Az emberek
ilyenkor év elején mindenfélét elhatároznak, fogadalmakat
tesznek: lefogyni, dohányzásról leszokni, ennyi és ennyi könyvet
elolvasni, eljutni egy bizonyos helyre, hetenként bizony számú
napon edzőterembe menni, hetenként ennyi és ennyi alkalommal
futni, naponta/kétnaponként/hetenként blogot írni... és így
tovább, a variáció végtelen, mindenkinek más és más a
célkitűzése az új évre.
Nem szoktam év eleji fogadalmakat
tenni, nem tudom, miért, ez valahogy nem alakult ki nálam. Most
viszont majdnem kitűztem magamnak azt a bizonyos januári mindennapi
posztolást, mondom, majdnem kitűztem. Arról a novemberi
blogvember néven indított kihívásról csak harmadika körül
értesültem véletlenül, sajnáltam is, hogy itt lett volna a nagy
alkalom az újraakezdésre, én meg elpuskáztam. A hónap vége felé
pedig még jobban sajnáltam, amikor naponta olvastam azok blogját,
akik abszolválták a feladatot és valóban naponta írtak. Akkor
jutott eszembe, hogy tulajdonképpen kitűzhetném ezt magamnak
januárra, hátha sikerül.
Hát... nem úgy néz ki, hogy sikerülne, de nem is gondoltam komolyan, úgyhogy jól van ez így is, akkor írok, amikor van miről. Néha előfordul, hogy rákeresek valamilyen időpontra, eseményre a régi blogomban (a blog mint adatbázis, ugyebár...), ehhez pedig olyankor el kell olvasnom pár bejegyzést a múltból, és mindig elcsodálkozom, mennyi mindenről képes voltam akkoriban írni. Semmiségekről, apróságokról, eseményekről, élményekről, tapasztalatokról, felfedezésekről, jelentéktelen dolgokról és hirtelen támadt gondolataimról, bármiről, sőt, előfordult, hogy ugyanazon a napon kétszer-háromszor is találtam írnivalót. Ezt a megoldást kellene most is választanom, semmiségek, gondolatok, apróságok, megtapasztalások, élmények, spontán gondolatok, bármi, ami a műfajba belefér.
Kérdezném, hogy mi is fér bele ebbe a műfajba, de szerintem nincs ember manapság, aki ezt pontosan körülírhatóan meg tudná határozni. Elmúlt tizenkilenc év, mióta blogot írok, és a blog mint olyan ez alatt az idő alatt megváltozott, de nagyon. Sokan temették is már, mégse halt el, él tovább, kinél így, kinél úgy. Mondhatjuk azt is, hogy minden belefér, minden és bármi.
Na, akkor ez lesz benne, minden és bármi. Bármi IS.
2 megjegyzés:
Jól esett ezt a mai bejegyzést harmadjára is, minden bekezdésére odafigyelve elolvasnom. Közben elindult a "saját belső mozim" azonnal, és feltettem magamnak is a kérdést, miért is írunk? Valószínű, mindenki más indíttatásból. Én csak valahogy belesodródtam, aztán kiderült gyermekeim számára is a ténykedésem, és lányom kérésére így már mindig küldöm neki is akár az fb-oldalamra, akár a Hogy is volt blogba felkerülő írásaimat.
Szerintem a gyermekeink sokkal jobban megismerik írásaink alapján azokat a tulajdonságainkat, jellemvonásainkat, amelyek anyaként(vagy apaként) másképp mutatkoztak meg számukra. És kapnak sok olyan emlékmorzsát - akár gyermekkorunkból, vagy az ő születésük előtti időkből -, amelyekről egyébként soha nem tudtak volna semmit. Működhet úgy a blog vagy fb-bejegyzés, mint egy-egy emlékkönyv.
Írni pedig csak arról érdemes, ami kikívánkozik az emberből, és amit örömmel ír le az ember.
Volt, hogy el szerettem volna érni egy bizonyos kerek számot egy évben, nem sikerült. Manapság már nem is erőlködöm.
A legfontosabb szerintem, hogy az olvasóknak ne legyenek elvárásaik mással szemben, érezzék ajándéknak, ha kedvükre való olvasmányt találnak kedvenc felületeiken.
Ági, az utolsó bekezdésed a blog műfajának meghatározásáról eszembe juttatta a regény meghatározását, amről annak idjén G-rel beszélgettünk... Ezt a műfajt is (bár sokkal régebbi, mint a blog) időnként szintén halálra ítélik, de mindig feltámad. "Mondhatjuk azt is, hogy minden belefér, minden és bármi." Pontosan így. Megújul a kor és a szerző változásaival.
Megjegyzés küldése