Nyolcvan évvel ezelőtt

Eredetileg januárig nem akartam már írni. Aztán tegnap megnéztem egy műsort, 1944 karácsonyáról szólt, akkor kezdődött Budapest ostroma. Anyu, aki 22 évesen egy budai bérház pincéjében élte át nagymamámmal és a ház lakóival együtt a hét hétig tartó időszakot, sokat mesélt róla. A vízért gyaloglásáról fegyverropogás közepette, a fekete hajú lányról, aki az oroszoktól való félelmében a kazánházba bújt és  pár nap múlva ősz szálakkal teli hajjal jött elő, a fagyott lóhús elosztásáról, meg a többi szörnyűségről. Húszéves öccse, aki nagybátyám lett volna, az ostrom alatt januárban  a Sashegyen halt meg egy bombatámadásban több katonatársával együtt.

A kor szakértő elemzőin kívül a kor még élő tanúi is megszólalnak, például "az ország geológusa", Juhász Árpád is, aki kilencéves gyerekként lett az egyetlen férfi a családban az ostrom idejére.

https://mediaklikk.hu/video/m5-historia-44-karacsonya/

Mászóvas

Most láttam, ahogy egy  vasból készült régi szerszámot javítanak. Egy favágóé volt valamikor, két nagy, karomszerű eszköz, amit a lábaira csatolt és ezekkel mászott fel a fára, ha arra volt szükség.

Valamikor én is láttam ilyent, amikor még minden villanyoszlop fából volt (a tetején jellegzetes porcelán szigetelővel), a szerelők azokra másztak fel ilyen lábravalókkal, aminek, mint most megtudtam, mászóvas  a neve. Gyerekkoromban velünk szemben az utca másik oldalán volt egy villanyoszlop, és persze időnként meghibásodott rajta valami. Olyankor jött két ember, az egyik a lábára csatolta a vasakat, azok jellegzetesen hangosan csörögtek-zörögtek, ahogy nekiütődtek mindennek, majd pedig egyiket a másik után beakasztotta az oszlop fájába és csörögve-zörögve elkezdett mászni fölfelé. Persze ha odafent valami hibát talált, kénytelen volt lemászni a szükséges alkatrészért, és újra vissza. Minden alkalommal csodáltam azt az embert, azért is, mert fel mert mászni a magasba, de főleg mert fel tudott mászni! Ez  óriási teljesítmény volt nekem, aki tornaórán is legfeljebb a kötélre voltam képes felkapaszkodni, azt is csak épphogy, de a rúdra soha. Így aztán az a szerelő azokkal a hatalmas vasakkal a lábán az én szememben majdnemhogy szupermennek számított – már persze ha akkoriban ismertük volna ezt a  fantáziaszülte szereplőt. 😄

Mi is volt 25 éve?

Azon a nyáron ismerkedtem meg az internettel, a munkahelyemen akkor cserélték ki a régi gépeket végre internetre csatlakoztatottakra, mondhatom, óriási élmény volt végre kilátni a világhálóra. Mindjárt az első napokban felfedeztem, hogy be lehet lépni a világ nagy könyvtárainak katalógusaiba, a legelső pedig, ahová bejutottam, a washingtoni kongresszusi könyvtár volt. Ma, amikor azt csinálsz a neten, amit akarsz és lassan a leghihetetlenebb dolgok is elérhetők, elég nevetséges, hogy ez akkor milyen megrendítő érzés volt - különösen, ha belegondolok, hogy mindez nem is olyan rég, csak 25 évvel ezelőtt történt - de ma is pontosan átélhetően emlékszem arra a feldobott hangulatra, amiben a nagy felfedezés után egész nap röpködtem.

És ha már hangulatot említek, nehogy elfeledkezzem az augusztusi 11-i teljes napfogyatkozásról mint 1999 nagy eseményéről. A tévé egyenes körkapcsolásos közvetítést adott a legfrekventáltabb magyarországi városokból, aztán amikor közeledett az igazi esemény, azt már a teraszról figyeltem. De számomra nem is maga az elsötétült napkorong volt a legérdekesebb, azt alig néztem, annyira megdöbbentettek a körülöttem tapasztalt színek és hangok. Pontosabban, a csend, ami beállt, amikor a fogyatkozás elérte csúcspontját, az a sok madár mintegy vezényszóra elhallgatott, a falevelek nem mozdultak a hirtelen beállt szélcsendben és eközben valami soha nem látott sárgás-szürkés fény ömlött el az egész tájon. Nem lehet elfelejteni, ami jó is, mert több ilyet már nem látok - hacsak nem költözöm valami egészen más világtájra, de ez már nem valószínű, úgyhogy nincs más hátra, azt az 1999-ben átélt teljes napfogyatkozást kell jó alaposan az emlékeimbe vésnem.

Egy százhuszonkét éves kórház épületeinek tégláin kincseket találhat az ember.  Vastag grafitceruzával, tintaceruzával írták, de némelyikük maradandóra szánva bevéste a nevét (vajon mivel?), még a betűtípust is következetesen szépen díszítve.

Csak nevek, dátumok, néha a falu, ahonnan idekerültek, semmi több, de a szavak és számok mögött emberek és sorsok.

Bejöttem 1903 július..... kimentem augusztus 17-én 

Gyurinszky .... (talán Antal)

Vizi János 1929 I 13

Makádi Erzsike

Botka Erzsike

Tóalmás 1944 szept. 8. 

Elszánt lélek vagyok én.  - és lendületesen alákanyarította a nevét

Zority Lajos

Szabó Béla

Gyurik nagy szamár

Kovács Ferencz  Piliscsaba 1927

Szemothi Ferencz

Ozsváth József asztalos

Lakner János 1900. VII.

Itt voltam Küller István 1913

Haitzinger János 

Róla a Budapest téglái FB-csoportban ezt írják:  Az 1910-es "Budapesti Czim- és Lakásjegyzék"-ben az van írva, hogy a foglalkozása üzletvezető és a címe Gizella-út 40. 

Kiss Dániel
Nagy Sárika
 Gyoma 1910
 Vajon szerelem lett-e a kórházi ismeretségből? Vagy már szerelem volt, aztán egyikük idekerült a kórházba, a másik meg felutazott Gyomáról és meglátogatta?

A klinkertéglát nem szokták vakolni, de ha a kórházat egyszer majd tényleg felújítják és a falakat letisztítják, a bevésett nevek kivételével ezek a feliratok mind eltűnnek, kár lenne értük.

Mutatok valami érdekeset (és szomorút).

Ez egy a sok elsüllyesztett templom közül Oroszországban, a Vologda megyei Krohino falu helyén. 1788-ban épült és egészen az 1930-as évekig Isten házaként működött, attól kezdve pedig hol klubháznak, hol műhelynek, hol meg szénaraktárnak használták. Aztán 1940-ben tervbevették az egész falu lerombolását és a terület elárasztását a Volgát a Balti tengerrel összekötő csatorna építése miatt. Erre végül csak a 60-as évek elején került sor, bár a templom legalább a lebontástól megmenekült, mert eleinte még szükség volt rá világítótoronyként. 

Ilyen volt az 1900-as évek elején - ez egyébként Prokugyin-Gorszkij felvétele, akiről valamikor egyszer én is írtam, ő végigfényképezte - kis túlzással szólva - az egész akkori Oroszországot, nem csoda hát, hogy még Krohinót is (ráadásul saját fejlesztésű különleges színes technikával dolgozott).

Egy 1956-ban készült fotón látszik, hogy a falu már eltűnt körülötte, csak a templom áll:

Néhány évvel ezelőtt jótékonysági alapítványt hoztak létre a templomnak mint az orosz kulturális örökség részének megmentésére és további romlásának megállítására. Az adományok ugyan még csak lassan csordogálnak, de már komoly tervek készültek, a parttól az épületig gátat építenek, melyen megközelíthető lesz a templom. Tornyát óratoronynak és jelképes világítótoronynak akarják kialakítani, belső terében pedig emlékhelyet rendeznek be. 

Így képzelik el a jövöjét, ez a látványterv:

Itt egy videó a helyről és az alapítvány önkénteseiről, de oroszul nem értőknek is érdemes megnézni akár elnémítva is, a látvány miatt. Ilyet közelről nemigen látunk, Krohino hűlt helyére meg szinte biztos, hogy egyikünk se jut el soha. 

Az ötletet Tamko adta, amikor pár napja az X-generáció emlékfoszlányait gyűjtötte össze egy posztban. Én nem vagyok X-generációs, ami elsősorban azzal jár, hogy nemcsak másféle, hanem sajnos, több és korábbi emlékezetes eseményről is vannak emlékeim.

Az első ilyen Sztálin halála volt 1953-ban. Ötéves voltam és nagyapám a Szabad Népet olvasta, nekem meg szokásom volt kérdezgetni őt a betűkről, ez milyen betű, az milyen betű - mellesleg így hamarosan meg is tanultam olvasni. Aznap a Szabad Nép címoldalán ott volt Sztálin fényképe, amiről én sokáig úgy emlékeztem, hogy a ravatalon fekvő Sztálint láttam, de ennél valószínűbb, hogy az már a temetésről szóló újságcikk illusztrációja lehetett pár nappal később.

1956. október 23-dikán nyárias meleg idő volt, az iskolából délelőtt hazaküldtek bennünket. Amikor hazaértem, nagymamám éppen szilvalekvárt főzött az udvaron egy nagy üstben. Kenyér már nem volt a boltban, és lisztet sem lehetett kapni, aztán pár nap múlva híre jött, hogy mindenki vásárolhat 5 kiló lisztet. A közeli kis közértben hosszú sor várakozott, engem is beállítottak oda és nagyon büszkén vittem haza a nekem járó 5 kiló lisztet. Ezután egész gyerekkoromban ez volt számomra a saját "erőm", teherbírásom bizonyítéka, mintegy alap-mértékegységként kezeltem azt az öt kilót és gondolatban minden ennél nagyobb súlyt ahhoz viszonyítottam. Mert lám, én egyszer már elbírtam 5 kilót!
A rádióból az Egmont nyitány szólt folyamatosan, komoran, mi meg a barátnőmmel a Kossuth-címert rajzolgattuk a nagy asztalnál, ahol máskor királylányokat szoktunk rajzolni.

1956. november 4-dikén a közeli aszfaltozott utat lánctalpas tankok szántották végig, apámék pedig odatolták a nagyszoba ablaka elé a kétajtós szekrényt, mert ők már tudták, milyen az, ha lőnek az utcán. A város felől ágyúzás hallatszott. Felmerült az is, hogy lemegyünk a pincébe, mert ők azt is tudták, milyen az, ha bombáznak, a nagy bőröndbe össze is készítettük a legszükségesebb ruhákat és nagymamám megnyugtatott, hogy ő még tud kenyeret sütni, ne féljek semmitől, de a leköltözés végül elmaradt. És biztos, ami biztos, másnap sietve levágattuk a két alig hízott disznót, akik mindketten Marci névre hallgattak - mert mi, nem tudom, miért, de minden évben minden hízót Marcinak neveztünk el. 

1957-ben felbocsátották az első, majd hamarosan a második műholdat, ezek voltak a Szputnyik-1 és a Szputnyik-2. A rádió bemondta és az újságok is megírták, naponta hányszor és mikor halad el Magyarország fölött, ezért egy este a szomszéd Tóni bácsival és apámmal együtt felmásztunk a padlásra és a tetőablakon kibújva próbáltuk meglátni a pici fénypontot, amint vonul a sötét égen. Rémlik, hogy láttuk is, de ez legalább akkora dolog volt, mint ma egy valós idejű webkamerán nézni a nemzetközi űrállomás repülését a kontinensek fölött.

1961. április 12-dikén kilőtték az első, embert szállító űrhajót Gagarinnal a fedélzetén - bár a fedélzet enyhe túlzás, láttam a kabint később Moszkvában a VDNH kiállításán, hát... épp hogy körbevehette az a fémdoboz szegény űrhajóst, akkorka volt. A nagy hírt persze izgatottan tárgyaltuk egymás közt az osztályban, mindenki lelkesedett, egyedül V. K. Erzsi hitetlenkedett, mondván: "Csak nem hiszitek el, hogy tényleg egy ember van abban az űrhajóban? Az nem is igaz!" De mi nem hallgattunk rá, pár nap múlva már kivagdostuk Gagarin képeit az újságból és feltűztük a faliújságra.

1969. július 20-dikán a Holdraszállást Péterrévén néztük élő tévéközvetítésben. Persze fekete-fehér képernyőn és elég hangyás, szakadozott képen, de ki nem hagytuk volna, akkora szenzáció volt. És bár saját szemünkkel láttuk a Hold felszínén le-föl "ugráló" szkafanderes embereket, hihetetlennek látszott az egész.

1986-ban május elején tudtuk meg, hogy napokkal korábban Ukrajnában robbanás történt a csernobili atomerőműben. Szép kora nyári idő volt akkoriban, mentem át a Roosevelt téren, tűzött a nap, ragyogott az ég és arra gondoltam, fogalmunk sincs, mi van körülöttünk a levegőben. Meg hogy az előző napokban friss fejes salátát, sóskát, újhagymát ettünk - de teljes képtelenségnek tűnt, hogy abban a ragyogó, tiszta időben bármi veszélyeset is belélegezhetünk, lenyelhetünk.

1987. január 12-én, hétfőn arra ébredtünk, hogy mindent beborított a hó, de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem jó magasan. Nagyon nagy volt a csend, mozdulni sem lehetett, járművel legalábbis végképp nem, és nagyon hideg is volt. A busz persze nem járt, pedig nekem reggel 8-ra a Bosnyákra kellett volna érnem. Úgy dél körül tudtam elindulni egy dugig tömött busszal, nagysokára oda is értem, aztán hamarosan elindultam visszafelé. A Bosnyák téren is is nagy volt a csend, autó egy szál se, busz is csak átlag félóránként törte át magát lassú lépésben a havon. Főleg arra emlékszem élénken, ahogy a tömeg állt a megálló feltételezett helyén - mert azt se lehetett látni, hol a járda széle - és mindenki nagy türelmesen várt és hallgatott.

1989 karácsonyán a romániai forradalom hírei jöttek éjjel-nappal folyamatosan, megállás nélkül szólt otthon a tévé, tudósítások, élő stúdióbeszélgetések, bejátszások, élő kapcsolások, és persze a keleti határ környékéről szóló rémhírek, elhangzott a megtámadnak, háború és hasonló kifejezések is. Élénken emlékszem, ahogy anyu azt kérdezte: és akkor bombázni fognak? Neki, aki annak idején az ostromot Budán élte át, a háborúról azonnal a bombázás jutott eszébe.

1990. október 26-án apám azzal ébresztett, hogy lezárták a hidakat, mire én félkómásan azt feleltem, hogy nekem nem kell hídon átmennem. És ahogy szoktam, elindultam Rákosligetről a belvárosba dolgozni. Az Örs vezér téren az egész kereszteződést elállták a legkülönfélébb autók, főleg a sok egyforma temetői halottaskocsira emlékszem. Már nem tudom, hogyan tudott bekanyarodni a busz a metró elé, de valahogy biztosan, aztán a metróval beértem a munkahelyemre. Egész délelőtt szólt az asztalomon a kis rádióm és amikor 11 óra után elhangzott, hogy délben beavatkozik a rendőrség, összekaptam magam és elindultam haza. A metrón úgy utaztunk, mint a szardíniásdobozban, de az Örsről már nem járt az én buszom, HÉV-vel eljutottam Mátyásföldig, de tovább semmi. Akkor is ugyanolyan nyári meleg volt, mint '56 októberében és sokat, nagyon sokat várakoztam a tűző napon egy keresztutcában, kizárólag csak a reményre hagyatkozva, hogy az a busz, ami egyébként békeidőben is csak párszor jár naponta, hátha még jön ma errefelé. És vagy egy óra múlva tényleg jött egy emberekkel telezsúfolt busz, így hazajutottam késő délután. Ha nem jön, tényleg nem tudom, mi lett volna, talán stoppolok, életemben először.

2001. szeptember 11.  Akkor éppen Budatétényben laktunk, munka után lépek be a lakásba, anyu feldúlva azzal fogad, hogy Amerikában repülők zuhannak a felhőkarcolókra. Így mondta, először nem is fogtam fel a mondat értelmét, csak amikor beértem a szobába és megláttam a tévén, ahogy a gép átmegy az egyik épületen. És ismételgették a felvételt, kapcsolgattak ide-oda, az egész iszonyúan hátborzongató és hihetetlen volt. 

A 2004. decemberi cunamiról a neten értesültem és azt hiszem, azelőtt azt se tudtam, hogy ilyen létezik, vagy ha hallottam is a szót, fogalmam sem volt, mit jelent a valóságban, mármint hogy nem egyszerűen nagy hullámok képződnek olyankor, hanem hegy magasságúra nőhet a tenger. A videók félelmetesek voltak, a  menekülőkről készült sajtófotók némelyikén pedig megdöbbentő volt látni az emberek arcát: mosolyogva futottak, mint valami sporteseményen, versenyfutáson, mint akik fel sem fogják, mi történik velük, és csak arra tudtam gondolni, vajon hányan maradtak közülük életben?

2006. október 23. Ünnep volt, mi meg robogtunk a mentővel Székesfehérvár felé, ültem anyu mellett a mentőautóban, aztán este valamikor indultam haza egyedül. Soha nem jártam előtte még Fehérváron, azt se tudtam, merre van az állomás, sejtettem, hogy ilyen későn busz már nem megy Bicskére, bóklásztam a sötétben a kórház udvarán, egy asszony segített kikeverednem a vasúthoz. Mobilnet nélküli telefonról nem tudtam menetrendet nézni, ezért már a vonaton ülve felhívtam Ilonkát, mikor van csatlakozás Kelenföldről. Ő meg rémülten: nehogy bemenj a városba, tüntetés van, zavargás van, vigyázz! 

Ami pedig azóta történt és történik, az már a jelen. Majd a következő, ki tudja, milyen betűs generáció megírja egyszer róla a visszaemlékezéseit. Ha ugyan lesz még betű.

Éppen ma 70 éve történt

Ma 130 éve, 1887. január 28-án kezdték el építeni az Eiffel-tornyot. A párizsi Gustave Eiffel cége tervezte azt is, meg korábban a mi Nyugati pályaudvarunkat is.

Általában ennyi magyar vonatkozású adat szokott eszünkbe jutni, ha Eiffel nevét halljuk. Pedig volt más alkotása is az Eiffel-cégnek:  a szegedi belvárosi közúti híd elődjét Feketeházy Károly és Gustav Eiffel közösen tervezték, állt is 1883-tól egészen 1944 őszéig, amikor a visszavonuló németek felrobbantották.

És van még egy - igaz, mostanra már határunkon túl lévő - építmény, mégpedig Óbecse mellett: a Ferenc-csatorna Tisza felőli torkolatánál ma is álló Türr István zsilip. Ma már nem működik, de értékes, szép ipari műemlék. 

A zsilip régen, működés közben...

Kép forrása: http://keptar.oszk.hu

...és ma:

Kép forrása: dunaiszigetek.blogspot.hu

Legalább itt legyen már nyár, úgyhogy nem érdekel, hogy január van, most igenis nyári képeket mutatok.

Még hónapokkal ezelőtt találtam az Urbanista blogon többek közt ezt a képet a badacsonyi Tátika étteremről 1964-ből és akkor azonnal eszembe jutott, hogy nekünk is van egy, a badacsonyi kikötőben készült fotónk, de azon még nincs ott ez a feltűnő épület. Rövid keresgélés után kiderült, hogy a Tátika étterem 1961-ben épült, mi pedig jóval korábban, 1956 nyarán, egy fonyódi nyaralásunk idején jártunk Badacsonyban. A két kép közt más különbség is felfedezhető, mégpedig hogy azok a bizonyos ostornyeles lámpák is csak később jöttek divatba.

Következik Tihanyrév 1963-ban és ötven évvel később. 

Régen ebben az ufószerű építményben volt a pénztár és persze a váróterem is. Aztán 2013-ban, amikor ott jártam, már kétszintes volt a ház - ettől még jobban hasonlít egy repülő csészealjra - és váróterem sincs már, étterem lett belőle.

Az utolsó képpár pedig a Szántódrév állomásépületét mutatja 1968-ban és 2013-ban. Ez változott a legkevésbé (kivéve persze a világoskékre festést), ámbár nem tudom, most is váróterem-e még, mert elmulasztottam közelebbről megvizsgálni, siettem, hogy elérjem az éppen visszainduló kompot.

Harminc évvel ezelőtt (őrület még kimondani is: harminc év!) 1987. január 12-dike hétfőre esett és arra ébredtünk, hogy nincs közlekedés. Akkor már vagy két napja szinte folyamatosan esett a hó, aztán hétfő reggelre elállt, de a mínusz tizenvalahány fok a magas hóval együtt megbénította a várost. Nekem bizonyos okból a Bosnyák térre kellett volna mennem reggel 8-ra, ami tekintve, hogy Rákosliget felől sem járt a busz befelé a városba, lehetetlen volt. Odatelefonáltam, az az egy szem ember, aki eljutott oda, megnyugtatott, ott lesz délutánig, majd ha tudok, menjek. 

Nagyon nagy volt a csend. Egész délelőtt tisztogattam a havat a teraszról, a lépcsőről, a ház körüli betonjárdáról, meg az utcáról is (saroktelek volt, jó sok méternyi járdával) és körös-körül minden   utcából a hólapátolás jellegzetes zörejei hallatszottak. Ha egy-egy ember szemtávolságba került, nevetve kiabáltunk  át egymásnak, a hó felerősítette a hangokat. Akkor még szerettem havat lapátolni és a nagy havat taposni, valami semmihez se hasonlítható hangulata volt a havas reggeleknek, ez pedig még a szokásosnál is különlegesebb helyzet volt.

Körülbelül dél lett, amikor nekiindultam befelé a városba, addigra elkezdtek araszolgatni a 76-os buszok. Nem emlékszem, mennyi idő alatt értünk az Örs vezér térre és hogy aztán hány percig vonszolódott a 32-es busz a Bosnyákig, de egyszer valamikor odaértem. Majd pedig kezdődött minden visszafelé. Ebből már csak arra emlékszem, ahogy a Bosnyákon állunk sok-sok emberrel együtt a buszmegállóban, amit egyébként csak úgy hozzávetőlegesen, emlékezetünkre hagyatkozva lehetett belőni, mivel a járdaszegély nem volt sehol, az úttest és a járda, ameddig a szem ellátott, egyetlen nagy, összefüggő hómezőt alkotott. És ott is csend volt, nagy-nagy csend. Autó egyáltalán nem mutatkozott, a busz pedig csak nagyon sokára került elő. De valahogy hazajutottam.

Azokból a napokból csak ezt a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul. Ilyen volt a világ nálunk pontosan harminc évvel ezelőtt.

Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is

Ez itt egy közepes magasságú szilvafa volt

Nemrég írtam  az Astoriával szemközti üres telekről, legalábbis arról az időszakról, amikor az ott egy üres telek volt. Aztán felfedeztem, hogy már egész gyűjteményem van olyan képekből, melyek azt a helyet mutatják különböző időszakokban. 

Mi is volt ott például az 1900-as évek elején? A Nemzeti Színházhoz tartozó, 1875-ben hozzáépített bérház, színházi műhelyek és színészlakások voltak benne. 

Ez egy 1913 előtti kép, még áll a színház és a bérház is, 1913-14 fordulóján bontották le, miután tűzveszélyessé és életveszélyessé nyilvánították.

De  a következő, 1941 után (nem korábban, mert már jobboldali a közlekedés!) készült fotón  mégis van ott a sarkon valamiféle épület és ha összehasonlítjuk a fenti képpel, látjuk, hogy az bizony a bérház sarkának meghagyott két szintje. A földszinten az előző képen látott Ehm János vendéglője helyett a Városháza Gyógyszertár működött benne.

Őszintén szólva nem emlékszem erre a házra, sem a patikára, én már csak a parkosított üres területet láttam a 60-as évek elején, tehát a házmaradványt valamikor az ötvenes években bonthatták le.

Ez tehát az 1941 körüli fénykép...

... a következő két fotó pedig 1948-ból való:

És ez már a 60-as évek vége, 1969-ben készen van az aluljáró,  a saroktelek üres, rajta a metróépítéshez felhúzott jellegzetes építménnyel:

Az előzőhöz elmondom röviden a megfejtéseket, bár tulajdonképpen már összeadtátok. Alapinformáció, hogy a kép az 1870-es évek első felében, még 1876 előtt készült.

Tehát nincs még Országház, messze még 1885, amikor az építkezés egyáltalán elkezdődött.

A Margit-sziget itt még két részből áll, sőt eredetileg három sziget volt, Festő-sziget, Fürdő-sziget, Nyulak szigete, ezeket egyesítették később egy szigetté.

Nincs még Margit-híd, arra csak 1871-ben írták ki a pályázatot, 1872 végén kezdték a hídfők alapozását, 1876-ban adták át a kész hidat. Érdekesség, hogy eleinte nem volt középen szárnyhíd a szigetre, az csak 1900- ban épült meg, addig csak csónakkal lehetett átjutni.

Az Akadémia előtti rakparton hosszan elnyúlva még ott terpeszkedik az Első Dunai Gőzhajózási Társaság folyami kikötője.

Aztán itt van az előtérben ez a két templom, a hátsó a Szent Katalinról nevezett, még az eredeti sátortetős toronnyal, melyet 1880-ban építettek át a ma is látható hagymatagos kupolájúra. Itt elöl pedig a Szent Demeter szerb ortodox templom, ezt már csak képekről ismerhetjük, mert 1949-ben Sztálin születésnapján lerombolták.

És persze egészen más ma már a Tabán is, de ezt tudjuk.

Egy kis rejtvény. Tudom, előnyt élveznek azok, akik budapestiek, vagy nem itt laknak, csak jól ismerik a várost, netán gyakran nézegetnek régi pest-budai városképeket, de mégis felteszem ezt a képet egy kérdéssel: mai szemmel milyen furcsaságokat - nem csak egyet, többet is - találunk rajta? Mi az, ami ma már nem így van (persze azon kívül, hogy a Tabán itt látható lakóházainak többségét azóta lebontották)? 

Egyébként a kép az 1870-es években készült, de 1880 előtt, ez bizonyos szempontból fontos információ.

Mutatok még valamit, kéretik figyelni a linkekre, akit érdekel, ott mögöttük részletesebben is olvashat a témáról.

Nem minden  épületrom nyugszik újkori épületek betonja alatt, nem mindegyiknek eltűnésében vétkesek a modern építkezések, van olyan is, ami az erdőben pusztult el végleg. A XI. és XXII. kerület határán fekvő Kamaraerdő bozótjában például a  kánai bencés monostor maradványai rejtőznek, szó szerint csak maradványok és ahogy megy az idő, lassan már azok is végleg elenyésznek. Időnként főleg geoládák vadászai vagy véletlenül arrafelé bóklászó kirándulók élményei nyomán lehet róla olvasni és látni elrettentő képeket a méltatlan állapotról.

Ilyen volt a monostor alaprajza (forras: paradisum.osb.hu)

Olvashatunk viszont róla az ásatást irányító  H. Gyürky Katalin cikkében, aki A Buda melletti kánai apátság feltárása című könyvében önálló kötetben is megjelentette a feltárás eredményeit.

A monostortól párszáz méterre volt Kána, az Árpád-kori falu -  néhány évvel ezelőtt egy lakópark építése során kerültek elő a leletek, ez a Kárpát-medence legnagyobb Árpád-kori emléke. Az elkészült lakópark területén a Kánai utca elnevezés, valamint a falu templomának alaprajzát jelző emlékhely mutatja, hogy mit is rejt ott a föld. 

Így bukkantak elő Kána falu templomának falai (forrás: ujbuda.hu)

A falu területén kiásott   edény- és csontleletekről nagyon részletes, képekkel is illusztrált szakszerű leírást találtam. A képeken jól láthatjuk a dokumentálás módszerét is: szinte mint egy filmforgatáskor a csapó, úgy van itt is minden lelet mellé helyezve egy sorszámmal és dátummal ellátott azonosító tábla.

Az idén sem ette meg a kutya a telet, de én most nem egy idei, hanem  egy régi téli képet mutatok. 

Pillanatfelvétel a Ferenciek teréről 1927 decemberében. A fotó valamelyik korabeli újságban jelenhetett meg, korántsem tökéletes, a hó is esik és maszatolja a látványt, de pont ettől érdekes. Az üresen várakozó hintó elé fogva ott áll egy ló, hátán pokróccal, a járdán emberek sietnek a hóesésben,  a hóbuckánál az a férfi épp átkelni készül az úttesten, itt elöl pedig éppen erre tart ez a keménykalapos, nagy bajuszos úr, kesztyű nélkül, karjára akasztott esernyővel.

A kép tetején ott a száraz adat: Pesti hó, Balogh Rudolf felvétele

Ennyit akartam írni eredetileg. Csak megmutatni egy ezerkilencszázhuszonhetes örökre kimerevített pillanatot emberekkel,  falakkal, szobrokkal, az úttesten ívelt vonalban hóba rajzolódott keréknyomokkal, mindennel, ami akkor, abban a percben volt és ami - a maradandó köveken, téglákon kívül - a következő percben már nem volt sehol, a hó esett tovább, majd pedig  elállt és előbb-utóbb elolvadt, az emberek mentek tovább a dolgukra és emberi számítás szerint előbb-utóbb ők se voltak már sehol, hiszen 1927 ide már nagyon messze van. Aztán ránéztem arra a száraz adatra: Balogh Rudolf felvétele és azt mondtam magamban, mégis megnézem én, ki volt ez a Balogh Rudolf.  Talán egy "névtelen",  fényképezgető és képeivel újságoknál házaló szürke munkatárs, erre gondoltam.

Pedig dehogy. Nem volt névtelen és szürke, hanem aranykoszorús fényképészmester volt, a fotózásban az  úgynevezett magyaros stílus megteremtője, aki az első világháborúban haditudósító-fényképészként működött, munkásságáról publikációk és kiállítások szólnak, műveit komoly gyűjtők keresik az aukciókon, nevezik őt minden magyar fotóriporterek atyjának is, sőt tiszteletére alapították az egyik legrangosabb fotóművészeti díjat. Egyébként 1920-tól a Pesti Napló fotóriportere volt és képei minden héten az újság vasárnapi műmellékletében jelentek meg (így aztán valószínűleg a fenti kép is onnan való), és már az akkori National Geographic is közölte fotóit.

Az is lehet, hogy csak nekem nem volt ismerős a neve, dehát még az én várostörténet- és fényképbolond fejemmel sem tudhatok mindent, ugyebár.  Viszont aki ezek után kíváncsi Balogh Rudolfra,  annak ajánlom az Országos Széchényi Könyvtár három évvel ezelőtti kiállítása alkalmából született tartalmas cikket, de a nevet beírva a keresőbe még ezen kívül is sok nézegetni és olvasni való találat jön elő. 

Egy szó mint száz, ma is tanultam valamit, már ezért is megérte  egy régesrégi homályos fotográfián elandalodni. :)


Tegnap utazás közben a velem szemben ülő nő újságjában láttam valami ilyesmi címet: nem lehetünk elég öregek, amíg kíváncsiak vagyunk a világra. De hogy ez most miért is jutott eszembe...?  :) 

A tavalyi évkezdésemmel ellentétben - amikor napi posztok írását fogadtam meg és ezt jó ideig be is tartottam - ez az év másképpen indul. Már azon gondolkozom, hogy talán heti vegyes összefoglalókat kellene írnom. Ahhoz persze elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy hét végén képes legyek visszaemlékezni az elmúlt pár nap történéseire, ötleteimre, témáimra, de ebben már előre kételkedem.

Mi is volt az elmúlt héten? Például mindjárt az elején leesett a hó. Ugye nem baj, ha én ennek nem örülök (és akkor még erősen visszafogottan fogalmaztam)? Be is tettem nagy hirtelen oda az oldalsávba egy számlálót, ami a meteorológiai tavasz első napjáig, március elsejéig mutatja a hátralevő napok számát. Sok van még hátra, nagyon sok, sajnos. :(

Volt egy-két nap, amikor hajnalban felébredtem és nem is tudtam visszaaludni, ilyen alkalmakkor fedeztem föl a retrótévén az Időmetszetek című műsort, melyben semmi más nem történik, mint kb. 45 percen keresztül régi fotókat mutatnak, a "régi" azt jelenti, hogy az 50-es évektől kezdve kb. három évtizedet ölel fel a válogatás. Minden kép alatt ott van a helyszín illetve esemény meghatározása, a fotós neve és a készítés pontos dátuma, a vetítés alatt pedig zene szól, általában a korhoz illő stílusban (amikor legutóbb váratlanul felzengett a Vörös Csepel, kénytelen voltam felröhögni a nagy csendben hajnali fél hatkor). A képeket a közszolgálati tévé és az MTI anyagából válogatták, ennek megfelelően  a fotósok is hivatásos szakemberek voltak, sok köztük a régi nagy név. Jó megoldás, hogy a képeket  lassan "úsztatják be", van idő megfigyelni a részleteket és elolvasni az adatokat.

A NAVA oldalán meg lehet nézni néhány Időmetszetek-összeállítást, és bár a hatás meg sem közelíti a tévénézés élményét, főleg, mert a képek kicsik és elég gyatra minőségben jönnek elő, valamint egyenként kell a fotókat léptetni egymás után és persze zenei aláfestés sincs -  de azért még így is érdekes lehet végigpörgetni egy-két képsorozatot.

És hiába igyekszem kizárni az életemből a napi politikát, az mégis mindig betolakszik, de előfordul, hogy ez kifejezetten hasznos. Mert itt van például ez a hirdetőoszlopmizéria. Nem kell megijedni, semmi politikát nem viszek bele, eszem ágában sincs, de a hírek kapcsán elkezdtem keresgélni régi képeket régi hirdetőoszlopokról - elhiheti bárki, hogy a látványuk felveszi a versenyt a régi cégtáblákkal, feliratokkal, ugyanúgy el lehet mélázni az oszlopokra ragasztott plakátok, hirdetmények szövegén és képein. 

Majd hamarosan  hozok ide képeket e témában, most hirtelen csak egyet mutatok: ez itt az Andrássy út végén a Hősök terénél lévő buszvégállomás 1938-ban. A képnek sok érdekes részlete van, például hogy az 1-es busz másik végállomása a Lenke téren volt (nem is tudtam, hogy ez volt a Kosztolányi tér neve korábban), meg a képen megjelenő emberek is megérnének néhány gondolatot, aztán ott van a régről maradt gázlámpa és az újabb villanylámpás kandeláberek békés együttélése,  de most csak ezt a szögletes hirdetőoszlopot nézzük, ezt a reklámfelületet, ami szerkezetileg tulajdonképpen az esővédő tető egyik tartópillére. 

A legfelső plakát Szőnyi Lenke fellépését hirdeti a Tőzsdepalota Étoile kávéházában. Ugye tudjuk, mi volt a Tőzsdepalota? az, amit mi évtizedeken keresztül a Magyar Televízió székházaként ismertünk és igen, a földszintjén (azt hiszem, a Nádor utcai oldalon) volt egy Étoile nevű kávéház, erről korabeli képeslapok is tanúskodnak. Szőnyi Lenke pedig ismert és híresen szép színésznő volt abban az időben.

Aztán ott van középen a Standard rádió reklámja. A Standard rádiógyár lett később az államosítás után a BHG (Beloiannisz Híradástechnikai Gyár), ahogy már mi ismerhettük.  Lent pedig Palugyai szűcs hirdeti magát és műhelyének megbízhatóságát a Bécsi utcából. 

Jó lenne még rájönni, csak eddig nem tudtam kivenni, mi az a két plakát az oszlop bal oldalán, pedig a felsőnek az ábrája valahonnan ismerős, az alatta lévőről pedig milyen érdekes lenne tudni, vajon fehérneműreklám-e, vagy valamilyen illatszert akart a potenciális kuncsaft tudatába vésni. Hátha egyszer kiderül. :)

A közelítő tél küszöbén kis vigasztalásképpen lássunk egy balatoni kincset*, egy gőzhajó-menetrendet 1847-ből. Az ember olvassa, közben maga elé képzeli a Balaton térképét és lelki szemeivel látja, amint az a régi hajó hajnali 4-kor (!) kipöfög a füredi kikötőből Kenese felé, aztán vissza, majd pedig továbbindul Boglárra és déltájban már ott is van a célállomáson, Keszthelyen. De nekem a visszaút vége a legaranyosabb: miután estefelé megérkezik Kenesére, onnan végül "Füredre megy hálásra". Hálásra! Hát nem édes? (No, ezt próbálnánk egy idegen anyanyelvűnek elmagyarázni, biztosan az őrületbe kergetnénk vele, hogy a mi régi magyar nyelvünk szerint a harangok a toronyban laknak, a hajók meg éjszakai pihenőjükre hálni mennek!)

Azt is megtudjuk, hogy útja során  "megérinti" a közbeeső helységeket, valamint arról is tájékoztat a hirdetmény, hogy a kedves utas Pestről a Tigris vendéglőtől naponta indítandó gyorskocsival juthat el Kenesére, hogy egyáltalán felszállhasson a gőzhajóra. Nevezett vendéglő egyébként a mai Nádor utca és Mérleg utca sarkán lévő 130-szobás Tigris szállodához tartozott (az épület ma is áll és a névadó tigris ma is ott hever a kapu fölött).

Ráadásul a hajóutazás a nevezetes Kisfaludy gőzössel történt, mely csak pár hónapja, 1846 szeptembere óta közlekedett a Balatonon. Ha jól belegondolunk, a kedves utas, miután a gyorskocsival megérkezett Füredre, alighanem kénytelen volt ott megszállni legalább az éjszaka pár rövid órájára, hogy a hajnali négykor induló hajóval elindulhasson Keszthely felé, úgyhogy mai képzeletünkkel elég macerásnak látjuk ezt a kis kirándulást. Dehát bizony így utaztak eleink a Balatonhoz és keresztül-kasul a magyar tengeren cirka 170 évvel ezelőtt. 

A Kisfaludy Füred előtt, korabeli metszeten

*Tiszta véletlen és csak az én lelkemnek külön simogatás, hogy a gőzhajó-menetrend alján ott látom régi kedves munkahelyem pecsétjét, ebből tudom, hogy a lapocska az ő állományuk részét képezi.

Ha már várostörténeti kincsvadászatnál tartunk, mutatok egy 1941-ben készült fotót, a hozzáfűzött magyarázat annyi volt, hogy itt éppen a Szent Cecília kórus indul fellépésre.

Gyanúsan ismerős volt nekem a ház. Támpontnak ott van középen a név: Locke Viktor, hát mondom magamban, nézzük csak meg, ki volt, de főleg, hol volt ez a Locke Viktor? Elsőre ki is jött a találat: Locke Viktor borbély, Csaba utca 8. Tehát nem véletlenül volt ismerős a ház, a szemközti buszmegállóban várakozva gyakran nézegettem a lassan már romosnak mondható, lepusztult épületet. Mert a fénykép csak kis részletet mutat meg, de ez egy nagy, négyemeletes sarokház, melynek a többi falfelületén egyszerűségében különleges, egyáltalán nem szokványos díszítések alig-alig-maradványai láthatók.

A google-térkép is a barátunk, megmutatja, hogy a régi fotón látható Csaba utcai homlokzat ma ilyen:

És azt is megmutatom, hogy milyen ma a ház Hajnóczy utcai frontja. A nagyítás miatt kicsit girbe-gurbára sikerültek a vonalak, de azért talán kivehető néhány  eredeti faldísz, már ami egyáltalán megmaradt belőlük:

Hogy aztán Locke Viktor borbélyműhelye 1941-ben ott volt-e még a házban, nem tudni, mert a google-találat, amiből kiderült a címe, egy 1911-es telefonkönyvből való, de ezen a régi képen mindenféle tábla látható - hentes és mészáros, központi tejcsarnok, no meg a Bak sör reklámjának széle - ám borbély sehol. Talán csak véletlenül maradt fenn még a 40-es években is a mester neve a homlokzaton a késő utókor nyomozó munkáját megkönnyítendő. :)

Ezért (is) szeretem én a Facebookot, mert ott ilyenekkel lehet találkozni. Valaki felrak egy régi képet, én meg elkezdem nézegetni és ötleteim támadnak.

Azt írják, a fotó az Oktogonnál készült 1942-ben. Kosztümös, kalapos hölgyek egy ládikó körül, némelyek kezében kicsi perselyszerű doboz, a napernyő tartórúdján lévő táblán jól látható a Gyermeknap szó. Vajon az a láda ott középen mi lehet, milyen célt szolgálhatott? Kicsit trükközök a képpel, kinagyítom, megpróbálom elolvasni a feliratát, a legalsó szó talán Liga, a fölötte levő meg nagy G-vel kezdődik.

És akkor rákeresek a gyermeknap történetére, hát kiderül, hogy annak idején, amikor már Magyarországon is volt gyermeknap - sőt eleinte gyermekhét, - ilyenkor gyűjtést szerveztek a szegénysorsú gyermekek megsegítésére, a gyűjtés mögött pedig az Országos Gyermekvédő Liga állt. Tehát ezek az úriasszonyok a kis perselyekben hozták a saját szűkebb környezetükben gyűjtött pénzt és tették a Liga ládájába.

Hogy mindez éppen az akkori  Abbázia előtt történik, az már várostörténeti érdekesség.

A földalatti táblája azt írja, hogy ez a Vörösmarty tér felé menő vonat megállója. Hogyhogy? A volt Abbázia elől ma a Városliget felé megy a földalatti. Nálunk 1941 óta már jobboldali közlekedés volt, akkor ez korábbi fotó lenne? Aztán kiderül, hogy mégis stimmelhet az évszám, mert bár a közúti közlekedés valóban jobboldali lett 1941-ben, de a földalattit csak jóval később, 1973 végén, a Budapest centenáriumára végzett nagy vonalhosszabbítás idején alakították át balra hajts-ról jobbra hajts-ra, hitted volna?

A többi nézegetni való finomság már csak hab a tortán: a rendőr (nem csendőr!)  fénylő sisakban a hölgyek háta mögött, a fehér zoknis kislányok, a csinos trottőrsarkú cipők a hölgyeken, a szolíd kosztümök, a táskák, az Abbázia teraszának rácsai, a mögöttük üldögélő pár vendég mind-mind tanulmányozásra érdemes pici részletek abból a világból. Pár perc alatt ennyi mindent lehet kiolvasni egy régi fényképből. 

Lassan én is olyan leszek, mint a reklámban a bácsi, aki azon búsong, hogy milyen kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi. Dehát mit csináljak, ha megint találtam valamit, ami a régi neve ellenére nem is hasonlít arra a megszokottra, ez pedig a búrkifli. 

Van-e, aki emlékszik, milyen is volt a búrkifli *? Könnyű, levelekre szétomló tésztájú, belül diós vagy mákos tölteléket rejtő, kövér kiflialakú sütemény volt, tetején porcukorral. Tegnap a gyorspékségben nézelődve észrevettem a feliratot: dejós búrkifli. Nem dió van benne, csak diópótló, sebaj, idejét se tudom, mikor ettem utoljára búrkiflit, megkívántam, megvettem. Meséljem, milyen volt? Hát... nem könnyű, levelekre szétomló tésztájú, hanem a szokásos fagyasztott egyentésztából sütött, kicsit gumiszerűen nyúlós, foggal cincálós izé. A dejó volt benne az egyetlen élvezhető elem, annak legalább volt valami dióíze és jó édes volt. Búrkiflit se eszem többet, ez van. Hát élet ez így, se marcipánburgonya, se búrkifli?

(És ha már sütemény, szólok, hogy állítólag máris megnyílt az új Jégbüfé a Petőfi Sándor utcában, aki nosztalgiázni akar, vagy csepülni a sok évvel ezelőttire tényleg nem hasonlító termékeit, mehet múltba révedni. Én még nem láttam, de ami késik, nem múlik.)

*tudja valaki, honnan ez a név?