Ismeretek

Egyszer meg kéne már néznem a Csillagok háborúját, na jó, persze csak pár filmet belőle, meg A Gyűrűk Urát, és valamennyit a Star Trek sorozatból is, szóval az ilyen alapműveket. Mióta játszom néhány elmeélesítő játékot, rengeteg, az említett kultikus filmekre vonatkozó kérdéssel szembesülök, és olyankor gyakran csak tippelni tudok - kivéve, amikor segítenek az Agymenőkből felszedett ismereteim, mivel onnan egész sok információt lehet kapni ezekről a filmekről, a szereplők annyiszor emlegetik mindegyiket. Már nem keverem össze a Star Trek és a Csillagok háborúja szereplőit, tudom, melyikben van az Enterprise és melyikben van fénykard, valamint, hogy Luke és Leia testvérek. De ideje lenne, hogy ennél is  tájékozottabb legyek az ilyen alapművekben, meg aztán most már érdekelne is, hogy mitől ennyire népszerűek ezek világszerte.

Bár a Csillagok háborúja legelső filmjét láttam annak idején az őskorban, valamikor a hetvenes évek vége felé, de semmi másra nem emlékszem belőle, csak a buckalakókra. Igaz, már azt se tudom, hogy néztek ki, csak vicces volt a nevük, ezért jegyeztem meg. Sőt, az első kutyánkat, ElsőBuksit, aki főleg a teraszlépcsőn tanyázott,  időnként buckalakónak neveztem. 😊

Tudunk, felejtünk

A közelgő érettségiről van szó, és valaki azt mondja, hogy ő életében akkor volt a legokosabb, legműveltebb, amikor érettségire készült, azóta már nagyon sokat felejtett. Hát... én nem akkor voltam a legokosabb, az biztos. Az igaz, hogy azóta sokat felejtettem minden olyasmiben, amire azóta semmi szükségem nincs és nem is volt. Mindenesetre nem hiszem, hogy az ember tizennyolc évesen birtokolja a legtöbb tudást. A következő évtizedek csak gazdagítják tudásban és műveltségben is.

De ha már (túl) sok évtized telik el az érettségi után, akkor más probléma áll elő. A  szakemberek sorolják, hogy idős korban a demencia és általában a szellemi hanyatlás elkerülésére milyen módszereket vessünk be, az egyik ilyen, hogy tanuljunk valami újat. Nos, én valamikor tavaly elkezdtem ismerkedni a japán nyelvvel – nem tanulni, tényleg csak ismerkedni –, de reménytelenül belebuktam. Nemrég újra megpróbáltam, ugyanolyan siralmas lett a vége. Azóta a duolingo naponta többször küldi a kétségbeesett leveleket, ott ugrál benne a kis zöld bagoly csalódott pofával, és próbál visszacsalogatni. Dehát mit csináljak, ha képtelen vagyok megjegyezni a szavakat, és következetesen összecserélem a teát és a rizst??? Nem beszélve a foglalkozásokról, na, azokat még véletlenül se találom el. És ezek még csak a szavak, latin betűkkel, a hiragana, kanji és katakana még sehol sincs,  bár mondjuk, nem is terveztem, hogy  írni is megtanulok japánul.

Mást kell kitalálnom. Remélem, török van a duolingon. 😀

A múlt félévben nem iratkoztam be a szenior egyetemre, mert nem találtam nekem való tárgyat, de most ismét járok a művészettörténet kurzusra. Ebben a félévben az erdélyi építészet a téma, és mivel arról tényleg alig tudok valamit, hát kíváncsiságból beiratkoztam. De a szempontjaim közt legalább ekkora súllyal szerepelt a két előadó személye, akiket az elmúlt három és fél év alatt volt már alkalmunk megismerni és ha másért nem, már miattuk is érdemes odaülni hetenként egyszer. 

Azonban a lelkesedés érezhetően visszaesett. Februárban nagy létszámmal indultunk ugyan, 79 fő iratkozott be, de ezen a héten már jól láthatóan kevesebben voltunk. Hogy pontosan mi az oka a fogyatkozásnak, nem tudom, de a csoport hangulata is más lett, pedig még mindig sokan vagyunk abból a társaságból, akik majd' négy évvel ezelőtt együtt kezdtünk. Az önmagát annak idején önkéntes "osztálytitkárnak" kinevező hölgy is visszavonulót fújt. Szinte észre se lehet venni, hogy ott van, már nem nyüzsög, nem hurcolja a jelenléti ívet, nem járkál óra előtt a padok között mindenkivel beszélgetve, és tegnap tulajdonképpen csak én kérdeztem meg tőle, hogy "hogy vagy, Marika?", holott azelőtt ő volt a társaság középpontja. Ki is fejtette nekem, hogy azért nem vállalkozik már arra a tőle megszokott aktív szerepre, mert annyira megváltozott a társaság, hogy elment tőle a kedve.

Szóval, még az is lehet, hogy lassan elhal az egész, ráadásul úgy sejtem, hogy az újabb és újabb szemeszterekre kitűzendő témákat is egyre nehezebb már kitalálniuk az erre hivatottaknak. Azért talán most még nem kell temetni a szenior egyetemet mint ötletet, mert az biztos, hogy kárba nem vesznek az eddig kapott ismeretek - még ha csak azok töredékét tudjuk is megjegyezni.

- Nahát, milyen jól tudja még írni a cirill betűket!- mondja ma a postán a pult mögött ülő férfiú rácsodálkozva a Moszkvába feladott borítékomra. És persze nem tudhatta, miért felelem rá, hogy na hiszen szép is lenne, ha nem tudnám. :)

Azt már nem tettem hozzá, hogy szerencsére nem látszik a borítékon, mennyire nem áll már rá a kezem a cirill írásra - sőt, lassan a magyar kézírásra se áll rá, annyira elszoktam az írószerszámmal való betűvetéstől. Ami pedig az oroszt illeti, abban nem is azt sajnálom legjobban, hogy írni nehezemre esik, hanem hogy lassan elfelejtem úgy általában a nyelvet, pedig kár lenne azt a sok évet veszni hagyni. Mostanában ugyan sokat olvasgatok oroszul, utánanézek tényeknek, adatoknak, eseményeknek, egyebeknek, igaz, hogy mindezt nem könyvekben, hanem itt a neten, de így sokkal produktívabb, mintha ehhez lexikonokat, egyéb könyveket kellene felhajtanom, ami szinte lehetetlen is lenne. Mit tegyek, szépirodalom olvasására semmi motivációm nincs, egy időben próbálkoztam vele, de semmire se jutottam. Keresgélek tehát, mindig éppen abban a témakörben, ami felkeltette a kíváncsiságomat és ezt nagyon élvezem, ráadásul fel is fogom majd használni. Hamarosan. De motiváció mindenhez kell, még ahhoz is, hogyan ne felejtsünk el egy sok fáradsággal egyszer már megtanult nyelvet.

Valaki magyarázza meg nekem, hogyan kell érteni, amikor azt mondják: X.Y. három óránál* - vagy akárhány óránál, szóval, azt nem értem, honnan, milyen irányból kell számítani? Aki ezt minden gondolkodás nélkül, automatikusan bármely pillanatban kimondja, hogyan tudja ilyen magától értetődően alkalmazni? Mert ha képzeletben pl. a 6 óránál vagyok, akkor jobbra 45 fokban helyezkedik el a 3 óra. De mindig a 6 órától kell számítani az irányt? Mert ha nem ott állok, akkor már egészen másfelé van a 3 óra. Ha azt mondom, X.Y. 12 óránál, az pontosan szemben van, de csak akkor, ha most is 6 óránál állok. 

Én, aki még a történelem eseményeinek időpontjait, a korszakokat, évszámokat is egy lerajzolható vonalon ábrázolhatóan tudom elképzelni Krisztus születésétől a legújabb korig, nem tudok megbirkózni ezzel a kérdéssel. Tényleg annyira magától értetődő ez mindenki másnak?

* Általában olyankor hangzik el ilyen, amikor a beszélgetők egyike egy harmadik személy megjelenésére akarja figyelmeztetni a másikat. 

Az előbbihez folytatásul:

Azt ugyan nem tudtam meg tegnap este, hogy érdemes-e motiváció nélkül, csupán agytorna céljából bármit is tanulni (gondolom, nem érdemes), viszont hallottam pár érdekes dolgot. Például kutatások igazolták, hogy idősebb korban sokkal nehezebb szavakhoz szinonímákat találni, mint fiatalon. (Mondjuk, én ezt kapásból vitatom, mert szerintem ahogy halad előre korban az ember, annál gazdagabb lesz a szókincse, aminek természetes következménye lehet a szinonímák könnyebb használata is.) Aztán hogy az időseknél gyakori a megoldások heurisztikus módon való felfedezése, amikor hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül beugrik egy kiút, egy megoldás. (Remélhetőleg ez nem azonos a régi kabaréjelenet Majoros Tamás bácsijával, akinek, miközben a riporter kérdezgeti, jó nagy késéssel egyszercsak hirtelen eszébe jut a sok perccel azelőtti kérdésre a válasz. :) )

Az előadó arról is beszélt, hogy idős korban rendkívül nagy jelentősége van az együtt gondolkodásnak, hogy legyen kivel megbeszélni problémákat, sőt, a vitatkozásnak, a kulturált vitának is óriási a szerepe. Mert vita közben az ember nemcsak a másik nézetével szembesül, hanem a sajátja is mérlegre kerül és lehet ugyan, hogy nem fogja meggyőzni vitapartnerét a saját véleménye helyességéről, de az átgondolástól, kibeszéléstől mindketten gazdagodnak. 

És persze volt szó a motivációról is, pontosabban arról, hogy mi a leglényegesebb különbség a fiatalok és az idősek tanulási motivációja, késztetése, indítékai között. A fiatal azért tanul, hogy a kevés tudásából több legyen és amikor valamit megtanul, azt arányosan soknak is érzi. Az idős, ha valamit megtanul, nem érzi azt érezhetően többnek, soknak, mivel már eleve nagyobb a tudása. A pohár víz és az úszómedence példájával szemléltette ezt: ha egy pohár vízhez egy kanálnyi vizet töltünk, az arányában sokkal több,  mint amikor ezt a kanálnyi vizet egy úszómedencébe öntjük. Ebből persze nekünk, idősebbeknek azt a tanulságot kellene levonnunk, hogy bármennyire is nem látjuk érzékelhetően soknak, ha valamilyen új ismeretet szerzünk, folytassuk, töltögessük csak tovább azokat a kanálnyi ismereteket abba a medencébe.

Az előadás közben volt egy párperces időszak, amikor kisebb csoportokba rendeződve beszélgethettünk arról, ki mit vár a szenior egyetemtől, illetve érzésünk szerint mit kapunk tőle - ehhez előbb véletlenszerűen kihúztunk  "tételeket", melyeken sokféle lehetséges motiváció, indíték szerepelt. Nekem például egy olyan cetli jutott, melyen valami olyasféle mondat volt, hogy ez a tanfolyam segít feleleveníteni, elmélyíteni a választott témában szerzett korábbi ismereteimet. Elsőre azt gondoltam, hogy ez éppenhogy nem fedi az én esetemet, hiszen egyáltalán nem olyan kurzusokra járok, amivel valaha is foglalkoztam, hanem minden félévben kifejezetten olyant választok, ami korábban is érdekelt, de komolyabban nem foglalkozhattam vele és most végre valami újat tanulhatok abban a tárgyban. Aztán ahogy az asztaltársakkal beszélgettünk, rájöttem, hogy ebben a szemeszterben például ez csak félig igaz: mert a középkori városfejlődés ugyan tényleg egészen új téma számomra, viszont a római örökség címűre  nyilvánvalóan azért jelentkeztem, mert a régi latinórákon a római kultúrát is valamilyen fokon megismertették és megszerettették velem, tehát ennek van bizonyos előzménye az életemben. 

És persze az is szóba került, milyen fontos, hogy az előadásokon elhangzottakat utána átgondolja az ember és megvizsgálja, mintegy ellenőrizze önmagát, hogy mennyire emlékszik a hallottakra, sőt az sem árt, ha másoknak is megpróbáljuk átadni a szerzett ismereteket. Hát igen. Eleinte, még a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy a két előadás közti napokon utánanézek az előző anyagnak, részletesebben tanulmányoztam, hozzávaló leírásokat, cikkeket,  képeket gyűjtöttem a netről, de ezt csak pár hétig műveltem így, aztán abbahagytam. Sőt akkoriban úgy terveztem, hogy majd minden előadás után beteszek ide a blogba valamit, ami nekem érdekesség vagy újdonság volt. Nem merem most visszakeresni, mi lett ebből az utóbbi elhatározásból, mert ahogy mondani szokták, alighanem egy kezemre ráférne, hány esetben osztottam meg itt a kurzusokon szerzett ismeretet. Na, majd ezután megpróbálom, mert ha csak egy embert is érdekel, amit ideteszek, már megérte. :)

--------------------------------------
És még valami tegnapról: az évtizedek alatt felhalmozott élettapasztalaton átszűrt tudást, a bölcsességet az előadó  úgy említette, mint az idős kor hatalmas értékét. Nem véletlen, mondta, hogy a történelmi múltban és bizonyos társadalmakban még ma is nagy tekintélye volt és van az úgynevezett vének tanácsának - ahol a vén jelzőt korántsem pejoratív értelemben, hanem épp ellenkező előjellel használták.
Hát... ha megérjük, még a végén bölcsek leszünk. :)

Hogy lassan vége a nyárnak, annak egyik biztos jele, hogy megint meghirdették a szenior egyetemi őszi szemesztert. Eddig négy félévben látogattam a művészettörténeti kurzusokat, ebből egyre csak amúgy hellyel-közzel jártam, vagy mert csalódtam némelyik előadóban, vagy mert nálam közbejött ez-az, de három félévet teljességgel elvégeztem, papírom is van róluk, szép díszes tanúsítvány, meg még klubkártyát is kaptam, ami csak a "törzshallgatóknak" jár. :) 

Most viszont kénytelen leszek váltani, mert ahogy látom, művtöriből ezt a félévet a portréfestészetnek szentelik, de engem abból pillanatnyilag inkább a portrérajzolás-festés gyakorlati, technikai titkai érdekelnének, amiről ott nyilvánvalóan nem lesz szó. Kicsit sajnálom azt is, hogy eddigi kedvenc előadóink ebből a félévből kimaradtak, úgy látszik, valahogy nem sikerült összeegyeztetni a szakterületüket a tervezett előadássorozatokkal.

Ám találtam két másik, számomra érdekes kurzust. Az egyiket történelemből írták ki, Királyi székvárosok a középkori Magyarországon címmel. Azt ígérik, hogy az előadások a Mohács előtti királyi székvárosok, szabad királyi városok és mezővárosok történetével foglalkoznak majd. A másik előadássorozatot interdiszciplináris stúdiumként hirdették meg A római örökség címmel. Lesz benne szó  a latin nyelvről, a római kultúráról, irodalomról, jogról, iskolarendszerről, műveltségeszményről, szóval, mindenről, ami a témába csak belefér.

Mindkettő kifejezetten érdekesnek ígérkezik - és mivel az előadók közül egyikről sem tudok semmit, előlegezzük meg a bizalmat nekik -, úgyhogy a lecke keményen fel van adva. Mert ha szeptember utolsó hetében elkezdődik az iskola,  akkor december közepéig biztosan nem fogok unatkozni, de én bizony belevágok mindkettőbe (még szerencse, hogy A római örökség csak kéthetenként lesz). 

A rengeteg neten terjedő teszt között van egy ilyen című: Mennyire vagy logikus? 

Van benne egy kérdés, ami így szól: Az év hány hónapja áll 28 napból?  És erre a válaszlehetőségek:  1, 6, 12

Na, kedves olvasó, kérdezem, melyiket jelölnéd be?

Amikor először láttam ezt a tesztet, ezt az egy kérdést nem válaszoltam meg helyesen, és mivel a válaszadáskor azonnal látszik, hogy jó-e a válaszom (ha igen, zölddel színeződik be az illető felelet, ha nem, akkor rózsaszínnel), tudtam, melyiket nem tartotta jónak. Nem értettem, miért. Úgyhogy most, amikor újra elémkerült a teszt, végigszántottam rajta és kipróbáltam, mi lesz, ha más választ jelölök be, mert kíváncsi voltam, mi a helyes szerintük. Hát kérem, szerintük a 12 - szerintem meg az, aki ezt a tesztet valami idegen nyelvből lefordította-ferdítette,  nem tud jól magyarul. 

Mert ugye, mit is jelent ez a kérdés? Azt, hogy hány olyan hónap van az évben, ami 28 napból áll, vagyis amiben nincs több nap, mint huszonnyolc. Pedig nem ezt akarja kérdezni, hanem hogy az évnek hány hónapjában van 28 nap? Erre lenne jó az a válasz, hogy tizenkettő, merthogy mind a 12 hónapban  v a n  28 nap, a tizenkettőből tizenegyben ennél több is, de kétségtelen, hogy azokban is megvan a 28. Az én logikám legalábbis így sugallja.

Még nem kerestem rá ennek a tesztnek az alap - feltételezem, angol nyelvű - változatára, de nagyon kíváncsi lennék, ez a kérdés hogy hangzik az eredeti megfogalmazásban.)

***************

Update: időközben meg is találtam az angol nyelvű kérdést, itt van:

How many months in a year have 28 days?

Na, ugye, hogy az angolból szó szerint fordítva azt jelentené, hogy az évnek hány hónapja tartalmaz 28 napot?  És erre már tényleg az a válasz, hogy tizenkettő, mert mindegyik tartalmaz ennyit, még a február is, de az összes többi is. 

Ma végre vettem a fáradságot és megnéztem, mit írnak az új helyesírási szabályzatról. Annyit így elsőre is meg tudtam állapítani, hogy egy dolognak biztosan örülök: ezentúl egybeírunk sok olyan szókapcsolatot - például egy csomó raggal jelölt határozós kapcsolatot - melyek nekem eddig is egybeírva lettek volna logikusak, de ha egybeírtam, helytelenül írtam. Na, ezután nem kell annyit gondolkoznom, az csak jót tesz nekem. :)

A másik már nem pozitív észrevétel és ezen a cikkíró is fennakadt, de én is: hogy ha valami szabályzatnak neveztetik, akkor miért használják benne sok helyen az ajánlatos és a helyesebb kitételeket? Egyébként is a nyelvészeknek ez a lassan már mindent megengedő hozzáállása régóta nem tetszik, most pedig egyenesen támogatják a nyelvromlást, amikor ki is mondják, hogy sok szabályt a nyelv alakulásához igazítva alkottak meg. Kösz' szépen, hadd romoljon tovább most már legálisan az az édes anyanyelv. :(((

Jut eszembe, még egy mukkot sem írtam a Szenior Egyetemről, pedig már a második félév is elkezdődött.  

Így élemedett koromra már meg tudom állapítani, mennyire, mondhatni, többszörösen is  pályatévesztett vagyok, és például mindig nagyon érdekelt többek közt az építészet is, amihez sajna, végül nem lett semmi közöm. Ezért a múlt félévben művészettörténetre iratkoztam be, ami konkrétan a templomépítészet történetével foglalkozott. Nagyon élveztem,  összesen három tanár tartotta szépen sorban elosztva a 13 előadást, mindhárman viszonylag fiatalok, de nagy szakmai tudással rendelkezők. Természetesen különféle előadói stílust képviseltek, érdekes volt látni a tempó, a mondandó felépítése, az anyag megtervezése és persze az előadásmód különbözőségét, de bátran mondhatjuk, hogy mindhármukat másért szerettük, mert hogy szerettük őket, az nem kétséges.

Ahol ennyi ember van egy teremben - sokan voltunk, negyvenvalahányan -, ott amíg a tanár be nem jön, tulajdonképpen csak ülni kell, nézni a hallgatóságot, majd pedig  életképeket lehetne szerkeszteni a látottakból, gazdag anyag lenne. El lehet gondolkodni, vajon kit mi vezérel, hogy ide járjon,  ki mit vár attól, amit itt hall? Hogy az az idős, elegáns házaspár, aki mindig szó nélkül vonul be, majd pedig hol egyikük, hol másikuk jó láthatóan végigalussza a másfél óra nagy részét, tulajdonképpen miért jön ide? Meg hogy a hetvenen felüli néni, aki az első órától hallgatólagosan amolyan osztálytitkár-féleként működik, vajon milyen céllal halmozza a különféle szabadegyetemeket, melyekre elbeszélése szerint párhuzamosan jár? No meg persze az emberi viselkedésről is össze lehetne hozni pár kisebb tanulmányt egy ilyen  teremben szerzett tapasztalatok alapján, de ezt inkább borítsa jótékony homály.

Eredetileg nyugdíjasoknak hirdették meg ezt a lehetőséget, de korántsem csak 60+ volt a résztvevők életkora, több hallgató is legfeljebb ha 50 körül járhat. Persze senki korát nem nézik a dékáni hivatalban, ide bárki beiratkozhat, akinek van kedve és  ráér öttől fél hétig. 

Az első néhány alkalom után hét közben mindig elővettem a jegyzeteimet és  kihasználva a net adta lehetőségeket, a hallottakhoz kiegészítéseket kerestem, hozzáolvasgattam, képeket gyűjtöttem, a gépen mappákba rendeztem, és ezt így is szándékoztam folytatni. Hát igen, ember tervez... aztán az ember nem tart ki eme elhatározása mellett, hanem egyre inkább hanyagolja az utánanézegetést, gyűjtögetést és megfosztja magát egy kellemes elfoglaltságtól. De semmi nincs veszve, majd később lehet folytatni.

A második félévből eddig két hét telt el. Kissé csalódott voltam, amikor meghirdették, mert most nem építészet a téma, hanem szobrokról lesz szó és természetesen sok egyéb,  kapcsolódó  történelmi, filozófiai ismeretről. A tavalyi csoport töredéke iratkozott csak be, nyilván mások is csalódtak, amikor kiderült, hogy ebben a szemeszterben egész másra számíthatunk. De majd meglátjuk, végül is bármi, amit eddig nem ismertünk, csak hasznunkra válhat. És még vizsgázni sem kell,  ilyen az igazi boldog, szabad diákélet. :)

A sudoku egy egyszerű szabályokon alapuló logikai játék. Egy kilencszer kilenc négyzetből álló négyzetben kell elhelyezni a számokat 1-től 9-ig úgy, hogy egy tetszőleges sorban, oszlopban és háromszor hármas négyzetben mindegyik szám csupán egyszer forduljon elő. Egy feladványban bizonyos számokat előre megadnak, de csak azokat a feladatokat tekintjük szabályosnak, amelyeknek ez alapján csak egyetlen megoldása van.  (delmagyar.hu)

A szudokuról írtam itt már régebben, amikor életemben először kipróbáltam, de nem tudtam megszeretni. Azóta nem is tértem vissza hozzá, de mostanában megint eszembe jutott, hogy agytorna gyanánt annyian használják, mégis adok neki egy esélyt, hátha.  A papíralapú szudoku nem tetszett, inkább letöltöttem egyet a telefonomra.

Hát... mit is mondjak, megszeretésről szó nincs most sem, de azért játszom vele és  figyelem, vajon érzem-e, hogy közben tornáztatja az elmémet, mert ugye az lenne a cél. Egyelőre nem érzek semmit. Félreértés ne essék, nem azt értem ezen az érzem-e, hogy tornáztatja az elmémet kitételen, hogy villámcsapásszerű javulás állott-e be a rövid távú memóriámban, egyszerűen csak valami olyasmit várnék tőle, amit egy komolyabb nehézségi fokozatú rejtvény, olasz típusú keresztrejtvény, szókereső, memóriajáték művelése közben szoktam tapasztalni magamon. De semmi hasonló nem történik velem, mialatt szudokuzom (van ilyen ige? ja, most már, hogy leírtam, van).

Ezért elkezdtem kicsit keresgélni, mások mit szeretnek a szudokuban. Például egy tudós orvos azt mondja, hogy amikor már nagyon tele van a feje a saját szakmájával, akkor leül egy nehezebb szudokuhoz és negyedóra alatt rendbejön. Mert azt szereti, ha  nem rutinszerűen kell végigmenni valamin, hanem egymás mellé sorakoztatott tételekből kell levonni következtetéseket. 

Egy énekes színész fiatalember arról beszélt, hogy esténként előadás után otthon kikapcsolódásként fejt szudokut és alig bírja letenni.

Aztán találtam egy híradást arról, hogy valaki már évek óta komoly alvászavarral  küzdött és az hozott megoldást, amikor rákapott esténként a szudokura, mert attól elálmosodván végigalussza az éjszakát. Nehezen lehet eldönteni, ez dicséret vagy antireklám, de számára biztos, hogy hasznos a szudoku álmosító hatása, ámbár elég egyéni, ha valaki koncentrált fejtörés közben elálmosodik. 

Agytornának a szakemberek a szudokun kívül ajánlják még a memóriajátékokat, meg a szókirakókat. Mindkettőt jobban szeretem, de azért egyelőre megmaradok a szudokunál is. Aztán ha majd már úgy vág az eszem, mint a beretva (bár vág az most is egyébként, csak arra nem emlékszem, mit is akartam fél perccel ezelőtt), akkor majd kielemzem, melyiknél éreztem határozottan, hogy közben történik is valami az elmémmel.  Bár gyanítom, ebben a versenyben a szudoku nálam legfeljebb bronzérmes lesz, három közül a harmadik, de csak mert nincs több versenyző.  :)

Mint többszörösen is pályatévesztett egyén, most,  élemedett koromban némi korrekcióval próbálkozom. Mert ugyan nem lettem sem divattervező, sem énektanár, sem informatikus, ezek mind egytől egyig elúsztak, nincs már mit tenni. De azon, hogy építész se lettem, még korrigálhatok egy hajszálnyit, így aztán most templomépítészet-történeti előadásokra járok, méghozzá egyetemre (na jó, csak szenior egyetem) a Mikszáth térre.  

Az épület első emeleti lépcsőfordulójában van egy díszes falfülke, azt hiszem, talán ez lehetett pár évtizedig a Szent Imre szobor helye, melyről tavaly már mutattam képet. Ha Mick majd erre jár, igazol engem, vagy kiigazít, ha tévednék. :-)

Rájöttem, hogy agytornának egész jó, ha az ember Wodehouse olvasása közben megpróbálja megjegyezni a neveket, meg azt, hogy ki kicsoda és kinek a kicsodája. 

Mert egy Wodehouse-regényben csak úgy hemzsegnek a volt iskolatársak, a nagybácsik, nagynénik, valamint azok eladósorban lévő leányai, netán gyámleányai vagy nevelt fiai, a házasulandó korú fiatalemberekről és az igencsak egyéni becenevekről nem is beszélve. Körülbelül a 30. oldalig már minden szereplő előfordul, sőt addigra általában már a cselekmény is túl van az első meglepő fordulaton. Ezután jön a tréning, mármint az olvasó számára, mert innentől kezdve már tényleg ajánlatos nem elfelejteni, hogy ki kicsoda. Aztán ahogy tovább bonyolódik a történet és sokasodnak a lehetetlen szituációk, már nincs is gond a nevekkel, és ha nem hagyunk ki túl hosszú időt olvasás közben, akkor egészen a könyv végéig meg is tudjuk jegyezni őket. Ezzel máris tettünk valamit a szellemi eltunyulás ellen, és ami a lényeg: sokkal szórakoztatóbb, mint a szudoku. :)

Lehet, hogy nincs igazam, de őszintén szólva nem értem, mitől jó agytorna a szudoku. Eddig mindig ellenálltam neki, a rejtvényújságokban évek óta sorra átugrottam a szudoku-oldalakat, mondván, hogy  ha számokkal kell manipulálni, az nekem nem való. Épp elég, hogy még tudok fejben összeadni, kivonni, szorozni-osztani (mert ugye nekünk még megtanították, nem volt elfogadott segédeszközünk a fel sem talált számológép), de hogy számokat helyettesítgessek, méghozzá szórakozásból, azt már nem. De most, hogy a múltkor abban a rákosmenti tévés videóban az a bizonyos matematika-fizika szakos kollégám - aki mellesleg idén 80 éves lesz - kihangsúlyozta, hogy mennyire fontosnak tartja szellemi frissessége megőrzéséhez épp a szudokut, tehát most elhatároztam, hogy életemben először kipróbálom.

És igencsak elcsodálkoztam. Mert eddig anélkül, hogy valaha is belemélyedtem volna, azt hittem, hogy a számoknak az összege is meg van határozva mondjuk, sorokban, vagy a 3x3-as kockákban, vagy valami hasonló nehézség is foglaltatik a játék szabályaiban. De nem, csak éppen egyetlen szám sem ismétlődhet sem a vízszintes, sem a függőleges sorokban, és ennyi. Na mármost, ehhez nem véletlenül kell ceruza és radír, mert ez az egész játék, nagyon egyszerűen szólva, találgatás. Próbáltam hagyományos rejtvényújságban kitöltögetni, de hamar elegem lett a radírozgatásból és rámentem a netre, ahol persze Dunát lehet rekeszteni szudokus oldalakkal. De bevallom, ott sem élveztem túlzottan a dolgot. 

Úgyhogy egyelőre még mindig ott tartok, mint Márkus László abban a régi kabaréjelenetben ("Mi került ezen a fotelon 7200 forintba???") - mitől olyan jó agytorna a szudoku?