Holnap lesz tizenhét éve, hogy elkezdtem blogot írni, persze akkor még az ős-freeblogon. Nem kerek évforduló, mindenesetre hihetetlen, hogy már tizenhét év eltelt azóta. És amennyire minden megváltozott ezek alatt az évek alatt az én életemben, legalább annyira megváltozott a blogvilág is, más lett a stílus, mások lettek a témák, meg az olvasói igények is, és alig van már életben blog azok közül, amelyeket annak idején, a kezdet kezdetén olvastam, ráadásul a megmaradtak is általában másképp és másról írnak, mint régen. De a legtöbben rég abbahagyták az írást, és amikor valami elfelejtett mappából elémkerül az akkoriban olvasott blogírók emailcímeinek listája. rádöbbenek, hogy tényleg, mennyien voltak és mennyire feledésbe merültek! Így múlik el a blogvilág dicsősége... mint ahogy elmúlik az írói kedv, legalábbis az enyém biztosan. Az, hogy hónapokra elkerülöm a saját blogomat, nem csak lustaságból ered, hanem főleg abból, hogy nincs már kedvem mesélni. Annyi mindent elmondtam, leírtam már, véleményt mondtam jelenségekről, kiírtam magamból helyzeteket, érzéseket, pillanatképeket festettem (már a címkéje sem jutott eszembe, meg kellett néznem a kategóriák közt, valójában életképeknek neveztem az ilyeneket), épp elég volt. Ilyeneket szoktam gondolni, amikor visszaemlékszem az elmúlt blogírós évekre, és már csak ritkán érzem szükségét, hogy valamit megfogalmazzak és közzétegyek.
Amikor profilt váltottam, azt talán ha 4-5 olvasóm értékelte igazán – no meg persze én, mert számomra kifejezetten élvezetes volt a világ webkameráit felfedezni, minél több érdekességet megtudni a látható és a tágabb környezetükről és persze mindezt közzétenni, hátha másokat is érdekel. De a legnagyobb siker az volt, amikor egy ismeretlen névtelen olvasó megköszönte, hogy kicsit többet megtudhatott arról a városkáról, ahol a 60-as években Svédországba disszidált édesapja élt. Kamerákat azóta is keresek és követek, de egy ideje már nem gyűjtöttem anyagot hozzájuk, legfeljebb magam számára. Ráadásul az évek folyamán összeszedett sok adat, érdekesség, ismertető, rögzített videó mind elveszett egy tavaly nyári vírusfertőzés következtében.
Próbáltam leszoktatni magam arról, hogy az olvasók szemével figyeljem a dolgokat és az ő szempontjaikat képzeljem magam elé, amikor írni akarok valamiről: mit gondolnak erről vagy arról, amikor olvassák, mit fognak szólni ehhez vagy ahhoz, de főleg, hogy érdekel-e valakit, amiről majd írok. Pedig sokkal jobban tenném, ha csak a magam szemével, saját ízlésem, érdeklődésem szerint választanék témát, arról írnék, amiről akarok, amiről úgy érzem, írnom kell. És ha akár csak két-három olvasót érdekel majd az illető bejegyzés, akkor máris megérte.
Tehát miért is írunk blogot? Kicsit átköltve a latin mondást (navigare necesse est, vivere non est necesse): scribere necesse est... írni muszáj. De a blogra alkalmazva és nagyon leegyszerűsítve: mert valamit el akarunk mondani, és az hátha érdekel valakit. Ez a két szempont. Ha pedig éppen nem írunk, annak már ezer oka lehet. Ilyen bonyolult ez a műfaj. És ilyen bonyolult az ember, aki mellesleg blogger – már persze amikor ír. 😏
9 megjegyzés:
én 2007-ben kezdtem...de nem tudom abbahagyni (pedig közen megsemmisült a freeblog nagyrészt) örülök, ha épp más is olvassa, netán kommenteli (mig más véleményemmel magamra nem haragitom őket:) de nekem inkább belső szükséglet, a többi ráadás...
ami rég volt a blogvilágban, az már nem jön vissza (sajnos)
sic tranzit gloria mundi!
Én azt hiszem 2008-ban.....már nem is tudom pontosan. Emlékszem valahogy elém került egy "főzős" blog és akkor kezdte el a fantáziámat piszkálni, hogy próbáljam meg én is. Na meg épp itthon voltam gyesen, négy órában dolgoztam és kellett valami újdonság. Mennyire örültem, amikor lett több olvasóm is! Most pedig ahogy írod egy kevesebben írnak és én is egy kevesebbet írok....szinte egy kezemen megtudom számolni, hogy ha reggelente a gép elé ülök kik lesznek azok, akiktől van egy pici bejegyzés. Általában mindig ugyan azoktól. Kevesen maradtunk.:(
Ági, ez most egy egyszerű megállapítás, vagy netán jóval több...?
Én azért kezdtem újra az írást, mert segített kirángatni a magányból. Ha van mit, akkor írok, mindegy, hogy milyen apróság, ha nekem fontos, leírom. Aztán vagy reagálnak rá, vagy nem, de nem ez a lényeg. Persze örülök minden hozzászólásnak, hiszen mások másképp láthatnak dolgokat és pont ez nagyon fontos, mert egyedül az ember gondolkodása hajlamos beszűkülni. Tanulni is tudok más blogok olvasása közben, még sok minden újdonság számomra és szép tájakon járhatok, igaz, virtuálisan, de az is több, mintha folyton csak az erkélyemről nézegetném a várost.
Én most így látom, aztán lehet, hogy ez idővel megváltozik. Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, lehet, én is ráunok a naplószerű írogatásra. Majd kiderül...
A technika ördöge jól megtréfált. Írtam egy kis araszos hozzászólást, majd közölte a rendszer, hogy frissítsek, mert valami hiba történt. S aztán szó nélkül benyelte az összes gondolatomat.
Szomorú vagyok, mert ilyenkor mindig azt érzem, hogy az "Isten" sem akarta hogy az üzenetem átmenjen. Pedig szívemből szóltam.
Meg sem próbálok újra nekifutni.
Egy új gondolatot azért szeretnék megosztani. Ági! Amikor megtanítottál a blogspot használatára, nehezen tudtam belerázódni. Jóval később fedeztem fel azt is, hogy a számláló megmutatja, hányan olvasták a blogot, és hányan szóltak hozzá.
Ez az információ olyan örömöt okozott számomra, hogy ihaj. Láthatóvá teszi, hogy mennyire sokan olvassák a Hogy is volt blog egyes bejegyzéseit, ha nem is nyilvánítanak véleményt egy rövidke mondat erejéig sem.
Én minden blog írónak küldöm az alkotó energiát, s hogy bízzanak benne, hogy minden bejegyzésük célba ér. Ha - akárcsak - egy emberhez szóltak aznap, már nem volt hiábavaló a szellemi és fizikai fáradságuk aznap.
Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy arra sincs erőm, hogy egy tőmondat erejéig felemeljem a kezem/karom/vállam, nemhogy egy bekezdésnyit írjak. Ezért minden 65-ön felüli blogos előtt meglengetem a nemlétező kalapom, hogy még feltöltik magukat energiával, és leírják a gondolataikat.
Számomra - sokszor leírtam már - nagyon nagy ajándék a blogvilág.
Kitartás Ági! Jó egészséget kívánok, és örömmel olvasunk bármikor. Küldeném ugyanezen gondolatot az idejáró blogosoknak is.
Kedves Ági, én a te példádra, majd biztatásodra kezdtem blogolni, franciául 13, magyarul 12 éve! Most is írom párhuzamosan mind a kettőt, s néha hozzátehetjük a közöst is jó néhány éve...
Kicsit mosolygok rajta, hogy a téma néha fel-felmerül (volt, aki dühösen azt is írta, hogy "hozzászólásvadász"), tény, hogy mindig izgalmas a blogosok számára, mert változunk és a blogvilág velünk változik!
Hogy kevesebb blogoló van-e azzal, hogy egyesek eltűntek szemünk elől? Szerintem nem biztos, mert újak jöhettek helyette, akiket nem ismerünk.
Tény, hogy az újdonság kezdeti lelkesedése megfakult számunkra, mint mindig. Néha az az érzésünk, hogy "mindent kiírtunk magunkból", pedig az élet állandóan új témákkal szolgál! Még az emlékezet tára is szinte kimeríthetetlennek tűnik néha... Közben írásunk, kifejezésmódunk is egyre csiszolódik: végül is az írás pótolhatatlan öröme a legelső motivációnk - legalábbis nekem.
Persze, nemcsak magamnak írok és nagyon örülök minden hozzászólásnak, akkor is, ha udvarias gesztusként íródott, mint egy kedves beköszönés (és Évának külön köszönet a kalaplengetésért!) a nyitott ablakon!
Ági, külön köszönet neked a felfedezéseidért! A webkamerákon túl, például a mesterségekről szóló sorozatot is neked köszönhetem /...jük/, majdnem minden érdekel belőle. Ha nem blogként, akkor az internet segítségével lehet továbblépni és tanulmányozni a kultur-és ipartörténet fejezeteit.Én mindig tudni fogom, hogy te indítottad el a szellem szórakoztatásának egyedi módját!
Megérte szóba hozni a mesterségek videóit. Most néztem meg, mit csinál egy korondi taplász. Először is a nyelv. Ahogyan ejti a mester a magyar szavakat. A rövid, szemléletes beszámoló arról, hogy hol, és az évnek melyik szakában lehet begyűjteni a nyersanyagot. Ma már csak quaddal tudnak érte menni a hegyre, és az sem biztos, hogy a tíz éve egyre bizonytalanabb időjárás miatt megfelelő minőségű gombát találnak. Megmutatta a mester, melyikből lesz valami, melyiket kell a tövén hagyni. Most nem mondom meg, mit és hogyan állítanak elő a feleségével és milyen egyéb nehézségeik vannak. A taplász erdélyi szakma. Lehet utána járni! :)
Mindenkinek köszönöm a hozzászólást, és örülök, ha bárkinek indíttatást jelentett, amiről írtam.
Borka, nem tudom, milyen megállapításra gondolsz, de ha azt kérdezed, abbahagyom-e, nem, nem hagyom abba. Megbánnám. :)))
Kovtama, nem is tudtam, hogy olvasol, üdvözöllek!
Ági, megnyugtattál, örülök, hogy így gondolod! :)
Megjegyzés küldése