Nincs ma már erőm a nagyobb szellemi erőfeszítéshez, úgyhogy ismét a régi képesbloghoz nyúlok vissza.

Annak a Van képünk hozzá blognak még olyan szabálya is volt, hogy aki betette a témaként felvetett képet, meg is magyarázta a végén (miután az írótársak már mindannyian hozzátették bejegyzéseiket), hogy miért éppen azt a képet választotta, illetve elárulta a kép eredetét, sőt - ha nem volt egyértelmű - néha azt is, hogy mit ábrázol a fotó. Ezt a képet én raktam be annak idején (valamelyik akkori rákosmenti oldaklon találtam) és a végén ezzel a bejegyzéssel játszottam szabad a gazdát:

Amikor a képet feltettem, éppen majális időszaka közeledett. De a kép nem majálison, hanem egy régi Szent István napon készült, akkor, amikor ezt még alkotmány napjának, meg új kenyér ünnepének hívták és mindent bevetettek, hogy a nép estére, a körmenet idejére lehetőleg lerészegedjen a Népkertben és már ne legyen kedve Szent Istvánt ünnepelni.

Mert a kép a rákoskeresztúri Népkertben készült valamikor réges rég, de ha valakiben felmerült volna, hogy az a fehér kardigános bakfis én vagyok, ki kell ábrándítanom. Pedig lehetnék én is, de nem. Viszont amiért ezt a képet választottam, az tényleg személyes élmény és még majálishoz is kapcsolódik. Ugyanis kicsi gyerek koromban rendszeresen kivittek május elsején ugyanoda, a rákoskeresztúri Népkertbe, ahol volt virsli, sör, vattacukor, Bambi és szabadtéri előadás, valamint találkozni lehetett Apu kollégáival a kerület minden iskolájából, tanító nénikkel és bácsikkal, akik megcsodáltak, hogy milyen nagy vagyok, na meg persze, hogy milyen komoly, ez volt a mániájuk. Én meg jó kislányként szépen köszöntem és csak hallgattam, közben pedig megvolt a véleményem a felnőttekről, akik szerint úgy látszik, egy gyerek akkor normális, ha folyamatosan fülig ér a szája. Amolyan pofavizitek voltak ezek a majálisok, a pedagógusok, ha nem akartak bajt maguknak, bizony kimentek a Népkertbe, valami olyasmi volt ez, mint a belső kerületi munkahelyeken a felvonuláson való kötelező részvétel.

A Népkert ezután sok évtizedig csak pusztult. A hetvenes években még vittünk oda gyerekeket, hogy a nyári napközis táborban ne az iskola falai közt kelljen szenvedniük. Aztán később is gyerekekkel fordultam meg ott a sportpályán, valamilyen kerületi rendezvényre kísértük az egész iskolát. De arra emlékszem, hogy az igazi kertrész, a park a hatalmas fákkal és régen elgazosodott utakkal csak satnyult, hervadt, ment tönkre szépen lassan, de biztosan. És hogy az idén volt-e ott, a rákoskeresztúri Népkertben majális, meg hogy Szent István napján lesz-e körhinta, céllövölde és hajóhinta, fogalmam sincs. Azt hiszem, már csak a kép őrzi azt a régi Népkertet a maga fehér kardigános bakfislányaival, műbőrtáskás, körömcipős, fotómasinába belenevető fiatalasszonyaival és fehér inges, sötét öltönyös parasztembereivel együtt.

2007. május 14.

(Jelenlegi állapot 2013-ból: olvasom a rákosmenti hírek között, hogy februárban megkezdték a Népkert felújítását.)

Ismét a Van képünk... blogból hozom ide egy bejegyzésemet - egész kicsi csalással, mert akkor régen nem jöttem rá azonnal, melyik híd és melyik rakpart ez, úgyhogy most javítottam a szövegen, hogy igaz legyen minden állítás.

Update márc. 16.:  vissza az egész, mégis a régi változat a helyes, úgyhogy itt az eredeti szöveg:

 

(Balogh Rudolf felvétele, 1909)

Békebeli téli Budapest. Békebeli, mert még nem ütött be a huszadik század első nagy világégése, még senki nem sejti azt a végzetes lövést ott Szarajevóban, csak azt érzik, hogy hideg van, hideg és nagy-nagy fehérség. Leesett a hó, a part mentén kikötött csónakok beledermedtek a fagyos Dunába. Az emberek szeme már hozzászokott az Erzsébet híd látványához. Az emberek szeme már hozzászokott a legújabb, Ferenc Józsefről elnevezett híd látványához és lassan barátkoznak a Műegyetem házával, mely épp hogy csak felépült. A rakpart járdájáról szépen eltakarították a havat a hajnali hómunkások, lehet sétálni a szürke égbolt alatt a fehérbe öltözött fák közt. Ott mennek a hölgyek és urak, a hivatalnok, aki még egy utolsót szippant a friss levegőből, mielőtt elnyelné őt az iroda könyökvédőstől, redőnyös iratszekrényestől, tintapacnis íróasztalostul, sétál a karcsúra fűzött fiatalasszony a kisfiával és ballag egyetlen, kitaposott cipőjében a néni, miközben berlinerkendője rojtjai repkednek kabátja körül.

Budapest, régi szép idők. A Műegyetem épülete ma is ugyanott áll mozdíthatatlanul.  Az Erzsébet híd Ferenc József híd egyszer már rombadőlt, de feltámadt. A rakparton már csak rohanó alakokat látni, no meg olyan sebesen guruló autókat, hogy attól ez a néni, de még a fűzős hölgy is ijedten hőkölne hátra. Csónak? Olyat errefelé már rég nem ringat a hátán a vén Duna.

És hová lettek a csendes téli délelőttön erre sétálók? Vajon mi lett a kisfiúból, milyen sorsra jutott a hivatalnok úriember, a néni a berlinerkendőben, és az úriasszony? Erre senki sem válaszol, csak a szürke téli égbolt figyel azóta is a város felett.

2007. febr. 4.

Ha már ennyire tetszett ez a blogmúlt-idéző, hozok még egyet ráadásképpen. Ennél a képnél aztán - tőlem szokatlanul -  igazán meglódult a fantáziám, de azért valóságalapja is volt a történetnek, mert a Gellért-hegy oldalában akkoriban 2007 táján tényleg ott volt az a kuckó, tényleg lakott benne valaki és ezt tényleg látni lehetett az elhaladó busz ablakából. A kuckó ma is megvan, de ki tudja, ugyanaz lakja-e, aki akkor régen.

(A kép a  mignonne.freeblog.hu blogról származik)

Juci

A férfi a járda szélén egyensúlyozott, egészen a peremén, hogy mihelyt a kocsik piros jelzést kapnak és megállnak, a lehető leggyorsabban tudjon lelépni közéjük. Kezében újságköteget szorongatott, abból kínált egyet-egyet a hölgy- és úrvezetőknek. Kevés sikerrel. Néha valaki kinyújtott neki egy százast, de a legtöbben el se vették a lapot, így aztán egészen alamizsnaszagú volt a tranzakció, ezt nem szerette. Hoci-nesze, adok-kapok - ez a tisztességes üzlet jellemzője, de ha csak fizettek és az újságot nála hagyták, attól mindig kicsit megszégyenült. Azonban nem volt sok ideje önmagát sajnálni, mert az autók beindultak, ő fellépett a járdaszegélyre, aztán pár másodperc és újra pirosra váltott a lámpa, kezdődött minden elölről.
Mozdulatai, gesztusai automatikusak voltak. Évek óta állt már ugyanannál a kereszteződésnél, százezerszer lépett le ugyanarról a járdaszegélyről, százezerszer nyújtotta az autók ablaka felé a lapot ugyanazzal az enyhén hajlott tartással, megszokta már, oda se figyelt közben. Gondolatai egész máshol jártak. Jucira gondolt, az asszonyra, akit szeretett. Jucival együtt laktak a Gellért-hegy aljában. Jó kis rejtekhelyeket lehet ott találni, egész otthonosan berendezhető sarkokat, mostanában például egy korláttal elkerített zugban élnek, olyan, mint egy erkély, csak mélyen van: a vaskorlátra pokrócot, miegyebet akasztottak, meg egy kék-fekete csíkos nagy esernyőt, jól véd a széltől és a pillantásoktól is. De nem is néz be oda a kutya sem, a rohanó autókból csak előre bámulnak a vezetők, legfeljebb a hetes buszból lát oda egy-egy elbambult utas. Juci sovány, csendes asszony, nem veszekszik, de nincs is miért, a férfi jól bánik vele, nem iszik és ami a fő, sose emel rá kezet.
A férfinak reggel óta az a pulóver járt az eszében, amit hajnalban idefelé jövet egy kuka tetején látott. Szép színe volt, az ujja vége meg csipkés horgolású, jól nézett ki, épp olyan pici nőre való volt, mint az ő Jucija. Már meg is fogta akkor hajnalban, hogy magával hozza, de aztán meggondolta magát, mégse állhat egész délelőtt az autók közt egy piros csipkés felsővel a kezében. Rábízta a dolgot a vak véletlenre, hátha itt lesz a pulóver még délben is, amikor visszafelé jön majd.
Amikor megszólalt a déli harangszó a közeli templom tornyában, a férfi elindult hazafelé. A kukához közeledvén már messziről látta, hogy nincs a tetején semmi. Persze, hogy is gondolhattam, hogy otthagyják - morgott magában. Aztán odaért és ahogy ellépett a nagy zöld monstrum előtt, meglátta a pulóvert. Ott hevert a kuka mögött a földön, nyoma sem volt a reggeli szépségének, piszkos és gyűrött volt, mintha megtaposták volna. De a színe, az a pirosba hajló narancsos árnyalat ugyanúgy ragyogott a szürke, mocskos kockaköveken, mint új korában. A férfi lehajolt, felemelte, megrázta és elindultak. Ő és a csipkeujjú pulóver együtt ballagtak a Gellért-hegy felé, Juci felé. 

Epilógus: kedves olvasó, ha felülsz a hetes buszra, a Gellért-hegy előtt elhaladván csak figyelj jól és magad is megláthatod azt a kis zugot. A vaskorlátra pokróc, miegyéb akasztva, no meg egy kék-fekete csíkos nagy esernyő. Akkor gondolj a pirosba hajlóan narancsszínű, csipkeujjú pulóverre és beláthatod, nincs is oly nagy szakadék az elszabadult fantázia és a valóság között.

2007. febr. 24.

Volt egyszer egy közös blogunk, a Van képünk hozzá. Emlékét Borka idézte föl nemrég a saját bogjában, ezennel ellopom az ötletét és tervem szerint néha ideteszek majd belőle egy-egy írást, persze mindig a sajátomat.

A blognak (mely már régen nincs sehol, a blogspot minden figyelmeztetés nélkül törölte) az volt a lényege, hogy valaki hozott egy képet, berakta és arról kellett írnunk, mindig ami eszünkbe jutott róla és  ahogyan tudtunk, tényszerűen, vagy fantáziánkat eleresztve történetet kreálni hozzá, tehát mindenki azt hozta ki a megjelenő képből, amit akart. Emlékszem, annak idején némi kétellyel vállalkoztam az egészre, mondván, hogy én dokumentarista vagyok, nem tudok képzeletből írni, nincs hozzá fantáziám. Előfordult aztán, hogy mégis megkíséreltem (vagy megkísértettem?) a lehetetlent, például annál a képnél, amit Borka is mutat a bejegyzésében:

 

Underground

Jó is egy földalatti mozgalomban! Nem fúj a szél, nem esik az eső és nem kell tolongani a buszon. Ráadásul akkor bújsz elő, amikor akarsz.

Ez itt egy underground aktivista. Nyilván, mert nagyon jól érzi magát. Most éppen kibújhatnékja támadt, félretolta a titkos ajtót és kikönyökölt a nagyvilágba. Nézi a fent zajló életet, a rohanó embereket, akik nem tudják, mennyivel jobb neki odalent. Vigyorog, mert szép lányokat is lát, kicsit a szoknyájuk alá is kukucskál - ha már ilyen helyzeti előnye van, ugye. De látvány ide vagy oda, a lenti életet fel nem adná semmiért. Pár percig nézelődik, feltölti magát D-vitaminnal, aztán szépen visszaereszkedik a mélybe és elégedetten éli a lenti életet. Mondom én, hogy ő egy underground aktivista.

Ha meg nem, akkor egy képzeletbeli csatornatisztító, akit egy szobrász vicces kedvében bronzba szobort, hogy előbb a sikítófrászt, majd a következő pillanatban a harsány nevetést váltsa ki a járókelőkből.

(2007. április 4.)