Firkálás ismét

Egy felmérésben egyetemistáknak azt a feladatot adták, hogy rajzolják le firkálva, amit az előadások során tanulnak. Az eredmény megdöbbentő volt, mert nemcsak több információt jegyeztek meg társaiknál, hanem élvezetesebbnek is érezték a tanultakat. Tehát ezek szerint érdemes firkálgatni egy unalmasnak tűnő értekezlet, előadás alatt, mert a hallottak eredményesebben tárolódnak el a fejünkben akár akarjuk, akár nem – persze, ha ez a felmérés hiteles.

Viszont az, hogy adott pillanatban mit firkálgatunk,  valami módon jellemző ránk. Az sem mindegy, hogy valaki a rendelkezésre álló papírnak mely részén kezd rajzolgatni,  és onnan merre halad tovább; középről megy minden irányban, egyik sarokból halad átlósan, a lap tetejéről szép rendezetten lefelé vonul és kitölt minden helyet, stb. Milyen ábrákat hoz létre, hajlítja-e a vonalat vagy egyenes vonalakkal dolgozik, lendületesen vagy aprólékosan, szögletes alakzatokat rajzol vagy köröket, mennyire tölti ki a helyet, és így tovább a végtelenségig lehetne variálni a módokat, ahogyan firkálgatunk. Külön kategória a mindig virágokat, arcokat, állatfigurákat, felismerhető tárgyakat, házakat rajzoló firkálgató. Jelentősége van annak is, hogy csak vonalakból áll a rajza, vagy besatíroz mindent. Már-már tudományág épülhetne ezekre a rajzolgatáson-firkáláson alapuló megfigyelésekre (a pszichológián belül létezik is valami  ilyesmi), merthogy tényleg mindenki másképpen firkál, amikor nincs külön elképzelése, terve a rajz témájára, egyszerűen csak unalmában, időtöltésképpen rajzolgat valamit. Sőt, még élethelyzetenként is változhat firkálásunk témája és módszere.

Életemben már mindenfélét firkálgattam: virágokat, embereket, geometrikus formákat és  térbeli idomokat, satírozott fantázia-ábrákat, de hogy melyik milyen életszakaszomban volt rám jellemző, erre már nem emlékszem. Az biztos, hogy egyetemi előadásokon – már persze a jegyzetelést nem nagyon igénylő, unalmasabbakon – néha karikatúrán jelenítettem meg némelyik tanárunkat. Volt, aki légtornászként állt a trapézon, miközben mindkét kezén, fején és egyik lábán egyensúlyozta a Курс (azaz Курс современного русского языка) című vastag és minden értelemben súlyos orosz leíró nyelvtankönyvnek, mindnyájunk rémálmának több példányát. A másik tanárunk pedig szögekkel sűrűn teletűzdelt padlón állt fakírként, miközben egy 19. századi költő általunk akkoriban jól ismert verssorát skandálta, amit én fűzfapoétaként  megtoldottam:  Как хороши, как свежи были розы, Но я как-то предпочитаю гвозди (kb. milyen szépek, frissek voltak a rózsák, de én valahogy jobban szeretem a szögeket). Lényeges adalék, hogy az illető előadásaiban gyakran szerepelt a как-то (valahogy) szócska, elgondolkodva, a levegőbe révedő tekintettel kiejtve. 😊

De bárhogy is van, abban általában egyetértenek a szakemberek, hogy a firkálás nagyon jó hatással van ránk, akár gyerek, akár felnőtt az ember, tehát így vagy úgy, de firkáljunk bátran, mert firkálni mindenki tud. 

Nulla dies sine linea

Miről írjon a blogger, aki ugyebár éppen most igyekszik visszatérni a blogvilágot jelentő deszkákra, de nincs igazán ütős téma-ötlete? Napi eseményekről – nem történt vele semmi leírni való. Saját mélyfilozófiai töprengéseiről – ma nem gondolkodott semmiről annyira mélyen. Nagy hatású élményeiről – nem érte ma egyetlen ilyen  hatás sem. Az időjárásról – na hiszen, még az is olyan semmilyen, meg hát a szóban forgó blogírót mindenekfelett az érdekli, hogy lesz-e hideg, de főleg: leesik-e valami, ami aztán csúszhat. Írhatna még arról, hogy mi  okból hagyta árván a blogját olyan hosszú időre, mint még soha, vagy ekkora szünet után miért nem hagyta inkább abba végleg – de ez a lerágott gumicsont annyira untatja már az illető bloggert, hogy az csak na.

Írhat például a rajzolásról. 

Most már lassan négy éve, hogy egyáltalán nem rajzolok. Nemrég  volt ugyan lehetőségem kiállításra képet beadni, végül  összesen negyvenen be is adtunk egyet-egyet, de én a sajátomat régi rajzaimból állítottam össze, szóval, az nem számít alkotásnak. Tehát azt lehet mondani, a Nulla dies sine linea mondást nem tartottam be az utóbbi négy év alatt, legalábbis ha a mondat konkrét értelmét tekintjük, mert bizony sok-sok nap telt el anélkül, hogy "vonást" tettem volna a papíron. Nem tudom pontosan megmondani, miért hagytam abba, de azt addigra már rég felismertem, hogy nekem feladatra van szükségem, kell, hogy valami célja legyen a  firkálásomnak. Csak úgy, magamnak nem rajzolok, legfeljebb akkor, ha egy pasztellkréta- vagy ceruzakészletet akarok kipróbálni, hogy felidézzem, milyenek a tulajdonságai egyik-másik márka eszközeinek. Ilyenkor minden színnel satírozok egy-egy tízforintosnyi területet,  közben érzem az anyagát, látom, hogy elmosódik-e vagy sem a papíron hagyott nyom, és hogy a színek mennyire élénkek és hogyan viselkednek, ha keverni akarom őket. De ezeken a technikai tesztelgetéseken kívül is támad néha ötletem, hogy ezt vagy azt a látványt megpróbáljam visszaadni  papíron, aztán mindig csak ötlet marad megvalósítás nélkül. 

Kellene egy felület, ahol minden kötelezettség nélkül megjeleníthetném azt, amit (végre majd egyszer) megalkotok. Kellene egy felület, amit véletlenül megtalál egy, kettő, három... na jó, tíz, húsz ember, belép, nézi, tetszik neki vagy nem, aztán odébbáll. Véletlenül találjanak rá, ez lényeges! Ne legyen semmiféle kötelezettség, semmiféle prekoncepció, főleg részemről, mert a blogban is ez a legkényesebb tényező, a megfelelés másoknak. És még valamire jó lenne: hozzá lehetne tenni a keletkezés hátterét, indítékát, technikáját – persze ha volt neki háttere. Kellene tehát egy felület, mondjuk, egy titkos tematikus blog.

Azt mondja egy tévébeszélgetésben tegnap Esztergályos Cecília, hogy most, amikor nincs színház, hála Istennek, hogy ő kerámiázik és fest, mert az neki terápia. Merthogy azalatt ki tud kapcsolni, stb. Erre én meg azt gondoltam magamban, hogy ahhoz azért E.C.-nek, vagy bárki ismert személynek kell lenni, hogy értelme is legyen az alkotásnak. Kapcsolatok kellenek olyan emberekkel, akik segítségével részt vesz kiállításokon, sőt saját kiállításai is vannak. Persze lehet alkotni az embernek saját élvezetből, saját örömére is, de azért az az ideális, ha minden együtt van: élvezi is az alkotási folyamatot, meg valamilyen módon közzé is teszi  a munkája végeredményét. De nem csak a művészi alkotással van ez így, hanem például a kézműveskedéssel is: az elkészült tárgy  gyönyörködtessen valakit, ha pedig használati tárgy születik, akkor váljon hasznára valakinek. 

Sőt, az íráshoz sem árt, ha van közönsége, ha olvassa valaki. Ismertem olyat, aki ha felkeltette érdeklődését egy téma, akkor anyagot gyűjtött hozzá, megírt belőle egy cikket, aztán vagy sikerült elfogadtatnia a szerinte alkalmas folyóirattal (ez az őskorban volt, amikor még nem a neten publikáltunk), vagy nem, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Engem ez mindig megdöbbentett, én nem tudtam a fióknak írni, hanem csak "megrendelésre", amikor kifejezetten megbíztak vele, de hogy csak úgy írjak valamiről, aztán heverjen nálam, azt soha. Ezért nem írtam például naplót sem, mert nem láttam értelmét, kinek írjam, magamnak? Mondom, ez a szemléletem az őskorból eredeztethető, amikor még írás céljára papír, ceruza, toll, esetleg írógép szolgált. Hol volt még az az idő, amikor az ember a saját blogjában keresgél valamit – merthogy a blog a legautentikusabb forrás az életesemények visszaidézésére – és egyszercsak azon veszi észre magát, hogy jé, már mennyi ideje ülök itt és olvasgatom a ki tudja hányadik régi bejegyzést saját magamtól!  😐

Mindez pedig csak arról jutott eszembe, hogy ami engem illet, az elmúlt egy év alatt egyáltalán nem rajzoltam, a legutolsót tavaly tavasszal, éppen egy évvel ezelőtt készítettem, azóta semmit. Pedig ha valamikor kellett volna és kellene a terápia, az éppen ez a nehéz, túlságosan hosszúra nyúlt időszak. 

Ha már a közös blogunkban a színek kapcsán írtam a rajzolásról, ide is kívánkozik róla valami. Szóval, az nekem a bajom az én saját rajzolásommal, hogy úgy igazán szinte sosem tudok belefeledkezni. Talán egy-két esetre emlékszem, de azoknak is van már 2-3 éve, amikor rajzolás közben teljesen megfeledkeztem mindenről, a külvilágról, helyről-évszázadról-óráról, annyira élveztem. De ezt az egy-két ihletett alkalmat kivéve mindig feladatnak tekintem a rajzolást. Pedig én magam határozom el, hogy mit akarok megörökíteni, senki nem kényszerít rá, senki nem szab határidőt, senki nem kéri számon, mennyire jutottam vele. És mégis mindvégig az izgat munka (igen, munka!) közben, hogy ezt vagy azt a kis részletet hogyan tudom megoldani. Nem is lesz belőlem művész soha - nem mintha valaha is ezt a célt tűztem volna ki magam elé, de egy művész nyilvánvalóan másképp viszonyul az egészhez, valami mélyebbről fakadó belső indíttatással alkot, nem pedig megoldani akar valamit.

De azért a mélyenszántó gondolatokon kívül ma is mutatok a Péter-Pál erőd kamerájáról képeket, mert az elmúlt két nap alatt ott bizony igazi tél volt. Nagyjából két napig kisebb megszakításokkal szakadt a hó, hordta a szél, de annyira, hogy késő esténként szó szerint semmi nem látszott a környezetből - azt hittem először, hogy tán elromott a kamera - csak a fehérség kavargott és helyenként átsejlett rajta a lámpák fénye. Метель, hóvihar, ezt mondja ilyenre az orosz.

Viszont megállapítottam, hogy a helybeliek, de még a turisták is nagyon edzettek, mit nekik hóvihar, egész nap caplattak az egyre növekvő fehér tömegben,  pedig a pár fokos mínuszban még igencsak viharos szél is fújt.

A pénzverde tetejéről épp tolják le a havat

Mint a Deltában a menetelő sarkkutatók...

De ma estére már csöndes és szép lett ott a tél:

Ennek az utolsó képnek nagyjából a közepe táján van egy picike kis "kinövés", de most ne keresd, majd legközelebb jobban megmutatom és elmondom, mi az. Csak hogy legyen mire várni - meg hogy magamat rászorítsam az írásra, mert ha már megígértem, ugye...  :)

Még mielőtt beáll a tél, gyorsan erőt vettem magamon és megint nyakig belemásztam az anyakönyvek böngészésébe. Altattam a témát évekig, mert elakadtam, de most mégis megpróbáltam továbbjutni, mármint hátrafelé az időben. És tényleg sikerült néhány új adatra bukkannom, bár ezek egy része csak feltételezés. De ma délután találtam valami fontosat, épp  amikor arra gondoltam, még ezt az egy évet átnézem és kész, feladom, nincs több ötletem - ebben a pillanatban ott volt előttem a név:  Éva (a szépanyám), akit Katymáron anyakönyveztek, született 1788. május 28-dikán, apja Michael, anyja Theresia, patria parentum Madaras, ennyi. Az anya vezetékneve nincs jelölve, keresztnevét csak egy és-sel kötötték az apa teljes nevéhez, na, ez nem szép dolog és ráadásul nagy-nagy nehézség nekem a további kutatásban. 

Mellesleg pedig még mindig nem tudom, honnan kerültek Éva szülei Madarasra és ha ott laktak, miért anyakönyvezték a gyermeket Katymáron? Hacsak azért nem, mert az újonnan hirtelen betelepített Madarason csak egy évvel később lett templom és ennek megfelelően anyakönyvezés sem volt korábban. 

Tehát vannak még felderíteni valók bőven, de azt hiszem, az idén már nemigen jutok sokkal többre annál, ahol most tartok. És végre el kellene kezdenem megírni ezt az egészet, csak még nem tudtam eldönteni, mi legyen a koncepció, a műfaj, milyen legyen az egésznek a szerkezete, honnan, kivel kezdjem, mennyi legyen benne a fantázia, a feltételezések. Gyanítom, ha hű akarok maradni a dokumentarista önmagamhoz, akkor semmi fantáziát nem viszek bele. Ha életemben nagy ritkán valamit úgy írtam meg (például a néhai közös képes blogunkban), hogy kiegészítettem saját elképzeléseimmel, utólag mindig rossz szájízzel olvastam, nem tudtam szeretni a saját írásomat. Úgyhogy maradnak majd a tények. Akiről semmit sem tudok, arról csak azt a semmit közlöm majd, nem fogok képzelődni, nem írok mesét, így lesz jó. Persze műfaj ide, koncepció oda, előbb tán el kéne kezdeni. :)

És tádááámmm... lett még kettő (többen már nem lesznek).

Jól van na, megmutatom az elsőt (és még mielőtt valaki azt hinné, hogy az ablakban tartom, nem ám, csak ott volt elegendő fény):

Ma kreatív alkotás volt, ugyanis megalkottam életem első patchwork technikával készült darabját, egy díszpárnahuzatot. A technikát illetően mélyreható előtanulmányokat folytattam már hosszabb ideje, mire ma végre rászántam magam, hogy neki is kezdjek. Aztán meg, amikor már benne voltam, nagyon nevettem, hogy hát ez nem igaz, képes voltam pont az egyik legkényesebb quilt-motívummal, a csillagmintával tervezni meg életem első foltvarrott darabját. Ez körülbelül olyan, mintha egy kezdő varrónő első munkáját kockás anyagból akarná megvarrni, mert kevés olyan érzékeny és totálisan elrontható ruhadarab van, mint mondjuk egy több részből szabott kockás szoknya (kockás blúzról, kabátkáról már nem is szólva). 

Persze nem adtam fel, és bár munka közben megállapítottam, hogy ezután sem leszek az az igazi megszállott patchwork-fan, aki körül ettől kezdve osztódással fognak szaporodni a rafináltan megtervezett folt-hátán-folt cuccok, mégis, első opuszom várakozáson felül jól sikerült. Én ugyan pontosan tudom, hol van rajta az a három hiba, amit némi gyakorlat után már nem követnék el, de ettől függetlenül elégedett vagyok, annál is inkább, mert mindenféle profi szerszám nélkül dolgoztam. De mivel eredetileg is mindössze néhány párnát terveztem létrehozni, - amiből egy ugyebár most már készen van - meg egy kicsike terítőt és majd később, egyszer esetleg egy ágytakarót is (illetve annak csak a lelógó széles szegélye lenne foltvarrásos), szóval ennek a néhány darabnak a kedvéért igazán értelmetlen lenne profi hozzávalókat és célszerszámokat beszerezni kemény sok ezrekért.

Mindig voltak ötleteim a kétkezi alkotásra, régi vágyam például kicsit belekóstolni a porcelánfestésbe, később pedig ugyanígy voltam a tűzzománc készítéssel, azt is szerettem volna kipróbálni, de a patchwork-re valahogy sose gondoltam.  Ehhez képest most van egy patchwork párnám, és úgy tervezem, ha nem is porcelánt, de kerámiát festek hamarosan, ha igaz. Majd mesélek. :)

(Ja, képek majd akkor, ha mind a három pufók párna készen lesz.)