Szerintem az élet

Ma évforduló van, igaz, nem kerek, viszont attól érdekes, hogy 22 évvel ezelőtt is keddre esett, sőt akkor is a húsvét előzte meg, pontosan úgy, mint idén. 1991 április elsejével szólt a kinevezésem az új munkahelyemre, de mivel az húsvéthétfő volt, így másodikán, kedden kezdtem. Az a különös helyzet állt elő, hogy már azon az első napon tudtam, hogy rosszul döntöttem. Ott járkáltak körülöttem a vadidegen kollégák, gyanakodva nézegettek, vagy csak én hittem úgy, én mindenesetre gyanakodva nézegettem őket. Nem hittem, hogy valaha is megszokom köztük az életet, és ha ma visszagondolok, hogy azzal a magas, feketehajú lánnyal aztán milyen jóban lettünk, meg hogy az a kicsi szőke asszony később mennyire ragaszkodott hozzám... hát, ezt se hittem volna akkor, azon a keddi napon.

Ráadásul mindannyiunkon kívülálló okból is elég zavarosan kezdődött ott a munka(v)iszonyom, mert épp aznap fogtak hozzá az intézményben a fűtéscsövek és radiátorok cseréjéhez. Délutánra már lett kalapálás, fúrás, bontás, fémfűrészelés, lángvágó-zúgás, szálló por, égett szag és minden, amitől dolgozni képtelenség. Mindenki zsizsegett, az olvasókat elküldték, később a munkatársakat is, csak néhányan maradtunk, például a szűk vezetőség (kettő fő), meg én (egy fő), akik behúzódtunk a munkálatok által még nem érintett igazgatói irodába és megtudhattam mindent, amit tudnom kellett a cégről. És amire akkor már egyáltalán, de egyáltalán nem is voltam kíváncsi.

A fűtésszerelés miatti rumli persze napokig eltartott és így az egész első hetem ugyancsak zűrösen telt. Majd pedig jöttek a szokványos hétköznapok és én még sokáig "félfenékkel" ültem a státuszomban, vagyis mindig arra vártam, hogy jön egy lehetőség és megpattanok. De nem, a lehetőség nem jött. Legalább két év telt el, mire azt mondhattam magamban, hogy na jó, most már megszoktam itt, nem szeretem, nem érzem a magaménak, de kibírom. Ez így is maradt, sose éreztem azt az intézményt a magaménak, mégis az lett az utolsó, tizenhat évig tartó munkaviszonyom.