Szerintem az élet

Ej, ha én egyszer elmondhatnám, amit a múltkor Dius, hogy csendre vágyott, ezért elment a könyvtárba és ott valóban csend és nyugalom volt. Hát én ezt sose mondhatom, legalábbis itt a mi könyvtárunkba sok mindenért mehetnék, de csendre vágynom hiú remény volna. 

Azt most hagyjuk, hogy a kölcsönözni tervezett könyvek közül mindig van olyan, amit egyszerűen nem lehet megtalálni. Az arány nagyjából 5:3 - azaz öt könyvből legalább kettőt biztos nem találok meg, ma kettőért mentem, egyet találtam. És nem azért, mert kikölcsönözték, csak éppen nincs a helyén, meg fél méterrel odébb sincs, az alatta lévő polcon sincs, sőt a könyvsor mögött (!) sincs (mert itt a legtöbb sor mögé is be van suvasztva számos könyv, bizony ám). 

A szakszámok szerint tárolt könyvek után koslathatsz keresztül-kasul a termen, míg csak le nem járod a lábad, egy darabig fut a számozás, de hogy a folytatás merre lehet, az rejtély. Rossz esetben kiderül, hogy hoppá, a következő szám nem itt a földszinten van, hanem az emeleten. Hogy miért nem lehet folyamatos sorrendben elhelyezni azt a nyüves szakszámtartományt, ezt sose fogom megérteni. Tán mert akkor simán megtalálhatná az olvasó, azért.

De hogy ebben a könyvtárban csend soha nincs, az legalább ennyire zavaró. A földszinti terem végében van a gyerekkönyvtári rész  (egy légtérben minden mással), ott a közönség pillanatnyi összetételétől függően van nyugalom, illetve ricsaj - és félreértés ne essék, nem mindig a kicsik lármáznak ám, hanem sokszor a tizenévesek gondolják úgy, hogy  otthon vannak, már ami a hangerőt illeti.

A felnőtt olvasók viselkedése pedig tényleg felháborító. Voltam én ott már tanúja veszekedve-kiabálva bonyolított mobiltelefonálásnak kifejezett magánügy témában, hallgattam végig hosszas párbeszédet egy-egy tetsző vagy nem tetsző könyv értékeléséről, ma pedig egy fiatal anyuka a telefonjával egyenesen a két szint közti lépcsőre telepedett és vagy tíz percig intézte bonyolult céges ügyét úgy, hogy a földszint és az emelet népe is egyformán pontosan követni tudta a beszélgetés menetét. Ami akkor is zavaró lenne, ha az olvasók csak a kölcsönözni kívánt könyveket válogatnák (ámbár az a művelet is odafigyelést, elmélyülést kíván), majd pedig távoznának, de van szeparálás nélküli folyóiratolvasó és helyben olvasó része is a teremnek. Ott emberek ülnek és olvasnának, már persze ha tudnának az olvasmányukra figyelni.

A kollégák semmivel se jobbak, a halk beszéd egyiküknek sem sajátja, minden teljes hangerővel zajlik. Ha valaki netán halk szóval fordul hozzájuk (az ilyen őskövület mint én), akkor is teljes hangerővel válaszolnak, szóval, még nevelhetetlenek is. Úgyhogy ha akarnák, se lenne joguk helyretenni senki viselkedését, hiszen ők maguk sem viselkednek úgy, ahogy egy könyvtárban az elvárható lenne.

Illetve... valóban elvárható egy könyvtárban a lehetőséghez képest minél csendesebb viselkedés?  Ugyan kérem! szerintem az emberek túlnyomó többségének már fogalma sincs arról, hogy ez lenne elvárható. A múltkor a tévében az egyik középiskoláról szóló műsorban egy végzős lány beszélt az iskolájuk életéről, többek közt mutatta, hogy ez itt a könyvtár bejárata, szeretnek ott lenni, és hogy - na, itt állt el a lélegzetem - bent a könyvtárban csak suttogva szabad beszélni. Van még ilyen??? Ahol arra szoktatják a gyerekeket, hogy a könyvtárban alapkövetelmény a halk beszéd? Be kéne oda íratni ezt a sok elfajzott könyvtárost. De ahogy elnézem, nekik már ez is késő lenne.