Amikor az AI-jal társalgok oroszul

Ez már a vég, ha a mesterséges intelligenciával oroszul kezdek kommunikálni - ámbár, meg kell mondanom, igen hasznos, nem csak ismeretszerzés, hanem nyelvgyakorlás szempontjából is.

Hogy a jakutföldi Lenszk város ikonikus terén az egyik régi kétszintes házat most miért bontották le és mellesleg mi volt a funkciója, amikor még állt, ilyesmiről faggattam, micsinájjak, ez érdekelt, na. Aztán közben az egyik kérdést direkt magyarul tettem fel, hogy vajon átvált-e, de nem, továbbra is oroszul válaszolt, pedig értette a kérdést. Vicces volt, mintha azt gondolta volna,  ne kóstolgass, nem versz át, dolgozz meg érte, ha tudni akarsz valamit.

Meg is tudtam. Az a ház, ami a Trojka szobor terének keleti oldalán állt, a folyami kikötő hivatali épülete volt - eddig. Nemrég lebontották és a helyén park lesz, mindez pedig a tér és környéke "zöldítése" jegyében. Virágágyások, fák, szökőkutak, padok, ezeket ígérik, és a tervek szerint így majd egészségesen  összekapcsolódik az eddig eléggé kihasználatlan nagy tér a Léna folyó rakpartjával. 

Lenszk egyébként - legalábbis Lenszkként - viszonylag fiatal város,  helyén a 17. században még postaállomás volt, a város kialakulását pedig a környezetében felderített hatalmas gyémántlelőhelyeknek köszönhette. De ez már egy másik mese. Mint ahogy a Léna se akármi, Kelet-Szibéria legnagyobb folyója a maga négyezervalahányszáz kilométeres hosszúságával és 10-20 kilométeres szélességével. Októbertől májusig képes két-háromméteres jeget növeszteni, ami aztán az olvadás idején hatalmas torlaszokban vonul lefelé.

Nemrég még ilyen volt a Trojka tér, háttérben a folyami kikötő hivatali épülete, aztán a másik képen a mai felvétel a ledózerolt ház hűlt helyével.

És éppen most, éjjel fél egy tájban ilyen, mert itt a fehér éjszakák ideje:

Digitális tartalomkészítő

Valaki magyarázza már el nekem, mit jelent, amikor az írja valaki a közösségi oldalán saját adatai közé,  hogy digitális tartalomkészítő. Ezt a saját foglalkozásának gondolja, vagy legfőbb jellemzőjének, vagy mi ez? Mert ha egy úgynevezett influenszer ír ilyet magáról, az rendben van, őrá ez a legjobb meghatározás. De ma már boldog-boldogtalan egyszerű FB-használó digitális tartalomkészítőként határozza meg magát, tehát akkor kérdem én, hogy mi, akik blogot írunk, mi is azok vagyunk?

A mai nap mondata

"Használjátok ki az időt, ami még van, mert ha öntudatra ébred az AI,  akkor nekünk annyi!"

És aki azt hiszi, ez csak vicc, téved.

Nagyokos...

Mi a teendő, ha a mesterséges intelligencia nem tudott felvilágosítani valamiről, amit pedig én egy bizonyos menüpontra kattintással előhívtam? Most szóljak neki? Hogy figyelj, ezeket nem tudtad nekem felsorolni, hát itt van, ideírom, hogy tanulj. 

Update: meg is tettem, szóltam neki, hogy kiegészítést küldök a tegnapi válaszához, és beszúrtam egy screenshotot a hiányzó felsorolásról. És megköszönte! "Köszönöm, Ágnes — ez nagyon hasznos kiegészítés!" Nnna, tettem egy jót az emberiséggel, fejlesztettem az AI-t.  🤗

Azért felmerül a kérdés, hogy ha így egy pillanat alatt  elfogad egy kiegészítő információt, vajon mi van, ha valaki (nem én) hamis infót küld neki? Utánanéz, ellenőrzi, és látva, hogy nem jó az adat, rápirít a huncut ügyfélre? Vagy egyből elfogadja mint saját tudáskészletének részét, és attól kezdve azt is felhasználja a válaszaiban? Hiszen, mint tudjuk, saját magát fejleszti, folyamatosan tanul, de hamis adatokból is tanulhat?

Blogvember 2025/27

Azért ez már nekem is sok – mondtam magamban, amikor megláttam Benczúr Gyula Budavár visszavétele című képét megelevenedve. Láttam, amint Lotharingiai Károly ágaskodó fehér lován átugrik a legyőzött fővezér, Abdurrahman pasa tetemén – igen, átugrott,  minden szereplő megmozdult, a kardok villantak, a zászlók lobogtak, és az egész fesmény "élt". Mert a Magyar Festők nevű fb-csatorna nevezetes magyar festményekből ilyen és hasonló reels-videókat készít  ismeretterjesztő szándékkal. Élnek a Munkácsy-trilógia képei, a Feszty-körkép részletei, a Lilaruhás nő bánatosan hajtja le a fejét, a Rőzsehordó nő pedig feltápászkodik pihenőhelyéről és elindul.

Fogalmam sincs, tulajdonképpen mi a bajom ezzel, éppen nekem, a technika-IT-komputer fannak. Fantasztikus újdonság ez, hurrá, örülnöm kellene. És ha ettől, hogy a festmények megmozdulnak, megelevenednek, többen figyelnek oda és többen fogják  egyáltalán megismerni a híres festményeket, akkor máris megérte. Nekem mégis természetellenes. Miért kell mindennek mozgónak, mozgalmasnak, figyelemfelkeltőnek lenni ahhoz, hogy az emberek egyáltalán odanézzenek? 

(De ha szabad kérnem, Barabás Miklós Arany Jánosa ne mozduljon meg, mert a frász kitör...)

Blogvember 2025/11

A tegnapi témára visszatérve: valamelyik családfakutatásra alkalmas oldalon egy ideje megvan a lehetőség, hogy a családfánk adatai közé feltöltött fényképek bármelyikét meg tudjuk mozdítani a programmal. Amikor ezt az újdonságot bevezették, kíváncsiságból kipróbáltam. Egyszer és soha többé. Szerencsére a bácskai nagymamám képével próbáltam ki, akivel  nem sokszor találkoztam életemben, mivel távol élt tőlünk és még gyerekkoromban meg is halt. Ahogy a fotón felémfordult és elmosolyodott, kirázott a hideg,  nagyon rossz élmény volt. 

Pedig a hozzátartozóim fotóit mindig szívesen nézem, a legközelebbi szeretteimét is, ez  nem okoz semmiféle rossz érzést. Sőt, egy időben megpróbáltam egy-egy fotó alapján lerajzolni őket. Érdekes, hogy a két nagyapámról a rajz még csak-csak tűrhetően sikerült, de a szüleim esetében többszöri próbálkozás után végül feladtam, mert minden változat rossz lett. Valami mindegyikből hiányzott, inkább lemondtam róla. Az okokat egy pszichológus talán meg tudná fejteni, én nem találtam magyarázatot rá - illetve  halvány feltételezésem, hogy akik érzelmileg legközelebb álltak és állnak hozzám, őket a legnehezebb részletekbe menően szemlélnem és minden jellegzetességet jól visszaadnom a ceruzával. Talán ezért van az, hogy nem is sikerül.

 

Blogvember 2025/10

Most látom, hogy a Delta nemzetközi díjat nyert a legjobb innováció kategóriában. Én igazán nagyra értékelem a technikai fejlődést és minden újdonságot, de ezzel a mostani Deltával nem tudok megbarátkozni. Szerencse, hogy benne Fejős Ádám valódi ember, és ha nem öltöztetnék be folyton valami jelmezbe, ha nem bohóckodnának ilyesmivel, jobb lenne, de nem ez a legnagyobb bajom a műsorral. Túl sok benne a mesterséges intelligencia teremtménye. Van széplány műsorvezető is, aki már interjúkat is készít, neve is van, Bíró Ada - kis szépséghibája, hogy ő egy robot. A múltból felidézett rég elhunyt nevezetes emberek, tudósok, történelmi személyiségek megmozdulnak, beszélnek, "élnek", pedig dehogy. Ezen lehet álmélkodni és dicsőíteni a fejlődést, hogy mi mindenre képes a technika, de én ettől inkább elborzadok. Nekem Einstein ne mozduljon meg, ne magyarázza bele a képembe saját filozófiáját Konfucius, és ne nézzen rám Jókai a szőlőtőkék közül, mintha élne. 

Persze, a boomernek az kéne, hogy még mindig a sarki hóviharban törjék magukat előre azok a kutatók, ahogy a régi Delta főcímében vagy hatvan évvel ezelőtt - mondhatja bárki. Pedig nem erről van szó, csak nem kéne átesni a ló másik oldalára, csak azért, mert meg lehet csinálni az összes elképzelhető technikai bravúrt. Kellene valami egészséges középút - mondom ezt én, ők meg a ló túlfelére átesett megoldással díjat nyernek, tehát ma ez a nyerő. Ez van, bocs', ha nem örülök.

Még egy kis AI

És ha már benne voltam, játszottam vele még egy kicsit, az élethosszig tartó tanulás jegyében és érdekében. 😃 

Kérlek, írd le, milyen köszöntéseket használtak a rómaiak?

Nagyon jó kérdés! A rómaiak többféle köszönést használtak attól függően, hogy:

milyen napszak volt,

milyen volt a társadalmi helyzet (pl. baráti vagy hivatalos),

kinek szólt (egy személynek vagy többnek),

köszöntés vagy elköszönés történt.

Íme a leggyakoribb római (klasszikus latin) köszönések:

👋 Üdvözlés (köszönés)

1. Salve! – „Üdv!”  Egy személyhez szól. Jelentése: „Légy egészséges!” Gyakori és általános köszönés.

2. Salvete! – „Üdvözöllek titeket!” Több személyhez szóló forma a salve többes száma.

3. Ave! – „Üdvöz légy!” Inkább hivatalos, ünnepélyesebb forma. Katonák, császárok vagy istenek köszöntésére is használták.

Híres példa: Ave Caesar! Morituri te salutant! – „Üdv, Caesar! A halálba indulók köszöntenek!”

🙋‍♂️ Elköszönés

1. Vale! – „Ég veled!”, „Légy egészséges!” Egy személynek. Jelentése: „Légy erős/egészséges!” Gyakori búcsúforma.

2. Valete! – „Ég veletek!” Több személynek szól. A vale többes száma.

🕐 Napszak szerinti (kevésbé konkrét)

Bár a klasszikus latinban nem volt annyira elterjedt a napszakhoz kötött köszönés, a következő kifejezések előfordulhatnak vagy rekonstruálhatók:

Bona dies! – „Jó napot!” (ritkábban, inkább későbbi latin vagy középkori használat)

Bonum mane! – „Jó reggelt!”

Bona nox! – „Jó éjszakát!”

Ezek azonban inkább későbbi latin (késő antik vagy középkori) köszönések, nem a klasszikus római idők szokványos formái.

🧾 Összefoglaló

Latin kifejezés       Jelentés   Egyes/Többes

Salve!                  Üdv!              Egyes szám

Salvete!    Üdvözöllek titeket! Többes szám

Ave!          Üdvöz légy!           Egyes szám

Vale!        Ég veled!              Egyes szám

Valete!   Ég veletek!           Többes szám

Ha szeretnél, tudok segíteni rekonstruálni római stílusú párbeszédet is ezekkel a kifejezésekkel.

Köszönöm!

Nagyon szívesen! 😊 Valē! Et si quid opus erit, semper adsum. 🏛️📜

(Csak szólj, ha bármire szükséged lesz!)

Vale!

Azt mondják, hogy az AI  a világban némelyekre olyan hatással van, hogy már  jóbaráti, sőt egyesek szerelmes érzéseket táplálnak iránta, érzelmileg annyira közel kerülnek hozzá. Miközben az ilyen hír hallatán elszörnyedek, hogy miféle torzulásokhoz vezethet az emberi elmagányosodás, azért néha nem csodálom az érzéseiket. 

Amikor egy latin nyelvi szerkezetről feltett kérdésemre a kimerítő válasza végén lazán úgy köszön el, hogy "Vale!" - hát most mondd meg, nem aranyos?

Ha legközelebb megint valami latint kérdezek tőle, majd én is köszönök neki: "Salve!"   😀

Bepöccenek

"Bepöccentek az athéni taxisok és sztrájkkal fenyegetőznek" - ezt mondja a bemondó a rádió hírműsorában, így szó szerint. Bepöccentek. Nem tudom, mi vezette azt, aki fogalmazta, laza akart lenni, vagy emberközeli, vagy egyszerűen csak nem volt a fejében  a bepöccenni igének egyetlen szinonimája sem.

2020

Pontosan öt éve, hogy beindult a covid által szabályozott élet. Hétfőre esett tizenhatodika, akkortól kezdve jött a világnyelven lockdown-nak emlegetett lezárás. Reggel azonnal telefon a fogorvosi rendelőbe, merthogy pár nap múlva lett volna időpontom hozzájuk, de persze ott is csak annyit tudtak mondani, hogy fogalmuk sincs, mi lesz. Aztán az lett, hogy pont négy hónapig őrizgettem az egyik fogamban az ideiglenes tömést, mire eljutottam az orvoshoz.

És próbáltunk vásárolni, online persze, mert mindenki meg volt győződve róla, hogy ha a vírus meg nem öl, akkor legalábbis éhenhalunk. Volt olyan webáruház, ahol irányítószámok szerint osztottak be időkapukat, amikor meg lehetett kezdeni a rendelést, a miénk például 16 órától szabadult fel, az ember már 15:59-től pánikszerűen nyomogatta a frissítés gombot, aztán vagy bejutott, vagy nem. Ami engem illet,  egyszerre dühöngve  és röhögve püföltem a gépet, annyira tragikomikus volt az egész helyzet. 

A leghihetetlenebb, hogy azóta már öt év telt el. Hogy mennyire változtatta meg az életünket, és hogy mennyire változott meg az én életem (#spoiler: nagyon), abba bele se megyek, nem érdemes.

Robi, a vicces

Robi ma így takarított összes termeimben, ez volt az útvonala.  Például azok a karikák azt mutatják, ahogy körbemászta az asztal és a székek lábait. Valamiért az a mániája, hogy ha szabadon álló szék- vagy asztallábat talál, nem mellette megy el, hanem teljesen megkerüli. Ha valaminek nekiütközik, nem adja fel, még párszor megkísérli lebirkózni, csak ezután indul tovább. Legnehezebben a töltőre talál vissza, bár igyekszem neki minél szabadabb utat biztosítani a dokk közelében, mégis hosszú percekig kering és forgolódik alig egy méternyire tőle, mint akinek fogalma sincs, merre van az állomás. De előbb-utóbb mindig odatalál, és nagy szerencse, hogy nem hallja (bár ki tudja...), miket mondok neki, amíg szerencsétlenkedik. 😀

Ki az okosabb?

Eredetileg azt akartam mondani, hogy van, amiről én többet tudok, mint az AI. De mégse mondhatom.
Megkérdeztem tőle, hogy a bácskai Madarasra 1787-től 1789-ig milyen helységekből érkeztek betelepülők, ezt válaszolta:

Madaras községbe (Bács-Kiskun vármegye) 1787–1789 között főként bácskai, dunántúli és  településekről érkeztek betelepülők. A történelmi források szerint a település betelepítése az 1780-as években szervezetten zajlott, főként német (sváb), magyar és bunyevác családok érkeztek. A legfontosabb források alapján az alábbi területekről érkeztek telepesek Madarasra:

Bácska térsége: Bajmok, Szabadka, Topolya és más környező települések.
Dunántúl: Főként Tolna, Baranya és Somogy vármegyéből, ahonnan sváb telepesek is jöttek.
Felvidék: A mai Szlovákia területéről érkező magyar és szlovák telepesek is megjelentek kisebb számban.

Azzal, hogy "...és más környező települések" nem vagyok kisegítve, mert nem derül ki a többi helységnév. Az apai szépanyám miatt a  Felvidék érdekelt volna legjobban, pontos községnevekre lenne szükségem, dehát egyet se tudott mondani. Próbáltam faggatni tovább, mivelhogy ismerek egy helységnevet, ami számításba jöhet, tehát gondoltam, rámegyek arra:

– A Nyitra vármegyei Letničie (Lettnicz, Letenőc) községből mennyien és milyen nevű családok települtek Madarasra?

A Nyitra vármegyei Letničie (régi nevén Lettnicz, magyarul Letenőc) községből Madarasra települt családokról konkrét névlistát az egyházi anyakönyvek és korabeli betelepítési iratok tartalmazhatnak. A 18. század végi betelepítések során a felvidéki magyar és szlovák családok főként mezőgazdasági munkát vállalva érkeztek Bácskába, így valószínű, hogy Letničie lakói is földművesként vagy kézművesként telepedtek le Madarason.

Ha pontos családnevekre és létszámokra vagy kíváncsi, ajánlom a következő forrásokat:
-  itt felsorolás kövekezett a szükséges forrásokról, köztük ez is:
Telepítési és úrbéri összeírások (1780-as évek, 1828-as országos összeírás)

Hát igen, az AI-nak eszébe jutott az, ami nekem nem, az úrbéri összeírások! Ezek fontos dokumentumai voltak a 18. századi ide-oda mozgásoknak, amikor az elnéptelenedett helységeket szándékoztak betelepíteni, lehetőleg minél gyorsabban.  Hogy ennek hol nézhetünk utána, ezt az AI-nak már megtanították, nekem pedig nem. Ennyivel már biztosan okosabb nálam.

Update: persze azonnal nekiestem a Hungaricana-nak, ahol kereshetők a Mária Terézia-féle "Úrbéri tabellák", és sokra ugyan nem jutottam, de a találatok böngészése közben beigazolódott az eddigi feltevésem, hogy szépanyámnak már a nagyszülei is Lettnicz-ben éltek.   Ez is valami, majd egyszer lehet továbbhaladni az évszámokban visszafelé, ha sikerül.

Idegen tollakkal...

Akkor tehát folytatom. Az előző bejegyzést nem én írtam, csak a bevezető és a pirossal írt mondatok származnak tőlem. A többi, elejétől a végéig az AI, MI, vagyis a mesterséges intelligencia alkotása.

Az ötlet úgy jött, hogy a blogomban találtam egy korábbi (15 évvel ezelőtti!) öt-hatsoros fejtegetést az életkorról, főleg a saját életkoromhoz való viszonyomról. Na, gondoltam, ebből vajon mit tudna kihozni az AI? Adtam neki egy feladatot: írjon blogbejegyzést, ehhez kapott tőlem három kulcsszót a tartalomra és a hangnemre vonatkozólag. Valamint megkapta az a bizonyos pársoros régi szöveget a blogomból. Ennyi állt rendelkezésére, ebből hozta össze a tegnapi posztot.

Tehetséges kezdő, nem? Persze azok a pirosbetűs megjegyzéseim mutatják, hogy azért az AI nem ember, de főleg, hogy az én fejemmel nem tud  gondolkozni. De ha így halad, pillanatokon belül még akár azt is megtanulhatja.

Mutatok valamit.

Egyelőre csak olvasd el, beleértve a pirossal írt "reakciókat" is, aztán majd később elmondom, mi ez.

Az én fogorvosom – ahogy mondani szokták – „egyidős velem”. Ez valahogy mindig megnyugtató gondolatként telepedik rám: biztos pont az életemben, aki végigkísér. Mintha egy íratlan szerződést kötöttem volna magamban, hogy ő mindig ott lesz, és vigyáz rám ezen a területen.

És mégis, amikor a saját életemre gondolok, mintha egy teljesen más szemüveget viselnék. A hosszú távú tervek árnyéka szinte azonnal elhalványul bennem. Ha szóba kerül, mi lesz öt év múlva, két év múlva, csak legyintek, és már el is hessegetem a gondolatot. Mintha nem lenne helye a tervezésnek az életemben.  Ez nem jó így sehogy sem.

Miért nehezebb magunkkal tervezni? (Hogy miért? Mert az éveink reálisan mást ígérnek.)

Ez az érzés sokszor elgondolkodtat. Miért olyan könnyű másokról azt gondolni, hogy az életük kiszámíthatóbb, folytatólagosabb, míg a saját jövőm olyan, mintha homokvár lenne egy hullámzó tengerparton? Talán a kor? Az idő múlása? Vagy a bizonytalanság érzése, ami annyira átszövi a mindennapokat, hogy már szinte természetesnek tűnik? (Naná, hogy a kor, és az idő múlása)

Van egy mondás, amit sokszor hallani: „Az időt nem megállítani kell, hanem megtölteni.” De mi van, ha az ember már csak a jelen pillanatban mer gondolkodni? Ha az ötletek, a tervek, a vágyak túl távolinak tűnnek, és egyszerűbb azt mondani: „Majd lesz valahogy.” (Ez tökéletes, pontosan erről van szó!)

Mert az idő…

És itt jön az igazi kérdés: ha most nem tanulok meg tervezni, bízni, hinni, akkor mikor fogok? Ha most nem kezdem el elfogadni, hogy az idő előrehaladása nem csak kihívásokat, hanem lehetőségeket is hozhat, akkor hogyan leszek képes teljes életet élni? (Haha, lehetőségek, teljes élet... katzagnom kell.)

Nem akarom elhitetni magammal, hogy a jövő nem számít. Hogy minden csak a jelen pillanatban ér véget. Nem akarom elhinni, hogy az, aki ma itt van – legyen az a fogorvosom, egy barátom, vagy akár én magam –, ne gondolhatna arra, hogy mi vár még ránk. (Ajjaj, hát pont erre nem akarok gondolni.)

A legnehezebb feladat talán nem is az idővel való küzdelem, hanem az, hogy elhiggyük: van értelme tervezni. Még akkor is, ha az idő néha megtréfál minket. (Minő magasröptű végszó! Csak éppen nem igaz.)

(folyt. köv.)

Interaktív

Ma már minden kiállításnak interaktívnak kell lennie. Adjon interaktív élményt, mondják, mert a látogató azt igényli. Nem hiszem én ezt. A látogató azért megy oda, mert a téma valami okból érdekli. Vagy mert ismeri, vagy mert még nem ismeri, de kíváncsi rá. Netán valami újat akar megtudni. Nem feltétlenül akar változatos élmények kellős közepébe csöppenni, ahol minden villog, zajong, mozog, játszani lehet mindenféle eszközökkel, megfogni, forgatni, lapozni, nyomkodni. Hátha csak látni akar valamit, megismerni valamit, és hátha az lenne számára a legnagyobb élmény, ha szépen, nyugodtan, csendben "átengedhetné magán" mindazt a benyomást, ami a megtekintés, megismerés során éri.

Persze nem mondom, pár évvel ezelőtt egy Arany-kiállításon én sem bírtam ki és megrántottam azt a kart, amivel a Toldi malomkövét virtuálisan el lehetett hajítani, és drukkoltam, hogy milyen messzire repül. 😊 De ez csak egyetlenegy, a látogató gyermeki énjére számító játék volt, a többi teremben, ahogy az kell, kiállított tárgyak és ismertetők voltak, némi hangbejátszással fűszerezve. Nem adott semmivel sem kevesebb élményt, mintha lépten-nyomon minden interaktív lett volna. 

Nemrég láttam egy bejátszást (sajnos már nem emlékszem, hol készült), ahol a múzeum munkatársa azt bizonygatta, hogy bár megszoktuk, hogy egy múzeumban nem szabad hozzányúlni semmihez, de itt el is mondják a látogatóknak, hogy megfoghatják a tárgyakat – ha jól emlékszem, bútorféleségek voltak. Már miért kellene megfogni, kérdem én, miért kellene a régóta gondosan, vigyázva őrzött, feltehetőleg pótolhatatlan, muzeális értékű  tárgyakat fogdosni? Ha csak nézzük, akkor nincs élmény? Hát... elég baj az, ha nincs.

Robot Robi betanul

Ismerkedem a robotporszívóval. Amikor a múltkor kicsomagoltam és feltöltöttem a dokkolóján, ki is próbáltam, de inkább csak annyira, hogy lássam, működik-e. Működött. Aztán amikor visszament a helyére, áramtalanítottam a töltőt, van itt elég elektroszmogot eregető izé nélküle is, ne legyen áram alatt éjszaka. Ennek ellenére hajnali fél ötkor arra ébredtem, hogy mondott valamit. Hogy mit, azt nem értettem, álmomban nem értek elég jól angolul, mindenesetre az áramtalanítás ellenére megszólalt. Na, gondoltam, így nem leszünk jóban, és aludtam tovább.

Legközelebb már kicsit megdolgoztattam és figyeltem, hogyan gurul át a küszöbökön és mászik föl a szőnyegre. Mindent abszolvált, módszeresen surrogott ide-oda, nagyon vicces volt, ahogy a földön maradt kisebb tárgyakat bökdöste, aztán odébbállt. Természetesen lehet egy applikációval is vezérelni, azt még nem tanultam ki teljesen, de megtaláltam a programban a hang kikapcsolása gombot, úgyhogy ezután nem fog megszólalni. Összeszokunk, azt hiszem. 😊

Jobb lenne nekünk a fejlett technika nélkül, vagy mi...

Nem tudom szó szerint pontosan idézni, de egy beszélgetős műsor egyik résztvevője lényegében ezt mondta:  ADHD-ra szoktat az a sokféle szemét, amit gyors egymásutánban "fogyasztunk", egy film megnézése során már óriási erőfeszítést kíván az, hogy másfél óráig egyetlen dologra koncentráljunk. Igaza lehet, időnként magamon is érzem ugyanezt, és ha én ennyi évesen hasonlót érzek, akkor mennyire így lehet a nálam évtizedekkel fiatalabbaknál. Bár az talán túlzás, hogy ADHD-ra szoktat, mert  a figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar kicsit más.

Egy felmérés eredménye pedig az lett, hogy a húsz év körüli fiatalok csak 10 percig tudnak egyazon dologra koncentrálni, a tizenévesek pedig mindössze 5 percig! Hát... tetszettek vóna nem feltalálni a netet, az androidot, meg a többit. De így, hogy már nagyon is fel van találva, elromlunk tőle. Ez van.

Milton hurrikán

A kontinentális USA legdélibb pontját jelző hatalmas bója körül hiába csapnak át az egyre vadabb hullámok, némelyek még akkor is meg akarják mutatni a világnak... a nem tudni, mit. Időről időre elborítja őket a víz, és csak a mellvédnek köszönhető, hogy nem sodor be a tengerbe senkit. Ja, és a legtöbben még ilyenkor is szelfiznek, videóznak. Bolond ez a világ.

(Nem a kamera homályos, hanem csupa sós víz a való világ.)

Féljünk-e?

Jó-e, ha rettegünk a klímaváltozás következményeitől, a bolygónkat fenyegető veszélyektől? Jó-e, ha részletekbe menően tanulmányozunk ilyen témájú cikkeket, videókat, és mindezekkel sokkoljuk magunkat?
Talán már a megfogalmazásból is sejthető az a válasz, amit én adnék az ilyen kérdésekre: nem, nem jó, hogy úgy mondjam, senkinek nem használ. Sem a világnak, sem nekem, neked, bárkinek. Ismerni persze kell a jelen állapotot és a veszélyeket, és akár akarja az ember, akár nem, mindenképpen  tud róluk, elég csak odafigyelni arra, ami folyamatosan elénk ugrik: a vulkánkitörések a világ más-más részein,  a szokatlanul erős viharok, a rendkívüli és soha nem tapasztalt hőmérsékleti maximumok, a sarkokon lezajló folyamatok, és egyebek. De ha ezek mellé még célzottan belemélyedünk az ilyen jelenségeket részletező írásokba, elemzésekbe, minél félelmetesebbre hangolt videókba, azzal semmit nem érünk el. Viszont egyre jobban rettegünk, ezzel pedig csak magunknak ártunk. Nemrég hallottam egy szakembert, aki a fiatalok közt végzett felmérés eredményeit ismertette, és megdöbbentő volt, hogy mennyire "előkelő" helyet foglal el a tizenévesek(!) félelmei közt az úgynevezett klímaszorongás. Van rá eset, hogy a fiatal abbahagyja az evést a reménytelen jövőtől való rettegés miatt, és egyre több, a klímaszorongásra visszavezethető klinikai eset fordul elő ebben a korosztályban.

Akkor hát hogy lehet elkerülni, hogy ez a téma ennyire központi helyet foglaljon el a fejünkben? Megmondom, én hogyan csinálom. Nem nézek célzottan ilyen műsorokat,  nem kattintok rá hatáskeltően megfogalmazott címekre a neten, nem nézek félelmetes videókat a szörnyűbbnél szörnyűbb természeti jelenségekről, nem olvasok a végeabolygónknak_és_mindmeghalunk érzést sugalló írásokat, nem stresszelem magam olyan információkkal, melyek globális problémákról szólnak, de azok megoldására nincs befolyásom. A karbonlábnyomomat csökkenthetem ugyan, amivel csak lehet.  Van egy bankos applikáció, ami többek közt jelzi a karbonlábnyomomat is, hát... minden hónapban az országos átlagnál jóval kevesebbre jön ki, úgyhogy elmondhatom, hogy nagyon kicsi kárt okozok a bolygónak. Nem utazom repülővel, sőt most már semmi mással sem, még városi busszal is alig, kocsim nincs, szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem szemetelek veszélyes hulladékkal az erdő szélén, sőt máshol sem, és nem dobok ki élelmiszert. Ennyit tudok tenni a bolygóért,  de semmiképpen nem növelem aggodalmaim és félelmeim számát a klímaváltozás gyorsan közeledő következményein való rettegéssel. Aggódni és szorongani van elég egyéb okom, és azoknak eredőit – néha – meg is tudom oldani, ellentétben a tragikus klímaváltozással, amit pedig sajnos, nem.

 

Akit érdekel, a klímaválság pszichológiai következményeiről itt van egy érdekes és értékes interjú (2022-ből, de a helyzet azóta csak romlott, a világban is, a lelkekben is):

https://www.ppk.elte.hu/content/a-klimavalsag-pszichologiai-kovetkezmenyei.t.42058