"Az írás a legolcsóbb pszichoanalízis, mindenkinek javaslom, nem okvetlenül regényt kell írni, lehet naplót is. Ez a meditációnak egy nagyon egyszerű, viszont hatásos formája. Reggel vagy este öt percet arra kell szánni, hogy leírja az ember, hogy mondjuk a tegnapi napjában mi sikerült, mi nem, és mik az aznapi tervei. Ez ad az életnek egy keretet és főleg akkor hasznos, ha valakinek éppen egy nagy érzelmi drámája van."
"Van
bennem valami gyerekes tanulási vágy, amit én röviden halálfélelelemnek
fordítanék: gyorsan még ezt is kipróbálni, amíg még élek."
11 megjegyzés:
Az idézetek választása egyáltalán nem véletlen dolog: az író általában azt fogalmazza meg, amit mi is érzünk, csak sokkal pontosabban...
Idetenném még ráadásnak Sylvain Tesson sorait (saját fordításomban), meyeket már több, mint 10 éve alkalmazok is:
"Azért írok naplót, hogy a felvegyem a harcot a felejtés ellen, hogy tartalékként szolgáljon az emlékezet számára. Ha nem jegyezzük fel naponta a velünk és általunk történt dolgokat, minek is élni: az órák elfolynak, a napok elmosódnak és győz a megsemmisülés. A napló afféle kommandó-akció az abszurditás ellen. Mintegy "levéltárolom" a múló órákat. A naplóírás megtermékenyíti a létezést." (ford. T. R.)
A napló írási szokásról, annak értelméről, vagy értelmetlenségéről nagyon szívesen elbeszélgetnék olyanokkal, akik évek óta vezetnek naplót.
Én a magam részéről azért tartom értelmetlennek, mert olyan a lelkialkatom, hogy el sem tudom képzelni, hogy kiadjam a legbensőbb gondolataimat. Meg a gyermekeimet sem szeretném terhelni azzal, hogy halálom után naplókat kelljen olvasgatniuk.
Tizenéve minden nap e-mailt írok (sokszor nem is egyet) a lányomnak, amiben nagyjából beszámolok a mindennapjaimról. Ezt egyfajta naplónak fogom fel. Ez kettőnk levelezése. Volt idő, amikor még a lányom említést tett róla, hogy kimenti a leveleket pendrive-ra. Sajnos a mai rohanó világban én már a gyermekeinkről nem feltételezem, hogy komótosan nekiülnének, és visszaolvasgatnák a szülők napló bejegyzéseit. Talán az unokák ugyanezt szívesebben megtennék, ha másért nem, mert egy teljesen más, az övékétől elütő élet lenyomataival ismerkedhetnének meg.
A leglényegesebbet elfelejtettem leírni.
Az írók naplói az utókornak irodalmi élményt nyújtanak, nyújthatnak.
Nem keverném össze egy átlagos, hétköznapi ember által írt naplóval, naplókkal.
(Sok-sok éve történt, több mint 15 éve. Költözködtem a 140 négyzetméteres házunkból, így napi rendszerességgel selejteztem és vittem papírhulladékot a szelektív konténerbe. Egy alkalommal egy majdnem színig pakolt konténer várt, a tetején különleges csomagolású "pakkal". Kiemeltem, hazavittem. Egy fiatal lány naplói voltak benne, akinek az édesanyját /ráadásul/ ismertem is. Bele-beleolvastam a füzetekbe, és elég szomorú kép tárult fel előttem. Szorongó, depresszióra hajló alkatú lány, akinek a párkapcsolatai sem alakultak szerencsésen. Még én éreztem magam kicsit kellemetlenül, amiért betekintettem a gondolataiba. Kertes házban éltek, nem is értem, miért nem égette el a füzeteket, megtehette volna. Nekem meg nem kellett volna elolvasnom.
A fenti eset megtörténte fokozott óvatosságra tanított engem.)
Éva, hasonló élményem volt nemrégiben, amikor meghalt nagynéném, és az ő szülei külön-külön vezetett neplójellegű feljegyzéseit elolvastam. Ami ezekből az írásokból kiderült, rettenetesen megrázott. Titkolt vágyaik, csalódásaik, elrejtett érdeklődésük, az enyémtől merőben különböző ízlésük megismerése borzasztó csalódás volt.
Amit a saját internetes naplómban leírtam, azon már változtatni nem tudok, de azóta legalább befogom a számat.
Klári! Ha neked csalódást okozott a feljegyzések elolvasása, akkor a nagynénédnek méginkább megrázó lehetett.
A szülők felelőssége eldönteni, hogy mit hagynak hátra írott formában.
Éva, igazad van. Én is naponta imélezek a lányommal, de az életünk nem minden mozzanatát osztom meg vele. (Se mással.)
Látjátok, ezért nem írtam soha naplót, mert nem akartam, hogy valaha is másnak, bárkinek a kezébe kerüljön. A másik oka pedig az volt, hogy én magam se szeretném olvasgatni a saját régi "vallomásaimat". Persze ennek ellentmond, hogy amikor valamilyen okból (pl. mert keresek egy-egy régebbi eseményt, adatot) olvasgatom a saját régi blogbejegyzéseimet, az nem zavar. Legfeljebb egyfolytában csodálkozom, hogy mennyire megváltoztam azóta és mennyire más célból, sőt mennyire más stílusban írtam blogot évekkel ezelőtt, de ez már más téma. :)
Gyerek- és kamaszkoromban nem akartam naplót írni, mert nevetségesnek találtam akkoriban az afféle "Kedves Naplóm! Találd ki, kivel találkoztam az imént..." vagy hasonló megszemélyesítéseket... Sőt felnőttként sem, csak Gilbert halala után kb. 1 évvel éreztem égető szükségét, hogy lejegyezzem a majdnem mindennapjaimat, hogy nyoma maradjon az időnek - elsősorban számomra - hogy ne folyjon ki az ujjaim közül, mint a homok... Most már életszükségletté vált. Pont mint S. Tesson mondja.
Először úgy képzeltem, hogy halálomat közeledni érezvén, elégetem a füzeteket. De mi lesz, ha váratlanul ér, és nem lesz időm megtenni, esetleg a tehetetlenné válás akadályoz meg benne? Akkor döntöttem úgy, hogy sorsukra hagyom őket, és egyúttal vállalom magam.
Természetesen, belekalkulálom, hogy a gyerekek vagy az unokak kezébe kerülhet. Nincs benne semmi falrengető vagy megalázó titok. Ami benne van, az szigorúan igaz. Ami pedig nagyon súlyos és kimondhatatlan lenne, azt leírni is nehezen lehetne...
Az Ági által említett szempont is szerepet játszik: egy idő múlva újraolvasva magunkat, szembesülünk a változásokkal MINDEN téren...
Örülök, hogy mégiscsak "kerekedik" a napló írás témája.
Rózsa! Azt hiszem, a Te naplóidnak örülni fognak a lány unokáid. Semmiképp nem tanácsolnám az elégetést.
Amennyire az írásaidból meg tudtalak ismerni, úgy érzem, hogy meglehetősen önkritikusan írod le még a fájdalmakkal teli érzéseidet is. Ezekből csak tanulhatnak a hátramaradók.
Írj annyit, amennyit a belső szükség diktál. Ez is egyfajta relaxáció.
Igazad van, Éva: belső szükség. Esetleg, ha idegen kézbe kerül valamikor, az illető bepillantást nyer egy másik sorsba: ebben mindig van tanulság. Ha nem találja érdekesnek, kidobja... Ez lesz a napló sorsa, de ez engem már nem érint...
Ha valami megrázó élmény lesz belőle (az enyémből aligha, de ha engem érne hasonló tapasztalat), abban is van érdekes átélés: az élet maga ilyen változatos a könnyed és nehéz élmények között és ebben van a szépsége!
A naplószerű írás esélyt ad az utódoknak arra, hogy megismerjék gyökereiket. Hogy élnek-e vele, az az ő döntésük, az ő felelősségük. Nyilván szembesülni fognak azzal, hogy eleik világlátása, szokásai, kedvtelései, ízlése többé-kevésbé eltér az övéktől. De ez nem baj, sőt. Így tarka a világ. Átvesznek a régiektől annyit, amennyit akarnak. Elvetnek annyit, amennyit akarnak. Mindenképpen a gazdagodás esélyét látom egy ilyen hagyatékban.
Megjegyzés küldése