Szerintem az élet

Két verset hoztam a Költészet Napjára, mert összetartoznak.

Petőfi Sándor:
ARANY JÁNOSHOZ

TOLDI irójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztűl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhős láthatára,
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest, 1847. február)


Arany János:
VÁLASZ PETŐFINEK

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
      Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
      Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
      Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
      Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
      Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
      Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
      Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
      Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
      Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
      Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
      Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
      Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
      Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
      Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
      Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
      Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

(1847. febr. 11)