Szerintem az élet

Mostanában megint felbukkannak a facebook-on bejegyzések, melyeknek írói arra kíváncsiak, hány ismerősük hajlandó nem csak automatikusan lájkolni, hanem végig is olvasni az ő bejegyzéseiket. Ezekben a posztokban mindig ott a kérés, hogy ha elolvastad, nyomj egy lájkot és oszd meg a bejegyzést a saját idővonaladon. Sosem reagálok az ilyenre, nem lájkolom és nem is osztom meg, de legtöbbször egyetértek a benne írtakkal. Mert valóban sokan vannak, akik minden ismerősük minden bejegyzésére gépiesen megnyomják a tetszik-gombot, miközben talán fogalmuk sincs, mi is van a poszt "belsejében".

Viszont egyáltalán nem értek egyet a fészbúkos ismeretségeket, sőt a fészbúkos tevékenységet ellenzőkkel, akik az egész FB-ot szinte az ördög művének tekintik és alapból elutasítják. Sokan szabályosan félnek tőle, pedig csak tudni kell használni. Rengeteg beállítási lehetőség van, mindenki maga szabhatja meg, mit "enged meg" a FB-nak és mit nem, de ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy ezeket kitapasztalja, akkor persze úgy érezheti, a közösségi oldal uralja őt és így veszélyesnek érzi magára nézve. 

Ami pedig a sokat emlegetett függőséget illeti... erről ma is csak azt tudom mondani, amit már évekkel ezelőtt megfogalmaztam itt a blogban az internethasználatra vonatkoztatva:  ez mind az egyén felelőssége. Mert annyit ülsz előtte, amennyit te akarsz, annyit böngészel, csetelsz rajta, amennyit te akarsz, annyit nézelődsz és kommentelsz a FB-on, amennyit te akarsz, egyszóval annyira teszed magad függővé tőle, amennyire te akarod. Te állsz vagy nem állsz föl a gép elől, te szabsz határt a géptől való "függésednek" - ha már mindenáron ezt a mumussá lett szót akarjuk használni. Szabad akaratod van, úgy és annyit használod a gépet és az internet adta lehetőségeket, amennyire te magad engedélyezed saját magadnak. Változatlanul meggyőződésem, hogy kár kihagyni az életünkből.