Kaliforniában karácsony előtt kilenc nappal eltűnt egy kutya, keresték mindenfelé, de nem lett meg. Szenteste éjszakáján csengettek, és a kutya ott ült az ajtó előtt. Nagyjából ennyit olvasott fel a bemondó.
És ki csengetett? Egy ismeretlen ember, vagy esetleg a kutya? - tette fel a kérdést a hallgató. De ez már nem szerepelt a hírekben, pedig kellett volna. Pár nap múlva ugyan több helyen is bemutatták a bejárati ajtó fölé szerelt térfigyelő kamera felvételét, amelyen látható, ahogy a kutya magasra ugrik, hogy a csengőt elérje, de ez a "mellékes" körülmény a híradásokból valahogy kimaradt.
De ugyanígy bosszantó, amikor tévéműsorban csak az első másodpercekben hangzik el vagy a riportalany, vagy a helyszín neve, és soha többé, az egész kisfilm, riport alatt egyetlenegyszer sem. Aki nem az első másodperctől nézi, annak esélye sincs megtudni, ki beszél. Csak néha meg kellene említeni, vagy kiírni a nevet, az információt, ugye, mert hátha, esetleg, netán felkeltette maga a műsor a néző figyelmét, és akkor nem árt, ha tudja, ki ez itt.
Az információ hiánya, elmaradása, ez nekem vesszőparipám, különösen, amióta így felgyorsult minden, a média is rohan, csak gyorsan, gyorsan, legyen hír, legyen anyag, ömlesszünk a fogyasztó elé minél többfélét, hadd szédüljön bele a rengeteg infóba, a tempótól észre sem veszi, hogy mindenből csak morzsákat kap, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, de mindent felületesen. Ha meg közben netán gondolkodni kezd, akkor hiányérzete lesz, de ki törődik vele? Komoly, tartalmas írásokat szerkesztenek össze úgy, hogy épp a legfontosabb információ nem hangzik el több bekezdésen keresztül, csak majd valahol a vége felé. Például részletesen ismerteti egy épület történetét, már mindent tudunk róla oda-vissza, csak azt nem, hogy hol van, milyen utca, hányas szám alatt, hogy fejben mindvégig el tudja helyezni az olvasó. Ezt – szinte szándékosan – majd az utolsó bekezdés tartalmazza, pedig nem fejtörő játékban akart részt venni, csak ismereteit akarta bővíteni.
Volt (van) egy jó várostörténeti folyóirat, amit évekig lelkesen olvastam, a havonkénti pontos megjelenése dátumát is számontartottam, hogy időben megszerezhessem, nagyon szerettem. Aztán egyre inkább elharapózott benne az említett stílus, eleinte csak egy bizonyos szerzőre volt jellemző, de később mások is átvették. Ők nem tudják, de ekkor történt az a nevezetes eset, hogy elvesztettek egy hűséges olvasót. Az az olvasó ugyanis szereti, ha normálisan informálják, nem akar egy-két oldalon keresztül találgatni, hogy vajon mire gondolt a szerző. Hát, így jártak, így jártam.
.jpg)
