Szerintem az élet

Az ötletet Tamko adta, amikor pár napja az X-generáció emlékfoszlányait gyűjtötte össze egy posztban. Én nem vagyok X-generációs, ami elsősorban azzal jár, hogy nemcsak másféle, hanem sajnos, több és korábbi emlékezetes eseményről is vannak emlékeim.

Az első ilyen Sztálin halála volt 1953-ban. Ötéves voltam és nagyapám a Szabad Népet olvasta, nekem meg szokásom volt kérdezgetni őt a betűkről, ez milyen betű, az milyen betű - mellesleg így hamarosan meg is tanultam olvasni. Aznap a Szabad Nép címoldalán ott volt Sztálin fényképe, amiről én sokáig úgy emlékeztem, hogy a ravatalon fekvő Sztálint láttam, de ennél valószínűbb, hogy az már a temetésről szóló újságcikk illusztrációja lehetett pár nappal később.

1956. október 23-dikán nyárias meleg idő volt, az iskolából délelőtt hazaküldtek bennünket. Amikor hazaértem, nagymamám éppen szilvalekvárt főzött az udvaron egy nagy üstben. Kenyér már nem volt a boltban, és lisztet sem lehetett kapni, aztán pár nap múlva híre jött, hogy mindenki vásárolhat 5 kiló lisztet. A közeli kis közértben hosszú sor várakozott, engem is beállítottak oda és nagyon büszkén vittem haza a nekem járó 5 kiló lisztet. Ezután egész gyerekkoromban ez volt számomra a saját "erőm", teherbírásom bizonyítéka, mintegy alap-mértékegységként kezeltem azt az öt kilót és gondolatban minden ennél nagyobb súlyt ahhoz viszonyítottam. Mert lám, én egyszer már elbírtam 5 kilót!
A rádióból az Egmont nyitány szólt folyamatosan, komoran, mi meg a barátnőmmel a Kossuth-címert rajzolgattuk a nagy asztalnál, ahol máskor királylányokat szoktunk rajzolni.

1956. november 4-dikén a közeli aszfaltozott utat lánctalpas tankok szántották végig, apámék pedig odatolták a nagyszoba ablaka elé a kétajtós szekrényt, mert ők már tudták, milyen az, ha lőnek az utcán. A város felől ágyúzás hallatszott. Felmerült az is, hogy lemegyünk a pincébe, mert ők azt is tudták, milyen az, ha bombáznak, a nagy bőröndbe össze is készítettük a legszükségesebb ruhákat és nagymamám megnyugtatott, hogy ő még tud kenyeret sütni, ne féljek semmitől, de a leköltözés végül elmaradt. És biztos, ami biztos, másnap sietve levágattuk a két alig hízott disznót, akik mindketten Marci névre hallgattak - mert mi, nem tudom, miért, de minden évben minden hízót Marcinak neveztünk el. 

1957-ben felbocsátották az első, majd hamarosan a második műholdat, ezek voltak a Szputnyik-1 és a Szputnyik-2. A rádió bemondta és az újságok is megírták, naponta hányszor és mikor halad el Magyarország fölött, ezért egy este a szomszéd Tóni bácsival és apámmal együtt felmásztunk a padlásra és a tetőablakon kibújva próbáltuk meglátni a pici fénypontot, amint vonul a sötét égen. Rémlik, hogy láttuk is, de ez legalább akkora dolog volt, mint ma egy valós idejű webkamerán nézni a nemzetközi űrállomás repülését a kontinensek fölött.

1961. április 12-dikén kilőtték az első, embert szállító űrhajót Gagarinnal a fedélzetén - bár a fedélzet enyhe túlzás, láttam a kabint később Moszkvában a VDNH kiállításán, hát... épp hogy körbevehette az a fémdoboz szegény űrhajóst, akkorka volt. A nagy hírt persze izgatottan tárgyaltuk egymás közt az osztályban, mindenki lelkesedett, egyedül V. K. Erzsi hitetlenkedett, mondván: "Csak nem hiszitek el, hogy tényleg egy ember van abban az űrhajóban? Az nem is igaz!" De mi nem hallgattunk rá, pár nap múlva már kivagdostuk Gagarin képeit az újságból és feltűztük a faliújságra.

1969. július 20-dikán a Holdraszállást Péterrévén néztük élő tévéközvetítésben. Persze fekete-fehér képernyőn és elég hangyás, szakadozott képen, de ki nem hagytuk volna, akkora szenzáció volt. És bár saját szemünkkel láttuk a Hold felszínén le-föl "ugráló" szkafanderes embereket, hihetetlennek látszott az egész.

1986-ban május elején tudtuk meg, hogy napokkal korábban Ukrajnában robbanás történt a csernobili atomerőműben. Szép kora nyári idő volt akkoriban, mentem át a Roosevelt téren, tűzött a nap, ragyogott az ég és arra gondoltam, fogalmunk sincs, mi van körülöttünk a levegőben. Meg hogy az előző napokban friss fejes salátát, sóskát, újhagymát ettünk - de teljes képtelenségnek tűnt, hogy abban a ragyogó, tiszta időben bármi veszélyeset is belélegezhetünk, lenyelhetünk.

1987. január 12-én, hétfőn arra ébredtünk, hogy mindent beborított a hó, de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem jó magasan. Nagyon nagy volt a csend, mozdulni sem lehetett, járművel legalábbis végképp nem, és nagyon hideg is volt. A busz persze nem járt, pedig nekem reggel 8-ra a Bosnyákra kellett volna érnem. Úgy dél körül tudtam elindulni egy dugig tömött busszal, nagysokára oda is értem, aztán hamarosan elindultam visszafelé. A Bosnyák téren is is nagy volt a csend, autó egy szál se, busz is csak átlag félóránként törte át magát lassú lépésben a havon. Főleg arra emlékszem élénken, ahogy a tömeg állt a megálló feltételezett helyén - mert azt se lehetett látni, hol a járda széle - és mindenki nagy türelmesen várt és hallgatott.

1989 karácsonyán a romániai forradalom hírei jöttek éjjel-nappal folyamatosan, megállás nélkül szólt otthon a tévé, tudósítások, élő stúdióbeszélgetések, bejátszások, élő kapcsolások, és persze a keleti határ környékéről szóló rémhírek, elhangzott a megtámadnak, háború és hasonló kifejezések is. Élénken emlékszem, ahogy anyu azt kérdezte: és akkor bombázni fognak? Neki, aki annak idején az ostromot Budán élte át, a háborúról azonnal a bombázás jutott eszébe.

1990. október 26-án apám azzal ébresztett, hogy lezárták a hidakat, mire én félkómásan azt feleltem, hogy nekem nem kell hídon átmennem. És ahogy szoktam, elindultam Rákosligetről a belvárosba dolgozni. Az Örs vezér téren az egész kereszteződést elállták a legkülönfélébb autók, főleg a sok egyforma temetői halottaskocsira emlékszem. Már nem tudom, hogyan tudott bekanyarodni a busz a metró elé, de valahogy biztosan, aztán a metróval beértem a munkahelyemre. Egész délelőtt szólt az asztalomon a kis rádióm és amikor 11 óra után elhangzott, hogy délben beavatkozik a rendőrség, összekaptam magam és elindultam haza. A metrón úgy utaztunk, mint a szardíniásdobozban, de az Örsről már nem járt az én buszom, HÉV-vel eljutottam Mátyásföldig, de tovább semmi. Akkor is ugyanolyan nyári meleg volt, mint '56 októberében és sokat, nagyon sokat várakoztam a tűző napon egy keresztutcában, kizárólag csak a reményre hagyatkozva, hogy az a busz, ami egyébként békeidőben is csak párszor jár naponta, hátha még jön ma errefelé. És vagy egy óra múlva tényleg jött egy emberekkel telezsúfolt busz, így hazajutottam késő délután. Ha nem jön, tényleg nem tudom, mi lett volna, talán stoppolok, életemben először.

2001. szeptember 11.  Akkor éppen Budatétényben laktunk, munka után lépek be a lakásba, anyu feldúlva azzal fogad, hogy Amerikában repülők zuhannak a felhőkarcolókra. Így mondta, először nem is fogtam fel a mondat értelmét, csak amikor beértem a szobába és megláttam a tévén, ahogy a gép átmegy az egyik épületen. És ismételgették a felvételt, kapcsolgattak ide-oda, az egész iszonyúan hátborzongató és hihetetlen volt. 

A 2004. decemberi cunamiról a neten értesültem és azt hiszem, azelőtt azt se tudtam, hogy ilyen létezik, vagy ha hallottam is a szót, fogalmam sem volt, mit jelent a valóságban, mármint hogy nem egyszerűen nagy hullámok képződnek olyankor, hanem hegy magasságúra nőhet a tenger. A videók félelmetesek voltak, a  menekülőkről készült sajtófotók némelyikén pedig megdöbbentő volt látni az emberek arcát: mosolyogva futottak, mint valami sporteseményen, versenyfutáson, mint akik fel sem fogják, mi történik velük, és csak arra tudtam gondolni, vajon hányan maradtak közülük életben?

2006. október 23. Ünnep volt, mi meg robogtunk a mentővel Székesfehérvár felé, ültem anyu mellett a mentőautóban, aztán este valamikor indultam haza egyedül. Soha nem jártam előtte még Fehérváron, azt se tudtam, merre van az állomás, sejtettem, hogy ilyen későn busz már nem megy Bicskére, bóklásztam a sötétben a kórház udvarán, egy asszony segített kikeverednem a vasúthoz. Mobilnet nélküli telefonról nem tudtam menetrendet nézni, ezért már a vonaton ülve felhívtam Ilonkát, mikor van csatlakozás Kelenföldről. Ő meg rémülten: nehogy bemenj a városba, tüntetés van, zavargás van, vigyázz! 

Ami pedig azóta történt és történik, az már a jelen. Majd a következő, ki tudja, milyen betűs generáció megírja egyszer róla a visszaemlékezéseit. Ha ugyan lesz még betű.