Blogvember 2025/19

Ha a Facebookon a saját hírfolyamomon megosztok valamit, külön tanulmányt megér, hogy hányan reagálnak rá. Na, nem a hozzászólásokra gondolok, anélkül megvagyok, de egyáltalán, hogy hányan nyomnak rá például egy lájkot, hányan látták és hányan gondolták úgy, hogy ez érdekes és érdemes volt megnézni, elolvasni, odafigyelni rá. Aki ismer, tudja, hogy sose voltam lájkvadász, a blogom statisztikáját se követtem aggódva, hogy amennyien látták, hányan szóltak hozzá. Mégis elgondolkodtató, hogy a közösségi médiában vajon mire figyelnek és mit értékelnek azok, akiket valamilyen szinten ismerek.

Az utóbbi években nagyon ritkán,  tényleg elvétve osztok meg bármit is, de néha mégis fellelkesít egy hír, egy érdekesség,  egy kvíz, vagy bármi, amiről úgy gondolom, jó lesz, ha mások is látják, mások is kipróbálják. Most összeszámoltam,  ebben az évben eddig összesen kilenc megosztásom volt, ez annyira kevés, hogy végigfutok rajtuk, látva a reakciók számát. 

Tehát a szolmizálásról szóló nagyon-nagyon érdekes két kis videó közül az egyikre senki sem reagált, a másikat egy fő lájkolta, tehát feltehetőleg ő értette is.

De senki nem reagált a következőkre:  Arany-balladák kvíze, Kvíz Jókai életéről és munkásságáról, Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjra való szavazás. 

Egy-egy fő reagált a főleg Széchenyiről szóló, Reformkor és hazaszeretet c. műsorra, és A magyar kultúra kincsei az Akadémián című kiállításról szóló összeállításra. 

Öten reagáltak arra a cikkre, ami Jókai kertészkedési módszereiről szólt, valamint heten lájkolták a tegnapi képemet, melyen egy leány a régi katalógusszekrényben lapozgatja a cédulákat, a felirat pedig nagyjából így szól: "Hogyan gugliztunk a 70-es években". Sőt, most látom, hogy ezt ketten meg is osztották! 😊

Szóval, én tényleg örülök, hogy az ismerőseim értékelik a humort, de azt nem ígérhetem, hogy ezentúl az az évenkénti néhány megosztásom mind vicces mém lesz.        

Blogvember 2025/1

Döbbenet. Tizenévesen olvastuk a Hamletet, Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, és képesek voltunk megérteni? Kérdezem én, akinek egyáltalán nem érthetetlen ez a nyelvezet  – most már, mivelhogy sok éven keresztül szinte csak tizenkilencedik századi iratokkal, dokumentumokkal foglalkoztam, ismerem, értem, szeretem is az ilyen szövegeket. De akkoriban, tizenévesen mennyire fogtuk fel, amit olvastunk? Pedig felfogtuk, nem emlékszem különösebb ellenérzésre, netán lázongásra ezek miatt. 

Múltkor beleolvastam a Madách műbe és elképedtem:  valaha, akkor, éretlen fejjel, tudtuk ezt értelmezni, valamennyire legalábbis? Egyáltalán képesek voltunk olvasni belőle nagyobb részeket? Nem vágtuk oda az első pár sor után, mondván, hogy nem értjük?

Sőt, mást mondok: tizenévesen volt egy időszakom, amikor Thomas Mannt olvastam tömegével. Buddenbrook ház, novellák sorban, Varázshegy. Varázshegy tizenhat-tizenhét évesen? Ugyan mit értettem én akkor a filozófikus fejtegetésekből, a humanista Settembrini és a zsidó Naphta vitáiból? Annyit biztosan nem, hogy a főhős Hans Castorphoz hasonlóan ezek alapján alakítsam ki nézeteimet a világról. Csak tetszett a könyv, egyszerű tizenhatévesként lelkes és kissé tudatlan rajongója voltam. Viszont amikor aztán a Thomas Mann üdvözlését tanultuk, már értettem, mire gondolt József Attila azzal a mondattal, hogy "Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén..."

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy fiatalon akármennyire értjük vagy nem értjük, amit olvasunk, hat ránk. Mi több, most például kifejezetten kedvem támadt beleolvasni, esetleg újraolvasni a Varázshegyet.

+++++++++

Egészen más, csak hogy tisztázzuk: ma Mindenszentek ünnepe van, az összes szent és minden megdicsőült lélek emléknapja. Halottak napja holnap, november másodikán lesz, amikor minden elhunytról megemlékezünk. 

Műveletlenségi vetélkedő

A múltkor igértem, hogy majd kifejtem, miért nézek időnként megdöbbentő tapasztalatokkal szolgáló műsorokat. Nagyon röviden megfogalmazva azért, mert érdekelnek az emberi tulajdonságok és az emberi viselkedés. Ezért néztem valamikor régen az egyik nevezetes valóságshow, a Való Világ első évadait, talán az első hármat, ha jól emlékszem. Az összezártságba kényszerített, saját komfortzónájukból kiszakított, viselkedni próbáló, ráadásul versenyhelyzetben lévő ismeretlen, nagyon különböző emberek hogyan mutatják meg a saját természetüket – mert előbb-utóbb megmutatják – ennél nincs érdekesebb, ha az emberre mint olyanra vagyunk kíváncsiak. Ez érdekelt azokból a műsorokból, nem az, hogy ki nyer a végén, és valóban nagyon érdekes is volt tanulmányozni az emberi viselkedést, átalakulást, az egymással való kötődéseket, ellenszenveket, érzelmi változásokat. Aztán a későbbi szériákat már nem néztem, addigra annyira eltolódott egészen más irányba a műsor jellege, hogy lemondtam róla.

De az Észbontók teljesen más kategória. Nem ismertem, pedig már évek óta fut, a mostanában vetített epizódok ismétlések, de én csak pár hónapja futottam bele véletlenül az egyikbe, és nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fülemnek. Az elején még azt próbáltam feltételezni, hogy ezek a fiatalok csak megjátsszák a hülyét. De aztán túl meggyőző lett a teljes sötétség az arcokon. Nem, nem megjátszás ez, mondtam magamban, tényleg nem tudják – illetve, tényleg teljesen tévesen gondolják azt, ami... És itt jött a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy te jó ég, ha elmúlt pályámnak abban a néhány (tan)évében ilyen arcok ültek volna velem szemben, szemükben ennyi értelemmel! Mert minden osztályban volt és van egy-egy nehéz eset, akiben alig látszik az értelemnek valamicske szikrája, de ilyenekből ekkora gyűjteményt! Ennyit ér hát az oktatás? – gondoltam magamban, és reméltem, hogy volt tanáraik nem néznek ebből a műsorból egyetlen adást sem. Ennyi marad meg? Hogy a magán- és mássalhangzókat még véletlenül se tudják megkülönböztetni, hogy a vaktérképen szinte soha nem találják meg az országokat, még a velünk szomszédosakat sem, hogy a kontinensekről fogalmuk sincs, és a hét vezér közé simán berakosgatják Szundit, Morgót, Vidort és Kukát?

Miközben gondosan ügyelnek arra, hogy kifejezzék, ők még véletlenül se olvasták az iskolai "alapműveket", János vitéz, Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig,Toldi, stb. "Amúgy persze nem olvastam végig..." – mondta múltkor egy lány, a másik meg gyorsan kifejtette, hogyan írt olvasónaplót a János vitézből az internetről leszedett szöveggel, "...dehogy olvastam én, nem olvasok ilyeneket!" – mondta, nehogy egy pillanatig is azt higgye valaki, ő ilyenhez egyáltalán hozzáér! Mintha az szégyen lenne.

Elkeserítő, hogy mennyire nem ismerik a közmondásokat, szólásokat, meggyökerezett magyar kifejezéseket. Például, hogy az anyámasszony katonája egy kifejezés, jelentése van, erről fogalmuk sem volt. Nem ismerték az egy fecske nem csinál nyarat szólást, csak ki kellett volna egészíteniük, hogy hány fecske nem csinál nyarat, ez volt a kérdés, erre ők hosszas tanakodás után eldöntötték, hogy "legyen kettő". Simán elhitték, hogy a jégcsapretek a tősgyökeresek osztályába tartozó növény, sőt meg is magyarázták, hogy azért, mert van töve és gyökere is. Volt egy kérdés, szó szerint így: a szólás szerint mi a puding próbája? Tehát a kérdésben benne volt, hogy ez egy szólás, de látszott, hogy azt egyikük se ismeri, erre kitalálták, hogy biztos az a próba, hogy a kevergetés közben megáll-e már benne a fakanál. 

Kurucok és labancok együtt harcoltak Magyarország szabadságáért, ez az állítás igaz-e vagy sem, az volt a kérdés. Erre a lány megkérdi a versenyzőtársától: "kik azok a kurucok meg labancok?" Mit ünneplünk március tizenötödikén – erre az volt a válaszuk, hogy a honfoglalást, amiről végül hosszas tanakodás után kiötölték, hogy 1939-ben volt, amikor nemzeti vágtában jöttek be a magyarok. Teljes a káosz a fejükben, miközben ők felnőttnek számító fiatalok. 

Elhitték, hogy az etelközi vérszerződést Tamás bátya kunyhójában kötötték meg, még szabályos történetet is kreáltak hozzá, mely szerint az a Tamás bácsi(!) szervezte meg az egészet titokban, azért kellett menniük a lovagoknak(!) az ő kunyhójába, hogy az egész ki ne tudódjon. Ez is mutatja, hogy néha egészen őrült sztorikat gyártanak magyarázatképpen, mert valahogy úgy érzik, a kérdésre a választ meg is kell magyarázniuk, ebből aztán képtelenebbnél képtelenebb történeteket hordanak össze.

Elég a példákból? Tudom, még sok is. Ja, egyiket sem én találtam ki, ezek mind egytől egyig elhangzottak, és nem egy-két kivételesen buta fiatal örökbecsűi voltak, hanem sok fiú és lány szájából hangzottak el, tehát nem ugyanaz az egy-két ember volt ennyire tudatlan, hanem sok-sok, (néhány kivételtől eltekintve) húsz év körüli, az iskolából mindössze pár évvel ezelőtt kikerült fiatal felnőtt. És bocs', de egyik példamondat végére sem vagyok képes mosolygó/röhögő emojit tenni. Mert egyáltalán nem vicces (viszont rettentően szomorú).

 

Nem szórakoztat

Felteszem a kérdést: látott már valaki közületek Ész...kat? Mármint az Ész...k című műsort (szándékos a kipontozás, óvatosságból). Mert csak az érti, miről beszélek, aki már belenézett ilyenbe. Én magam csak néhányat láttam, azóta messze elkerülöm, annyira megrázó. És megdöbbentő. És hihetetlen.

Az a hihetetlen, hogy az ott szereplő válaszolók ennyire tudatlanok. Nem akarom elhinni,  hogy ennyi buta embert sikerült összeválogatni. De nem is jó szó a butaság, inkább a tudatlanság jellemző rájuk, az alapvető ismeretek hiánya. Először azt hittem, mindegyik csak megjátssza, de az meg olyan színészi teljesítmény lenne, ami nem feltételezhető róluk. 

Persze nem csak bennem merül  fel a kérdés, hogy valódi-e ez a mérhetetlen tudatlanság, számosan fórumokban vitatkoznak erről. Egy ilyen helyen olvastam valaki magát bennfentesnek mutató hozzászólótól, hogy a szereplők regisztrált statiszták, így kerülnek bele a műsorba. Szóval - írta az illető - higgyük el, nem játsszák meg magukat, hanem tényleg ennyire tudatlanok.

Ha pedig ez igaz, akkor itt valami nagyon nagy baj van. És ez a műsor ugyan szórakoztató akar lenni, de egyáltalán nem tudtam nevetni rajta, mert sokkal inkább szomorú, mint nevetséges.

Az illusztráció ereje

Már többször is írtam itt régi könyvélményeimről és arról, hogy legutóbb be is szereztem három ilyen könyvet. Ezekből mutatom most azokat a képeket, amelyekre a legélénkebben emlékszem, hiába múlt el azóta annyi évtized. 

A Titkok és talányokból az éppen süllyedő Atlantisz és a lochnessi szörnyről készült fotó képe maradt meg az emlékezetemben nagyon,  a mindenféle titkos nyelvről írt cikkből pedig a bélyegnyelv ábrája. Persze hogy a bélyegnyelv, legyezőnyelv, virágnyelv lényegét akkoriban 10-11 évesen mennyire fogtam fel, nem tudom, csak az ábrákra emlékszem nagyon.

A három új szerzeményemből a második a gimnáziumok első osztálya számára írt Az ipari rajz elemei című tankönyv, amit sajnos, csak egy évig használtunk, az én nagy bánatomra. 😊 Egyébként most láttam, hogy a politechnika oktatásához készült a tankönyv, de mi persze rajzórának tekintettük (annál is inkább, mivel nálunk a politechnika egészen más volt).
Redisztollal és fekete tussal rajzoltunk, az első ábra a dőlt szabványírás (olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni), a másik meg a kedvenc lépcsős kockám. Mindig szabadkézi rajz volt, nem használhattunk vonalzót, talán azért, hogy jobban "érezzük" a perspektívát, és mivel át is kellett látnunk a mértani idomon, térlátást is fejlesztett. 

 

A harmadik zsákmányom a negyedikes Művészettörténet tankönyvünk, a tantárgyat ugyanaz a festőművész tanárunk tanította, aki elsőben az ipari rajzot. Komoly tankönyv volt, most átlapozva azt hiszem, bármilyen korosztály haszonnal forgathatta volna és forgathatja akár még mostanában is.
Engem már akkor is nagyon érdekelt az építészet, az alaprajzoknak nagy rajongója voltam (és vagyok), azokon tudtam tanulmányozni az épületek szerkezetét, és ahogyan ez az évszázadok folyamán alakult az egymást követő korszakokban.
Aztán az egyiptomi szobrok, az etruszk házaspár szarkofágja, na és a haldokló gallus – nem gall, gallus! – szobra, ezek mind felejthetetlenek. Ekkora ereje van az illusztrációknak.

Ez csak mozi

Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy ahogy öregszik, fizikailag egyre jobban megrendíti az emberi fájdalom és kiszolgáltatottság. Nem tudom, ő hány éves korában kezdte tapasztalni ezt magán, de most az utóbbi években már én is ugyanígy vagyok – igaz, főleg a fiktív történetektől. Az én társaságomban nem lenne érdemes olyan filmet nézni, ahol a szereplőt galádul átverik, megalázzák, vagy szomorú, netán tragikus veszteséget kell elszenvednie – persze ha "jó" a  film, nem valami gagyi – , de olyant sem, ahol a két főszereplő sok-sok szenvedés és kilátástalanság után végre egymásra talál, legyen az szerelmespár,  szülő és gyermek, esetleg testvérpár, na, az a sablonos zárójelenet (pályaudvar, megpillantás, futás egymás felé, összeborulás és hasonlók) nálam garantáltan bőgős lesz. De már azt sem bírom könnyek nélkül, ha egy gyerek őszinte elkeseredéssel zokog. És esetenként még ember sem kell hozzá, elég, mondjuk, egy kutya egy szépen megírt, emlékezetes filmben (például a Hacsi...)

Viszont az is igaz, hogy filmeken a sunyiságot, ostobaságot, undok viselkedést se viselem el, sőt, oda is szólok neki, mert annyira felbosszant. Ilyesmiért némelyik sorozat végleg elássa magát nálam, és le is szokom róla, ha túlságosan idegesítő valamelyik szereplő. 

Ja, nem kell megijedni,  tudom ám én, hogy ezek csak filmek, és  azok csak  színészek! 😄 Sokszor eszembe jut, hogy annak idején ha a tévében valami blőd, huszadrangú filmet láttunk, cselekményében rosszul megírt, nehezen hihető változáson átesett szereplőkkel, hihetetlen cselekménnyel, apám mindig azt mondta: "Na, ilyen is csak a moziban van!" 😊

Interaktív

Ma már minden kiállításnak interaktívnak kell lennie. Adjon interaktív élményt, mondják, mert a látogató azt igényli. Nem hiszem én ezt. A látogató azért megy oda, mert a téma valami okból érdekli. Vagy mert ismeri, vagy mert még nem ismeri, de kíváncsi rá. Netán valami újat akar megtudni. Nem feltétlenül akar változatos élmények kellős közepébe csöppenni, ahol minden villog, zajong, mozog, játszani lehet mindenféle eszközökkel, megfogni, forgatni, lapozni, nyomkodni. Hátha csak látni akar valamit, megismerni valamit, és hátha az lenne számára a legnagyobb élmény, ha szépen, nyugodtan, csendben "átengedhetné magán" mindazt a benyomást, ami a megtekintés, megismerés során éri.

Persze nem mondom, pár évvel ezelőtt egy Arany-kiállításon én sem bírtam ki és megrántottam azt a kart, amivel a Toldi malomkövét virtuálisan el lehetett hajítani, és drukkoltam, hogy milyen messzire repül. 😊 De ez csak egyetlenegy, a látogató gyermeki énjére számító játék volt, a többi teremben, ahogy az kell, kiállított tárgyak és ismertetők voltak, némi hangbejátszással fűszerezve. Nem adott semmivel sem kevesebb élményt, mintha lépten-nyomon minden interaktív lett volna. 

Nemrég láttam egy bejátszást (sajnos már nem emlékszem, hol készült), ahol a múzeum munkatársa azt bizonygatta, hogy bár megszoktuk, hogy egy múzeumban nem szabad hozzányúlni semmihez, de itt el is mondják a látogatóknak, hogy megfoghatják a tárgyakat – ha jól emlékszem, bútorféleségek voltak. Már miért kellene megfogni, kérdem én, miért kellene a régóta gondosan, vigyázva őrzött, feltehetőleg pótolhatatlan, muzeális értékű  tárgyakat fogdosni? Ha csak nézzük, akkor nincs élmény? Hát... elég baj az, ha nincs.

Informálnak?

Kaliforniában karácsony előtt kilenc nappal eltűnt egy kutya, keresték mindenfelé, de nem lett meg. Szenteste éjszakáján csengettek, és a kutya ott ült az ajtó előtt. Nagyjából ennyit olvasott fel a bemondó.

És ki csengetett? Egy ismeretlen ember, vagy esetleg a kutya? - tette fel a kérdést a hallgató. De ez már nem szerepelt a hírekben, pedig kellett volna.  Pár nap múlva ugyan több helyen is bemutatták a bejárati ajtó fölé szerelt térfigyelő kamera felvételét, amelyen látható, ahogy a kutya magasra ugrik, hogy a csengőt elérje, de ez a "mellékes" körülmény a híradásokból valahogy kimaradt.

De ugyanígy bosszantó, amikor tévéműsorban csak az első másodpercekben hangzik el vagy  a riportalany, vagy a helyszín neve, és soha többé, az egész kisfilm, riport alatt egyetlenegyszer sem. Aki nem az első másodperctől nézi, annak esélye sincs megtudni, ki beszél. Csak néha meg kellene említeni, vagy kiírni a nevet, az információt, ugye, mert hátha, esetleg, netán felkeltette maga a műsor a néző figyelmét, és akkor nem árt, ha tudja, ki ez itt.

Az információ hiánya, elmaradása, ez nekem vesszőparipám, különösen, amióta így felgyorsult minden, a média is rohan, csak gyorsan, gyorsan, legyen hír, legyen anyag, ömlesszünk a fogyasztó elé minél többfélét, hadd szédüljön bele a rengeteg infóba, a tempótól észre sem veszi, hogy mindenből csak morzsákat kap, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, de mindent felületesen. Ha meg közben netán gondolkodni kezd, akkor hiányérzete lesz, de ki törődik vele? Komoly, tartalmas írásokat szerkesztenek össze úgy, hogy épp a legfontosabb információ nem hangzik el több bekezdésen keresztül, csak majd valahol a vége felé. Például részletesen ismerteti egy épület történetét, már mindent tudunk róla oda-vissza, csak azt nem, hogy hol van, milyen utca, hányas szám alatt, hogy fejben mindvégig el tudja helyezni az olvasó. Ezt – szinte szándékosan – majd az utolsó bekezdés tartalmazza, pedig nem fejtörő játékban akart részt venni, csak ismereteit akarta bővíteni. 

Volt (van) egy jó várostörténeti folyóirat, amit évekig lelkesen olvastam, a havonkénti pontos megjelenése dátumát is számontartottam, hogy időben megszerezhessem, nagyon szerettem. Aztán egyre inkább elharapózott benne az említett stílus, eleinte csak egy bizonyos szerzőre volt jellemző, de később mások is átvették. Ők nem tudják, de ekkor történt az a nevezetes eset, hogy elvesztettek egy hűséges olvasót. Az az olvasó ugyanis szereti, ha normálisan informálják, nem akar egy-két oldalon keresztül találgatni, hogy vajon mire gondolt a szerző. Hát, így jártak, így jártam.

Aki keres, talál

Mégpedig könyvet. Évek óta próbáltam rájönni, mi lehetett a címe és főleg, hogy milyen sorozathoz tartozott az a néhány könyv, amelyekre élénken emlékszem gyerekkoromból. Mindenféle érdekes írás volt bennük, ott olvastam például először a lochnessi szörnyről, meg egy bizonyos félelmetes amerikai  szervezetről, és sok egyébről. Mivel ez az ötvenes években történt, már nem tudtam felidézni sem címet, sem kiadót,  de arra emlékeztem, hogy nagyjából mekkorák voltak, és az egyforma nagyságuk miatt arra következtettem, hogy sorozat darabjai lehettek.

Gondoltam, rákeresek az antikvárium oldalon, és mivel gyakorlatilag semmit se tudtam róla, csak tól-ig évszámokkal kereshettem rá, mégis megtaláltam: a sorozat címe Hasznos mulatságok (persze nem a reformkori!), és lám, ott voltak a kötetek, amelyek némelyikére élénken emlékeztem. Például a Pénz!Pénz!Pénz!, meg A nyelvek világában, a Vigyázat, szélhámos – de legjobban a Titkok és talányok címe és  borítójának  színe  maradt meg a fejemben. Hogy majd megrendelem-e legalább ezt az utóbbit, ami gyerekkorom egyik kedvence  volt, még eldöntöm, de érdekes lenne látni, hogy az ötvenes években milyen "titkokat és talányokat" tartottak érdemesnek a publikum elé tárni, de még inkább, hogy hogyan írtak ezekről abban a korban. 

Tanulság: amit nem találsz a neten, az nem is létezik, illetve nem is létezett. 😄 Hát, íme bizonyság, ezek a könyvek nagyon is léteztek.

A palota

1865-ben ezen a napon adták át ünnepélyes megnyitó keretében a Magyar Tudományos Akadémia  székházát, az Akadémia palotáját.

Már 1831 óta működött az Akadémia különféle bérelt helyeken, de a nemzet ügye volt, hogy végre legyen méltó épülete annak az intézménynek, amely a magyar nyelvet, magyar kultúrát és művelődést szolgálja. Az is fontos volt, hogy közadakozásból épüljön fel az Akadémia háza.

1860-ban kértek terveket akkori neves építészektől, magyaroktól és külföldiektől, hosszadalmasan zajlott a pályaművek elbírálása, mert a döntéshozók sokáig nem értettek egyet az épület stílusát illetően. De végül győzőtt a neoreneszánsz – mármint ami a stílust illeti, és egy berlini építész Fíriedrich August Stüler tervét hirdették ki megvalósításra érdemesnek. A tervezett méretekből valamelyest le kellett faragnia, hogy csökkenjenek a költségek.

Az építkezés 1865-re fejeződött be, az ünnepélyes megnyitó gyűlést december 11-ikén tartották.

A Vasárnapi Újság így tudósított róla:

„Decz. 11-én történt először, hogy a tudománynak ez ünnepét azon palota sugárzó csarnokaiban ülték meg, melyet a nemzet lelkes áldozatkészsége emelt szellemkincsei őreinek. E palota, mely legdíszesebb terünk ékességét képezi, be van fejezve s az épület nemes arányai a kedvező térviszonyok folytán, teljes érvényre juthatnak.”

Valóban ékesség volt és ma is az.

A belső udvaron áll egy vadgesztenyefa, a hagyomány szerint még Arany Jánosék ültették annak idején, amikor a főtitkári hivatal melletti lakásban laktak. Szegény eléggé csenevész, főleg ahhoz képest, milyen nagyon idős, de az őt bekerítő épület árnyékában csak nyújtózkodni képes már vagy százhatvan éve.  Olvasom, hogy a jövő évi 200 éves jubileum alkalmából megújul az épület, nagy lendülettel folynak a felújítási munkálatok. Ugyanott azt olvasom, hogy a belső udvarra parkolót és kerékpártárolót terveznek – azonnal a gesztenyefa jutott eszembe. Elférnek-e körülötte az autók,  és egyáltalán: hogyhogy autók lesznek körülötte? Elfér-e, nem károsodik-e a fa a parkoló közepén? Olyan szerencsés voltam, hogy éveken át ültem Arany János szobájában, pont szemben az eredeti cserépkályhával, és az ablakból egyenesen a gesztenyefára láttam. Az udvar nem nagy, a közepén álló fát vajon beleszámították a tervezésbe? Megmondta-e nekik valaki, hogy az nem akármilyen fa? Vajon megmarad-e? Vajon áll-e még?

A könyv

Ma tanultam egy új kifejezést: egy könyvél-festővel láttam interjút. Ő olyan festő, aki könyvéleket fest, vagyis könyvek lapjainak éleit, melyek aztán a könyv összecsukott állapotában csodálatos mintákká állnak össze. Elvétve ugyan láttam már ilyen könyveket, de azok mind régiek voltak, és nem tudtam, hogy ez a "műfaj" ma így felvirágzott.

És láttam egy műsort a könyvkötésről, könyvrestaurálásról, könyvművészetről, és ez - mint számomra minden tekintetben kedves téma - odaragasztott engem a képernyő elé. Szeretem a könyveket, még úgy is, ha ma már nagyon ritkán olvasok. Nem bírom, ha a könyvet nem tisztelik. Amikor évekkel ezelőtt a központi könyvtárban bevezették az automata könyv-visszavételt, komolyan mondom, szinte fizikai rossz érzés fogott el, amikor a résen becsúsztatva a visszavitt könyvet, hallottam, ahogy lezuhan. Persze rá a többi, már bedobott könyvre! Nem igaz, hogy ez a művelet nem árt a könyveknek, meg hát egyébként is, könyvet dobálni, már a gondolat is felháborító. Sokakkal ellentétben én nem tartottam jónak annakidején azt a bizonyos "veszíts el egy könyvet" akciót, bár tudom, milyen szándékból született, mégse értettem egyet ezzel a módszerrel sem. 

És az se tetszik, amikor valaki kreatívkodásból már nem használt könyvek lapjait összeragasztja (!) és a borítót, meg a kinyitott könyvmaradványt dekorálja saját kénye-kedve szerint. Ezt úgy aposztrofálják, hogy könyvek újrahasznosítása(!), meg hogy kiselejtezett könyvek így új értelmet nyerhetnek, és hasonló közhelyes magyarázatok is vannak  erre. 

Szerintem pedig könyvet inkább ne hagyjunk sehol, ne veszítsünk el, ne dobáljunk, ne szabjunk át, a könyvet tisztelni kell, még mindig.

Bejegyzésem a múltból – 2009 január

Kaptam egy bloglabdát: a 2008-ban olvasott könyvekről kell írni. Bár már nem dolgozom könyvtárban, ellenben járok könyvtárba, így még válaszolni is tudok. Mert sok-sok megelőző évtől eltérően, amikor kezembe nem vettem regényféle kötetet, legfeljebb rövidebb olvasmányokra futotta az időmből és a türelmemből, szóval azoktól az évektől eltérően mostanában már olvasok egész könyveket is. 

Tehát öt könyv 2008-ból:

Móra Ferenc: Utazás a föld alatti Magyarországon – mert mindig érdekelt a régészet és Móra is a kedvenceim közé tartozik.

Thury Zsuzsa: Szökés karácsonykor – nosztalgiából kifolyólag, mert ezt a könyvét ugyan nem olvastam csíkos-pöttyös lányregényes koromban, de Thury Zsuzsától egyebeket igen, és a mai eszemmel mindig megdöbbenek, hogy ezeknek az ifjúsági regényeinek mennyire letagadhatatlanul ötvenes évekbeli vonalas a stílusa, pedig ha ettől eltekintünk, akkor jól tudott volna írni.

Cseh Tamás: Bérczes László beszélgetőkönyve – csak mert szeretem Cseh Tamást.

Vitray Tamás: Kiképzés – csak mert szeretem Vitrayt.

Jankovics Marcell: Lékiratok – ezt kár volt megszereznem (nagy nehezen, könyvtárközi kölcsönzéssel!), mert addig kedveltem J. M-t, de ezután már nem, sorry.

Ezeken kívül olvastam még másokat is, volt köztük nosztalgiából előkapott régi, de újdonságként felfedezett új is, és volt néhány, amit abbahagytam vagy azért, mert egyszercsak már nem érdekelt, vagy azért, mert csalódást okozott és nem azt kaptam, amit vártam. De azért olvasni még mindig nagyon jó dolog.

**********************

Mindezt tizenöt évvel ezelőtt írtam. Szégyen vagy nem, de ma már nemhogy öt, hanem egy könyvet sem tudnék felmutatni évente. Olyat legalábbis nem, amit folyamatosan olvastam, netán kiolvastam volna. Könyvet csak akkor veszek a kezembe, ha valaminek utánanézek, adatoknak, tényeknek, neveknek, de ez is csak nagyon elvétve fordul elő, mert az utánanézést soha nem könyvben kezdem, hanem az online felületeken. Nem mintha már nem szeretném a könyveket, hanem csak  praktikus oka van ennek: sokkal könnyebben és gyorsabban jutok így a keresett információhoz, sőt egyszerre több információhoz! "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" A világ is, én is, mentünk elébb, az biztos. De a világ is változott, én is változtam, bármennyire szomorú, nincs mit tenni.

Rövid tévéműsort ajánlok: négy festőművész és egy művészettörténész beszél az önarckép rajzolásáról, festéséről – és persze látvány is tartozik a szavakhoz.  Érdekes és elgondolkodtató, nem csak rajzolóknak  vagy festőknek. 

Lassan május lesz és most látom, hogy március végén írtam ide utoljára. Pedig ha valamikor, hát mostanság időmből igazán kitelne bármi, akár írhatnék is.

Most viszont nem sokat szövegelek, csak mutatok valamit, a Mindenki Akadémiája sorozatból a Kodály-módszerről szóló előadást. Az előadó Tóth Árpád zenepedagógus, karnagy, aki a Kodály-módszer kapcsán az utolsó néhány percben a szolmizálás jelentőségéről beszél közérthetően és szemléletesen és persze szemléltetve is.

Az egész előadást érdemes megnézni, de a szolmizálást kb. a 15. percnél kezdi tárgyalni.

(Magáról Tóth Árpádról több helyen is lehet olvasni, például ebben az interjúban.)

Mutatok valami érdekeset (és szomorút).

Ez egy a sok elsüllyesztett templom közül Oroszországban, a Vologda megyei Krohino falu helyén. 1788-ban épült és egészen az 1930-as évekig Isten házaként működött, attól kezdve pedig hol klubháznak, hol műhelynek, hol meg szénaraktárnak használták. Aztán 1940-ben tervbevették az egész falu lerombolását és a terület elárasztását a Volgát a Balti tengerrel összekötő csatorna építése miatt. Erre végül csak a 60-as évek elején került sor, bár a templom legalább a lebontástól megmenekült, mert eleinte még szükség volt rá világítótoronyként. 

Ilyen volt az 1900-as évek elején - ez egyébként Prokugyin-Gorszkij felvétele, akiről valamikor egyszer én is írtam, ő végigfényképezte - kis túlzással szólva - az egész akkori Oroszországot, nem csoda hát, hogy még Krohinót is (ráadásul saját fejlesztésű különleges színes technikával dolgozott).

Egy 1956-ban készült fotón látszik, hogy a falu már eltűnt körülötte, csak a templom áll:

Néhány évvel ezelőtt jótékonysági alapítványt hoztak létre a templomnak mint az orosz kulturális örökség részének megmentésére és további romlásának megállítására. Az adományok ugyan még csak lassan csordogálnak, de már komoly tervek készültek, a parttól az épületig gátat építenek, melyen megközelíthető lesz a templom. Tornyát óratoronynak és jelképes világítótoronynak akarják kialakítani, belső terében pedig emlékhelyet rendeznek be. 

Így képzelik el a jövöjét, ez a látványterv:

Itt egy videó a helyről és az alapítvány önkénteseiről, de oroszul nem értőknek is érdemes megnézni akár elnémítva is, a látvány miatt. Ilyet közelről nemigen látunk, Krohino hűlt helyére meg szinte biztos, hogy egyikünk se jut el soha. 

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titusz császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

Nem áll szándékomban, hogy médiablogba menjek át, de valahogy úgy adódott, hogy mostanában több figyelemreméltó műsorral is találkoztam. Például itt ez a rövidke riport egy 94 éves marosvásárhelyi könyvkötő mesterről, akitől megtudhatjuk többek közt azt is, hogyan lehet menekülési lehetőség a hosszú életen át magas fokon művelt mesterség.

Még egy videó azoknak, akiket érdekelnek egy különleges mesterség részletei:

Programajánló következik: ha van szabad 50 perced, érdemes megnézni a 81 éves olimpiai bajnok, sebészorvos Kamuti Jenőről készült filmet.

Bajor Gizi Színészmúzeum, ma:

Kút állott, most... virágtartó   :)

A régi Nemzeti Színház makettje

A királyi páholy berendezése a régi Nemzeti Színházban

A Három nővér jelmezei a Katona József Színház 1985-ös előadásából

Előadások és próbák kézikönyve 1932-ből (érdemes beleolvasni, mert érdekes!)

Az Országos Színháztörténeti Múzeum elég nehézkesen szétszórva helyezte el a tudnivalókat a házról és a múzeumról, mutatok belőlük hármat: itt és itt, meg itt is.