Ekkor már nyugdíjas voltam, de még elvétve előfordultam a munkahelyemen. Minden alkalommal érdekes volt megfigyelni, ki hogyan viselkedik, mennyire őszinte (amit persze vagy reálisan lát az ember, vagy nem), de ugyanígy érdekes volt megérezni, nekem magamnak mit jelentett a találkozás, nő-e már a távolság tőlük... és persze a távolság folyamatosan nőtt, és egyre kevésbé igényeltem a vissza-visszalátogatást. De 2008-ban még élmény volt.
2008. április 22., kedd
Felkiáltás örömteli, éneklő hangsúllyal: "Ááá, sziaaa!" ... majd pedig: "... hogy vagy?" Na, ilyenekből kaptam ma sokat. És mit lehet erre válaszolni? Vigyorgok, mint a vadalma – mert azért az őszintének látszó öröm nem esik rosszul – de nem kezdhetem felsorolni, hogy hogy is vagyok konkrétan. Hogy mitől vagyok jól, mitől rosszul, minek örülök, mint egy gyerek, vagy mi a bajom, mitől félek, mi hoz ki a sodromból és mi keserít el végtelenül, hogy mit látok reménytelennek és mitől fog el a teljes kétségbeesés, valamint hogy mikor érzem értelmesnek az életemet és mikor teljesen haszontalannak.
Ezzel szemben én végighallgattam X, Y, Z és a többiek szóáradatát, volt, hogy egyszerre kettőjükét is, részletekbe menően tájékozott lettem emberi kapcsolatok, szakmai gondok, szakítások, gyereknevelési problémák, személyes tervek és még ki tudja mi minden tárgyában - és még azt se mondhatom, hogy untam őket, vagy nem érdekelt, amiről beszéltek, mert ha így lett volna, akkor nem csak órák múlva, délután háromkor nézek először az órámra, hanem már jóval hamarabb. Csak a hazafelé úton jutott eszembe, hogy jé, már megint többet tudtam meg másokról, mint ők énrólam. Ez a végzetem, ez az, ami végigkíséri az életemet, mindig így van már évtizedek óta és úgy látszik, így is marad.
Lelki szemetesláda, az vagyok. De
csókolom, én az enyémet hova öntsem, he?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése