Közérdekű bosszankodás

Javaslatom társadalmi célú hirdetésre, óriásplakátra, bámire, a lényeg, hogy minél többen lássák: csak a második személyű személyes névmást írjuk nagybetűvel, és azt is csak levélben, a megszólításban, esetleg a levél szövegében is, ha hangsúlyozni akarjuk a címzett iránti tiszteletünket. De a többi személyes névmás mindig kisbetűvel írandó, az meg a legorbitálisabb túlkapás (hogy más szóval ne illessem...), ha valaki saját magára értve nagybetűvel írja. És ne higgye senki, hogy ez nem fordul elő, mert nap mint nap láthatjuk, amint nagyon sokan, nagyon gyakran teljes nyugalommal leírják: "Én". Miért??? Hogy jut eszébe???

Valamint javasolok egy FB-használóknak szóló, nagyon közérdekű hirdetményt: ha egy hozzászólásban valamit elírtál, másképp írnád, hozzátennél valamit, tehát bármit változtatni akarsz rajta/benne,  lehet ám javítani! Jobbra tőle látsz három pici pontocskát, kattintasz, és ott a választék: módosítás, törlés. Kiegészítheted, kijavíthatod, újraírhatod, akármi, és akkor nem kell  egy újabb kommentben kínosan magyarázkodnod, hogy mit miért és miért nem úgy, stb. Sőt, törölheted is, ha meggondoltad magad.

De miért???

Amikor a rádióba meghívott vendég a gyerekek helyes étkeztetését taglalva két perc leforgása alatt ötödször mondta ki a gyerkőc szót gyerek helyett, na akkor álltam fel és nyomtam ki a gombot. Gyanítottam ugyanis, hogy ez a beszélgetés során mindvégig így lesz, a fiatalember valami okból nem hajlandó a gyerek szót használni.

És ez nem az első eset, ahogy tapasztalom, ez egyre jobban elharapózik, lassan elfelejtik a gyereket, mindenkinek gyerkőce és gyerkőcei vannak, már várom, mikor lesz gyerkőcolimpia, gyerkőctábor, gyerkőcruha-bolt, sőt gyerkőcvédelmi törvényjavaslat.

Bepöccenek

"Bepöccentek az athéni taxisok és sztrájkkal fenyegetőznek" - ezt mondja a bemondó a rádió hírműsorában, így szó szerint. Bepöccentek. Nem tudom, mi vezette azt, aki fogalmazta, laza akart lenni, vagy emberközeli, vagy egyszerűen csak nem volt a fejében  a bepöccenni igének egyetlen szinonimája sem.

Vadhajtások

Nem leírva, hanem a beszélt nyelvben hallom, némelyiket naponta többször is:

"Tudod, amit egyhárommal olcsóbban vettem..." – értsd: egymillió-háromszázezerrel olcsóbban.

"A veszélyeztetett állatfajok száma húszhuszonnégyben tovább nőtt..." – értsd: kétezerhuszonnégyben.

Mi vaaan??? Mindenki megőrült?

Fogalmazni nehéz

 "...az ország nagy részén még tombol a 20 fokot meghaladó meleg." Húsz fok és tombol... még ha harmincöt lenne, az tombolhatna, de ez? 

Igekötők, óh!

Magyarázza meg valaki, hogy mi okból alakulhatott ki az igekötők különírása. Általános jelenség, hogy nem merik egybeírni az igével. Miért??? Egyáltalán hogy merül fel valaki fejében, hogy talán biztosabb, ha különírom, abból nem lehet baj? És leírja, külön, és még a szemével se látja, hogy ez valahogy nem jó. Így születnek a meg néztem, el mentünk, meg vettem, vissza vittük stb. szörnyszülöttek (bár pedagógiai alapszabály, hogy hibásan még példaként se írjunk le semmit). 

Nyelvünk hatalmas szókészletében ötvenvalahány igekötőnk van. A szabály pedig egyértelmű: ha az igekötő az ige előtt áll, egybeírjuk őket. Ennyi. Külön csak akkor írjuk, ha az ige mögött áll, illetve, ha az igekötő és az ige között más szó is van. De ha az igekötő az igét megelőzi, egybeírjuk, kivétel nélkül mindig.  Elképzelni sem tudom, mit nem lehet ezen érteni. 

És ismét a nyelvről: ez a rövid műsorrészlet arra jó példa, hogy milyen nagyon nehéz is a magyar nyelv egy idegen, ez esetben egy francia számára, aki  1990 óta itt él, és még mindig olyan tündéri aranyosan töri a magyart, hogy élvezet hallgatni.
David Balazic cipőkészítő mesterről több helyen is lehet olvasni, például itt, itt és itt.

Ma van a magyar nyelv napja, az országgyűlés 1844-ben ezen a napon fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, –
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol”, elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
– Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet…!

Lám, még ilyen élemedett korban is találkozhat az ember új szóval, íme bizonyság: ragalja. Lehet, hogy rajtam kívül mindenki ismeri, de hogy én életemben ma hallottam először, az biztos. Na, gugli nélkül, kapásból tudja valaki, hogy mi az a ragalja? 

(Annyit segítek, hogy ácsoknak és tetőfedőknek nem ér válaszolni!)

Amikor bejött az előadó és vele egy kari főember is, arra gondoltam, na, ez utóbbi már a múltkor is elhúzta az időt a végén a saját hozzáfűznivalóival, végünk van, sose megyünk haza. Aztán az előadó beszélni kezdett és amikor vagy negyedóra múlva elkezdte emlegetni Pesti Gábort, Geleji Katona Istvánt és hasonlókat, meg nekifogott idézni Sylvester János Grammaticájából és újszövetségi függelékéből, akkor már nagyon jól éreztem magam. 

Mert az ilyesmit, hogy ollyan igíkrül való tanúság, mellyek nem tulajdon jegyzésben vítetnek, hát ezt csak elalélva tudom olvasni-hallgatni, meg az olyanokat is, hogy a mondattan a beszídnek egybeszerzísírül való tudomány. Eszembe jut Nyíri prof. szobája, ahol szerda délutánonként ilyeneket másoltam cédulákra, szigorúan előírt rend szerint, kézzel - nem volt ám Ctr+C és társai - aztán amikor már az összes szükséges szöveg összegyűlt a három nyelvemlékből, meg a latin Újszövetségből és ki kellett hozni belőlük amúgy párhuzamosan, őket összehasonlítva a megfelelő következtetéseket, akkor sokszor még éjszaka is fölkeltem, hogy gyorsan feljegyezzem, ami eszembe jutott. Azóta se voltam így semmiféle munkával. Az "eredmény" pedig, a szakdolgozatom a maga elsárgult oldalaival ott lapul a szekrényben. De az ilyen élmények, mint ez a mai, felelevenítik bennem azt az időt, amikor még másképp terveztem a saját utamat. Végül nem arrafelé vettem az irányt, viszont bárhol, bármikor nagy élvezettel olvasom a XVI. századi szövegeket, valahogy azzal az érzéssel, hogy sajátos, személyes közöm van hozzájuk. És persze van is, az biztos.

Hát tessék, itt a bizonyíték rá, hogy mostanra már egész nemzedék tagjai nőnek fel úgy, hogy azt hiszik, valamit csak megélni lehet, megérni nem. Ők azok, akik már csak olyan mondatokat hallottak, hogy... hoppá, most kis híján elkövettem azt a kapitális pedagógiai baklövést, amikor a rossz megoldást leírjuk, úgyhogy nekifutok a másik irányból. Tehát ők már nem ilyeneket mondanak:  

magas kort ért meg

szeretném megérni, hogy...

ha megérem 

azt én már úgyse érem meg 

meg kellett érnem, hogy...

még megérte a lánya esküvőjét... stb. 

...hanem mindezen kifejezésekhez kizárólag a megélni igét használják és ami a legnagyobb baj: nem modorosságból, rossz szokásból teszik ezt, hanem az a meggyőződésük, hogy ezt így kell mondani. Talán úgy 20-25 éve kezdett terjedni ez a divat, akkor még csak betűtévesztésnek indult, aztán sikerült úgy elharapóznia, hogy most már szabálynak veszik.

Itt egy mai hír, melyben valaki végre helyesen alkalmazta a szót:

"Szombat óta már hátul sincs felügyelő személyzet a 4-es metró szerelvényein. Ezt is megértük.

Alatta sorakoznak a témába vágó hozzászólások, majd egyszercsak megjelenik egy nyelvészkedő kiigazító komment, emígyen:

"Vagy elértük, vagy megéltük... L-lel..."

Egy frászt! A "helyreigazító" (aki egyébként polgármester egy dunántúli kisvárosban, végzettségét tekintve pedig képzett, tanult ember) 1971-ben született és neki már meggyőződése, hogy nincs olyan szó - legalábbis ebben a jelentésben, ahogy ide kell -, hogy megérni. Számára már legfeljebb csak a gyümölcs érhet meg, minden egyebet szerinte csak megélni lehet, esetleg elérni, ami ide aztán végképp nem szinonima. 

Jól nézünk ki. Amikor már nem is csak téves modorosságból használják az illető kifejezést, hanem a helyes szó egyenesen ki is vész a nyelvből. Most írjam oda neki, hogy ajjaj, de mekkorát tévedsz, édes öcsém? Úgyse hinné el. :(

Csak a nyelvészek észre ne vegyék, mert az ő mindent megengedő hozzáállásukkal erre is azt mondanák, hogy a nyelv fejlődik (hová, merre???) és a legközelebbi szabályzatban már képesek lesznek kötelezővé tenni.

Egy reklám, amit ha meghallok, a hideg fut át a hátamon:

Nem rosszalkodtak? - kérdezi az anyuka olyan elhibázott hanglejtéssel, hogy mindig az jut eszembe, hogy a magyar nyelv tantárgyba sem ártana beiktatni a helyes kiejtés tanítását. Ha annak idején Szegeden orosz fonetika szemináriumon ilyen téves intonációt mertünk elkövetni egy kérdő mondatban, a drága jó Jelizaveta Mihajlovna addig ismételtette velünk a különféle kérdő mondatok helyes "dallamát", amíg nem ment legalább megközelítőleg jól. Ami nem is volt olyan egyszerű, lévén, hogy a kérdő mondatok dallamát sok minden megszabja, a mondat típusa, szórendje, a tartalom szerint hangsúlyos szó, meg hogy van-e benne kérdőszó vagy nincs, és így tovább.

Amikor egyszer Leningrádban a zsúfolt trolin egy férfi hozzámfordult és ezt mondta: "вы выходите на следующей?" - vagyis leszáll a következőnél?  - azt a dallamot kottázni lehetett volna, ahogy a második szóban az "ó" hangot felkapta, merthogy a mondatban az az információ a fontos, a kérdezőt az érdekli, hogy leszáll-e[=выхóдите] a megszólított. Akkor nem is fogtam fel elsőre, mit kérdez, de egy életre megjegyeztem és máig a fülemben van a dallama. 

És hogy hogy jön ez a fent említett reklámhoz? Mert pontosan így énekli a rosszalkodtak szót az a hölgy a reklámban: a kiemelendő szó első szótagját kb. egy oktávval magasabban mondja. Csak egy kis bibi van, tudniillik neki nem oroszul kell beszélnie, hanem magyarul,  úgyhogy tán a  mondat dallamának se kéne oroszosnak lennie, ugyebár. :(

Én nem tudom, előadóknak, színészeknek nem tanítanak helyes magyar beszédet? Vagy tanítanak, de mire egy előadó elvállal egy reklámot, elfelejt mindent, amit a magyar beszédről tanult. Aztán ettől úgy énekli bele azt a kérdő mondatot a mikrofonba, ahogy magyar ember soha nem kérdez.

Amikor írtam az új bejegyzést a közös blogunkban (blogunkba?), még eszemben volt, hogy a fürdés, fürdőzés  szavak mai, általam nagyon utált szinonímájáról is említést teszek, de aztán menet közben megfeledkeztem róla, így most pótlólag itt szösszenek erről.

Nem tudom, mikor jött divatba a csobbanni  ige használata a fürödni helyett, de nem mostanában, mert én már legalább húsz éve szörnyedek el rajta. Azóta a strandon, a tavakban, a folyókban (már amelyikben), egyéb vizekben senki nem fürdik, kizárólag csobban. Pedig a csobban hangutánzó szó és azt jelenti, hogy a vízbe éppen belejutó valami (tárgy / ember / állat)  egy bizonyos hangot ad. Az Értelmező Kéziszótár szerint: folyadékba merülő tárgy puhán csattan. De az a cselekvés, hogy fürdik valaki a strandon vagy a Balatonban, az nem csobbanás - igaz, a vízbe lépéskor csobbanhat, ha elég mély az a víz, de ezzel vége is a csobbanásnak, utána már fürdik, lubickol, úszik stb. Ma már sokszor az egész strandlátogatást, fürdőlátogatást képesek csobbanásnak nevezni, a strandra csobbanni mennek, sőt már a magyar fürdők megismertetését célzó társasjáték is van, Csobbanjunk együtt! elnevezéssel.

Körülbelül ott tartunk, hogy a mostanság született és születő kisgyerek nem csak az uzsonna, vacsora, uszoda, szemüveg (és még sok-sok más) szót nem fogja ismerni, de a fürdést sem. Különösen akkor, ha ezentúl otthon a kádba nem fürödni, hanem csobbanni teszik be.