Bejegyzésem a múltból – 2010 október

A néni, aki odajött hozzám, miközben a végállomáson a busz indulására várakoztunk, azt kérdezte, mennyi az idő? Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy még csak 3 óra van és soká lesz még 5 óra, merthogy akkor kezdődik a mise ott a szemben lévő templomban. Kérdi tőlem: "Akkor addig mehetek én még egyet ezzel a busszal, ugye?" – és ebben megnyugodva leült mellém. Kiderült, hogy minden nap ötre elmegy itt a szemközti templomba misére, mert közel van a lakásához – aztán rámnézett és mosolyogva azt mondta: "Mert valahova köll tartozni, igaz-e?" Rábólintottam, hogy hát igen, kellene bizony. 

Felszálltunk a buszra, ő meg tovább mesélt. Hogy amikor hazautazik, mindig elmegy a plébániára, hogy rendezze az adóját... közel van, csak kifordul a kapun, hamar odaér, köszön szépen, dicsértessék a Jézus Krisztus, az esperes meg azt mondja neki: "Budapesti asszony, hát hazajött?" Amikor a mesélés közben a néptanácsot említette, már gyanítottam, hogy az a haza kicsit odébb lehet, hát rákérdeztem, hová valósi. "Zetelaki vagyok!" – mondta büszkén, aztán elbeszélte még, hogy ő valamikor dolgozott a néptanácsban és akkoriban bizony nem ment el mindig a templomba, nehogy meglássák. Még egy darabig szőtte a szavakat, míg valahogy újra oda lyukadt ki, hogy "valahova köll tartozni, igaz-e?" Aztán elindult velünk a busz és attól kezdve már nem beszélt, csak nézett ki az ablakon.

Én a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért megy csak úgy, céltalanul egy kört az ugyanide visszatérő  harminckilences busszal még az esti mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül, fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi gondolat, hogy egy vadidegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi... én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?