Mától kezdve egy ideig naponta egy-egy régi bejegyzés kerül majd ide – hogy pontosan meddig és miért, az majd a legvégén kiderül. Remélem, nem lesz túl unalmas, hiszen aki először látja a posztokat, annak mindegy, hogy azokat mikor írtam, aki pedig annak idején már olvasta, hogyan is emlékezne rá, annyira régen volt.
2004. november 8., hétfő
Vannak még ma is, akiket a vasút el tud varázsolni. Amikor
délutánonként hazaér a vonat és leszállunk az állomáson, a mozdonyról minden
alkalommal egy család is lekászálódik, fiatal házaspár két óvodáskorú gyerekkel. Jó barátjuk vagy tán rokonuk
lehet a masiniszta, mert rendszeresen felveszi őket a vezetőfülkébe.
Előbb az apuka ugrik le, ő a legsportosabb köztük, aztán fentről a mama
leereszti a kisfiút, meg a kislányt, majd ő is leóvakodik a meredek
létrafokokon. A gyerekek arcukon üdvözült mosollyal érnek földet, a vezető
int nekik, beindítja a monstrumot, a kedvükért dudál egy fülrepesztőt,
a kicsik pedig sűrű sziázások közepette addig integetnek, míg a vonat
el nem tűnik a kanyarban.
Lám, lám, a mozdony, ami már rég nem pöfög, a kéménye nem fúj szikraesőt és nem mondja azt, hogy csi-hu-hu-csi-hu-hu, a kis emberkéknek ugyanolyan varázslat, mint régen a gőzös volt, amit ők már legfeljebb csak a múzeumban láthatnak. Pedig a mozdonyt a vasutasok már nem is hívják rendes nevén, hanem azt mondják: gép. "A bé vágányon gép halad át, a vágány mellett tessék vigyázni!" - halljuk reggelenként a hangszóróból, és ezután nem valami szerelőkocsi vagy hajtány gurul el előttünk (vajon tudja valaki, mi az a hajtány...), hanem egy árván rohanó mozdony. Van is valami igazság az elnevezésben, mert ezek a több tonnás rozsdásodó óriások nem is hasonlítanak arra, amit jó száz évig mozdonynak neveztek, ezek már valóban csak lélektelen gépek [bár ezzel biztosan vitatkozna egy hatalmas Siemens Taurus vagy egy Nohab dízelmozdony vezetője, mármint azzal, hogy lélektelen-e, pláne, hogy a Taurus például szolmizálva indul, komolyan, A-tól felső C-ig skálázik induláskor, ellenőriztem! 😊].
Gyerekkoromban a vonat ablakán azért sem volt ajánlatos kihajolni, mert
a szemünkbe azonnal korom került, a mozdony kéményéből csak úgy szállt
hátrafelé a jellegzetes szagú kőszénfüst. Különösen a Délihez közeli
alagútban csapódott be a korom az ablakokon, ha időben nem húzta fel
valaki. Az alagút akkor még egyáltalán nem volt kivilágítva és a
kocsikban sem kapcsolták fel a villanyt, a vonat teljes sötétségben
zakatolt át azon a néhányszor tíz méteren, ami nekünk, gyerekeknek
egyszerre volt félelmetes és jólesően izgalmas esemény. A tehervonatok
utolsó kocsiján akkoriban még úgynevezett kocsikísérő ült vagy állt,
ezt olyannyira megszoktam, hogy ma is, ha
mellettem tehervonat halad el, önkéntelenül keresem a végében a
kocsikísérőt. De ma már nincs ott senki, csak az élettelen vas dübörög,
csattog a síneken.
Ez még egy igazi mozdony!
Ez pedig három igazi hajtány, rajtuk ül anyukám és a két öccse, mögöttük áll nagypapám és nagymamám (Dunakisvarsány, vasútállomás, 30-as évek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése