Nem vagyok én koromnak megfelelő

Nem illek én bele a hetvenesektől elvárt ízlésbe. Mert nem rikácsolom, hogy nekem nincs fészbukom és nem is lesz! Mert olyanokat kérdezek, hogy na és milyen rendszered van, meg hogy és milyen böngészőt használsz? Mert az asszony kérdésére, hogy honnan lehetett ezt tudni (mármint hogy augusztus közepéig nem jár a villamos), azt válaszolom, hogy a békáká oldaláról - miközben nagyon vigyázok, ki ne ejtsem, hogy a békáká fészbuk oldaláról, mert tán még hátrább is ugrana tőlem ijedtében.

Mert most is mit hallgatok? Nickelback-et. De szoktam Shakirát, Pinket is, meg George Ezrát és James Blunt-ot is szeretem,  sajnáltam is tavaly, hogy ez utóbbi budapesti koncertjén nem lehettem ott. De hallgatom a régi rockot, funkyt és mindent, amit egy hetvenes úgy általában nem szokott hallgatni. Szeretem a ritmust és a jó hangszerelést, ez a kettő ha összhangban van,  nekem az adja meg a hangulatot. Megmaradtam a harmincas-negyvenes éveimben, csak az a baj, hogy ha valaki rámnéz, egy kis görnyedt öregasszonyt lát. Nagyon görnyedt és nagyon kis öregasszonyt. Ezen attribútumok közül számomra pillanatnyilag a kicsi a legmegrázóbb, mert ha meggondoljuk, hogy világéletemben magas voltam, a tornasor végén (elején?) álltam, nyolcadikig a legmagasabb voltam az osztályban, és felnőttként is mindig elértem a magas polcokat, az ablaktábla tetejét és mindent, ami magasan volt, akkor talán érthető az én frusztrációm amiatt, hogy most meg semmit sem érek el, a kirakatüvegekbe belepillantva pedig azt kérdezem,  ki ez a töpörödött nénike.

Úgyhogy nem próbálom megjósolni, meddig tudok megmaradni lélekben ifjú öregasszonynak, de addig, addig Nickelbacket, Backstreet Boyst, meg Ace of Base-t hallgatok. Meg a többi retrót, ami szembejön. 😀

Hallja, nem hallja?

Nem szoktam rászólni idegenre, de a röntgenasszisztens hölgyre rászóltam, szándékosan kicsit szuggeráló tekintettel és mérsékelt hangerővel: "Ne fáradjon, jó a hallásom, nem hallok nagyot." Mert kiabált, attól kezdve, hogy beléptem, kifejezetten kiabálva adta az utasításokat, hol vetkőzzek, hova üljek, úgyhogy  elejét akartam venni a további ordibálásnak, minek strapálja magát szegény. Kicsit meglepve nézett rám: "nem?" - kérdezte, és lecsavarta a hangerőt. 

Tudom persze, hogy a viselkedése  a tapasztalataiból fakad,  hiszen való igaz, hogy az én  hetvenen-nyolcvanon  túli ismerőseim is egytől egyig nagyot hallanak, ki jobban, ki kevésbé, de mindegyik. Nyilván ő, akinek folyamatosan nagyon sok emberrel van dolga, ugyanezt tapasztalja nap mint nap, és ahogy meglát egy öreget, máris kiabálva szól hozzá, biztos, ami biztos. 

Mondhattam volna neki, hogy rajtam sok minden elromlott már, de a fülem még jó. Eddig. 😊

Kilencven év

"Ha lehagyok egy éticsigát, már boldog vagyok" – mondja Juhász Árpád, aki mostanában töltötte be a kilencvenet.

Bár a videóban én nem fedeztem fel ezt a mondatot (lehet, hogy elhangzott, csak elkerülte a figyelmemet), de figyelemfelkeltő címnek nagyon jó. Ettől függetlenül is  érdemes megnézni, ha kedveled Juhász Árpádot. 

"Te most akkor lány vagy???"

Itt van, amiről a múltkor értekeztünk, hogy nem mindig lehet egyértelműen felismerni a blogíró nemét,  most megtaláltam az én esetemet abból az időből, amikor még Bikfic néven írtam. Egy középiskolás fiú kutyás blogjához készültem betársulni, ez ügyben váltottunk pár levelet, az övéből idézek:

2005. dec. 3.  "A tegnapi bejegyzésed engem teljesen meglepett, és összezavart. Te most akkor lány vagy??? :D mert idáig én fiúnak képzeltelek el... akkor küldj egy fotót kérlek, mert így már nem tudom elképzelni milyen is lehetsz, a fiú bikficről volt egy kialakult képem, ami nem tudom hogyan, és miért alakult ki. De ezek szerint tévesen, nem tudom, most szégyelljem-e magam mert ezt hittem, mindenesetre nagyon meg vagyok lepődve.. :) remélem nem bántottalak meg."

Megnyugtattam, bár az biztos, hogy fotót nem küldtem.😀 Ezután pár hónapig közösen írtuk azt a kutyás blogot - ő az ő kutyájáról, én meg az én valamikor élt utolsó kutyámról. Kár, hogy minden a semmibe veszett már a freebloggal együtt.

Yesss!

Azt mondja a rádió, hogy a legújabb kutatások szerint az internetezés kifejezetten jó hatással van a hetvenen felüliek rövidtávú memóriájára, érezhetően javítja azt. Na ugye!

Egek, vajon milyen lenne a rövidtávú memóriám, ha nem is neteznék??? 🙄

Homo ludens

Azt mondja Csíki Lóránt kézműves népművész: "Nem szabad felnőni az embernek. Tanítóképzős lányoknak szoktam mondani, hogy sose komolyodjanak meg... maradjanak mindig fiatalok és gyermekek, mert játszani kell." Ő ugyan továbbviszi ezt a gondolatot a tanítókra vonatkoztatva, de akár ennyit is megfogadhatna az ember  önmagára értve – nem kellene megkomolyodni, ott kezdődik a gond, ha már nem tudunk belül  fiatalok maradni. Mert bizony nem mindig sikerül, pedig de jó lenne!

Korral jár ez is, az is

Egy tévéműsorban egy kutatásról beszélgettek. Időseket kérdeztek arról, hogy mit bántak meg leginkább az életükben, és élettapasztalatuk alapján elsősorban mire hívnák fel a fiatalok figyelmét.

A válaszokban azt emelték ki, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordíthattak volna az egészségmegőrzésre, családi és baráti kapcsolataikat jobban kellett volna ápolniuk, és túl sok időt töltöttek olyasmiken való aggódással, melyekre nem volt igazán hatásuk és esetleg nem is voltak annyira fontosak. Ezeken kívül még azt tanácsolják a fiataloknak, hogy  igyekezzenek  körülvenni magukat olyan emberekkel, akik boldoggá teszik őket.(!)

"Bárcsak tudtam volna fiatal koromban, milyen értékes a fiatalság..." – mondta egyikük. Amikor az ember fiatal, azt hiszi, ez örökké fog tartani, nem értékeli a saját fiatalságát. Bár tudja, hogy egyszer majd ő is megöregszik, dehát az még annyira messze van! Amikor a fiatal hallja az öregek panaszkodását a mindenféle bajaikról, számára az nem válik megtapasztalássá, ezért nem is tudja átérezni. Nem tudja jobban értékelni, milyen jó, hogy nem fáj a csípője, egyebe, hogy fel tud kelni az ágyból fájdalom nélkül stb., hiszen az a körülmény, hogy nem fáj, természetes, ezért nem válik értékké.

És ekkor a műsor egyik résztvevője elképzelt egy jelenetet: egy nyolcvanötéves találkozik egy húszévessel, és a  fiatal azt mondja: "Nem tudok értékelni olyasmit, aminek az ellenkezőjét nem tapasztalom meg. Ahhoz, hogy átérezzem, meg kell tapasztalnom, milyen az." Mire az öreg azt javasolja, hogy "cseréljünk egy napra, tapasztald meg!" Vajon mi lenne ennek az elképzelt élethelyzet-cserének eredménye? Mindenesetre a beszélgetők abban egyetértettek, hogy a húszévessé lett nyolcvanötévest soha nem látná viszont az a szegény,  öreggé lett húszéves, és a végtelenségig tapasztalhatná a fiatalsága ellenkezőjét. 😊

Engem viszont sokkal jobban érdekelne egy kutatás arról, hogy az idősek mennyire értékelik, egyáltalán értékelik-e a saját élettapasztalatukat, és ha lehetőségük lenne azt elcserélni a fiatalságukra, mit választanának? A megszerzett élettapasztalatukat, vagy a fiatal korukat? Bár az élettapasztalat eléggé megfoghatatlan, ugyanakkor szerteágazó fogalom, de mivel a kérdés úgyis teljes mértékben teoretikus, el lehet rajta gondolkodni mindenféle "vételkényszer nélkül", hiszen semmilyen következménnyel sem jár. Ami engem illet, gondolkodás nélkül dobnám a sutba az összes élettapasztalatomat. Nekem többet érne, ha húszéves (na jó, harminc vagy negyven...) lehetnék.

Webkamerák, kultúra, életkor - most már nagyon úgy néz ki, hogy ezek lesznek a blogom témái és leáldozóban van az életképek, mókás vagy pillanatnyi szeszély szülte szösszenetek ideje. Kicsit sajnálom, hogy már nincs sok kedvem ez utóbbiakhoz, dehát ez van.

A WHO a "nem fiatal kor" fázisait így határozza meg: 60-75 év idősödő kor v. korai öregkor, 75-90 év időskor vagy késői öregkor, 90 évtől kezdődik az aggkor. Viszont az orvosi felfogás nem egyezik  ezzel, orvosi értelemben 60-65 éves korra teszik az időskor kezdetét. Ma reggel a tévében láttam egy érdekes műsort,  ahol négy különféle művészeti ág képviselője, zeneszerző, forgatókönyv-író, jazzénekes és festőművész beszélgetett az életkorról, elsősorban a művészekre vonatkoztatva a beszélgetés tárgyát. Mutatok belőle egy figyelemreméltó részletet, mert ez a fejtegetés szerintem bárkire, a nem-művészekre is ugyanúgy érvényes és bárkit továbbgondolkodásra ösztönözhet.