Mennyire megöregedett mindenki! - gondoltam magamban tegnap a temetésen, ahol a régi hazámból összegyűlt ismerősökkel néztük egymást. Persze nyilvánvaló, hogy ők is ugyanezt gondolhatták rólam. Alig ismertem meg valakit közülük, pedig három évvel ezelőtt láttam őket utoljára. Mióta elköltöztem onnan, tizenöt éve legtöbbjükkel már csak temetéseken találkozom, olyankor eljönnek az utcában meg a környéken lakók, és hiába mondja mindig a pap a beszéde végén, hogy most pedig kísérjük utolsó nyughelyére csendben, imádkozva - ezt általában nem tartja be a gyászoló gyülekezet, hanem útközben csendben ugyan, de beszélgetnek, megtárgyalják a családi eseményeket és persze az elhunytról is szó esik.
Megint kihúzhatok egy címet a listámról, ahová sok évvel ezelőtt felírtam, kiknek kell, illik képeslapot küldeni karácsony, húsvét és névnap alkalmából. A tizenöt év alatt egyre kisebb lett a létszám, sorra meghaltak anyám barátnői, egyéb ismerőseink, a tegnap temetett Márti pedig a tőlünk egy saroknyira lakó baráti család utolsó tagja volt. A P. utca 16-ba nem megy képeslap többé.
Fogynak, egyre fogynak. Keresztmamám minden beszélgetés alkalmával kifejti, mennyire megunta már, hogy ilyen betegen és tehetetlenül még mindig élnie kell. Idős kolléganőm, különösen a tavalyi kisebb agyvérzése óta rendszeresen szóbahozza, hogy eleget élt, mit várjon ő már 86 évesen? Utcabéli idős barátném onnan a kies mezővárosból újabban szintén valami nála azelőtt nem tapasztalt betegségtudattal és beletörődéssel nyugtázza a saját tüneteit. Talán Anyu legrégebbi, gyerekkori barátnője a kivétel, aki - bár a házból se tud már gyalog elmenni sehová - élénken társalog a telefonban és szavaiban nyoma sincs elkeseredésnek és életuntságnak.
És naponta megnézem G. blogját, aki azokon a napokon, amikor meglátogatja a kórházban édesanyját, mindig ír róla, én pedig mélységes szomorúsággal olvasom a híreket Mimi néniről. Ott laktak az utcánkban Mártiék mellett, G. nem élt még akkor, de a szüleink jó barátságban voltak és az egyik nővére a barátnőm volt. Mimi néni azután is sokszor eljött, amikor már elköltöztek, mi is mentünk hozzájuk, sokáig megvolt a kapcsolat köztünk. Veszteség lesz ő is, sőt a jelenlegi állapota máris megrendítő veszteség. Lassan tele lesz a múlt veszteségekkel.
3 megjegyzés:
Erről az a mondás jutott eszembe, ami nagyon kegyetlenül hangzik, de mégis nagy igazság van benne:
Onnan tudod, hogy megöregedtél, hogy több ismerősöd van a temetőben, mint a telefonkönyvedben. Vagy valami ilyesmi.
És tényleg így van ez. Egy idő után az ember elveszít mindenkit, aki fontos volt neki, közel állt hozzá. Több embert látogat meg a temetőben, mint az otthonában...
Részvétem.
@ Pelepitia: Nem ellenkezem Veled, inkább vigaszként írom: ha többen is vannak már "odaát" a szeretteink közül, nem csak a temetőben látogathatjuk őket. Ők is az "eljönnek" otthonunkba, nap mint nap, emlékeket idézve.
@Ági:így van ez, öregszünk, de amíg a lelkünk fiatal, nincs mit aggódnunk:) A Te ist ezt igazolod, ezzel a bloggal is!
1. Az öregkor nem érdem, de teljesítmény.
2. Az öregkor sajátja a bölcsesség.
3. Egyszer minden idős és fiatal ismerősünk odaát találja magát, és reményem szerint nagy kiteljesedés részeseként találkozik a szeretni való sokasággal.
Megjegyzés küldése