevesebb a faxni. 

Na, valahogy így van ez az első, meg a második szemműtétnél is. Az első után még nagyon észnél van az ember, figyel mindenre, nem hajol, nem emel, nem nyüveszti magát lehetőleg semmivel (ha megteheti), és mindezekről egy pillanatra sem feledkezik meg, hanem azonnal megszokássá válnak a mozdulatok. Aztán a második szemműtét után már valahogy hajlamos elfelejteni, hogy ja, ne hajoljak mélyen az ágy fölé beágyazáskor, ne földig hajolva kössem be a cipőmet, ne kapjam föl a földre ejtett akármit és ne akarjam erőből megemelni azt, ami nehéz. Most minden alkalommal figyelmeztetnem kell magamat ezekre az óvatosságokra. A lényeg viszont, hogy kis komplikációval és ennek megfelelően baromi kellemetlen tegnapi nap és mára virradó éjszaka után (a doktornő hajnalban azzal fogadott, hogy na, hogy telt a mai sz@r éjszakája? mondtam, hogy pontosan úgy), de most már elmondhatom, hogy a második szememben is ki van cserélve, ami cserélhető és ha még nem is igazán a sasszeműség, ám a lassú javulás stádiumában leledzem. A műveletet csak úgy, mint két hónappal ezelőtt, most is ama kies mezővárosban végezték, mely városból az eü. intézményen kívül csak annyit láttam, hogy a művelődési ház előtt már áll a betlehem és az adventi koszorú, a fű deres és a főtér fáiról majdnem minden levél lehullott. 

Nagy szerencse, hogy az embernek nincs több szeme, csak kettő, de azért mostanában még ennél is jobb lett volna küklopsznak lenni. :)