Szerintem az élet

Az idén sem ette meg a kutya a telet, de én most nem egy idei, hanem  egy régi téli képet mutatok. 

Pillanatfelvétel a Ferenciek teréről 1927 decemberében. A fotó valamelyik korabeli újságban jelenhetett meg, korántsem tökéletes, a hó is esik és maszatolja a látványt, de pont ettől érdekes. Az üresen várakozó hintó elé fogva ott áll egy ló, hátán pokróccal, a járdán emberek sietnek a hóesésben,  a hóbuckánál az a férfi épp átkelni készül az úttesten, itt elöl pedig éppen erre tart ez a keménykalapos, nagy bajuszos úr, kesztyű nélkül, karjára akasztott esernyővel.

A kép tetején ott a száraz adat: Pesti hó, Balogh Rudolf felvétele

Ennyit akartam írni eredetileg. Csak megmutatni egy ezerkilencszázhuszonhetes örökre kimerevített pillanatot emberekkel,  falakkal, szobrokkal, az úttesten ívelt vonalban hóba rajzolódott keréknyomokkal, mindennel, ami akkor, abban a percben volt és ami - a maradandó köveken, téglákon kívül - a következő percben már nem volt sehol, a hó esett tovább, majd pedig  elállt és előbb-utóbb elolvadt, az emberek mentek tovább a dolgukra és emberi számítás szerint előbb-utóbb ők se voltak már sehol, hiszen 1927 ide már nagyon messze van. Aztán ránéztem arra a száraz adatra: Balogh Rudolf felvétele és azt mondtam magamban, mégis megnézem én, ki volt ez a Balogh Rudolf.  Talán egy "névtelen",  fényképezgető és képeivel újságoknál házaló szürke munkatárs, erre gondoltam.

Pedig dehogy. Nem volt névtelen és szürke, hanem aranykoszorús fényképészmester volt, a fotózásban az  úgynevezett magyaros stílus megteremtője, aki az első világháborúban haditudósító-fényképészként működött, munkásságáról publikációk és kiállítások szólnak, műveit komoly gyűjtők keresik az aukciókon, nevezik őt minden magyar fotóriporterek atyjának is, sőt tiszteletére alapították az egyik legrangosabb fotóművészeti díjat. Egyébként 1920-tól a Pesti Napló fotóriportere volt és képei minden héten az újság vasárnapi műmellékletében jelentek meg (így aztán valószínűleg a fenti kép is onnan való), és már az akkori National Geographic is közölte fotóit.

Az is lehet, hogy csak nekem nem volt ismerős a neve, dehát még az én várostörténet- és fényképbolond fejemmel sem tudhatok mindent, ugyebár.  Viszont aki ezek után kíváncsi Balogh Rudolfra,  annak ajánlom az Országos Széchényi Könyvtár három évvel ezelőtti kiállítása alkalmából született tartalmas cikket, de a nevet beírva a keresőbe még ezen kívül is sok nézegetni és olvasni való találat jön elő. 

Egy szó mint száz, ma is tanultam valamit, már ezért is megérte  egy régesrégi homályos fotográfián elandalodni. :)


Tegnap utazás közben a velem szemben ülő nő újságjában láttam valami ilyesmi címet: nem lehetünk elég öregek, amíg kíváncsiak vagyunk a világra. De hogy ez most miért is jutott eszembe...?  :)